Hétről hétre

A hajnalcsillag dala

 

„A karmesternek, a »Hajnali szarvasünő« kezdetű ének dallamára, Dávid zsoltára: Istenem, Istenen, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, (pedig)jajgatok, kiáltok. Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok hallgatni. Te pedig Szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izrael dicsőitő énekei. Benned bíztak őseink, bíztak és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért és megmenekültek, benned bíztak és nem vallottak szégyent. Én azonban féreg vagyok és nem férfi emberek csúfja, népek megvetettje. Akik csak látnak gúnyolnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják…” (Zsoltárok 22:1–8.)

 

Az itteni „Hajnalcsillag”-nak fordított valami, ami tulajdonképpen a hajnal nőstény szarvasa (ájálá), vagyis szarvasünő – azok közé a homályos fogalmak közé tartozik, amikben a Zsoltárok nem szűkölködnek. Ahány fordítás – annyi értelmezés, annyi magyarázat. Van aki hangszert ért alatta, mint nem egy hasonló kifejezésre, amik az egyes zsoltár fejezeteket bevezetik. Jonatán fordítása meg sem áll a reggeli Támid áldozatig, amivel szerinte itt Dávid dicsérte az Örökkévalót.

Rási négy verziót is hoz erre vonatkozólag: 1. hangszer 2. A Zsidó Közösség (Kneszet Jiszráél), ami olyan, mint egy szerető őzike (Énekek Éneke 7:10. alapján) 3. Eszter királynő elnevezése (a Midrásban) 4. erő és hatalom (Menáchem ben Szruk filológiai értelmezése).

A modern héberben a kifejezés hajnalcsillagot jelent. Ennek gyökerei is a Talmudi irodalomban találhatók. Ez az a csillag, ami a hajnal feljöttét jelzi. „Ahogy a szarvasünő szarvai szerteágazóak – így a hajnalcsillag sugarai is szerte ágazva világítanak” (Jomá 29a.). Másutt azt mondja a (Jeruzsálemi) Talmud, hogy „a hajnalcsillag feljöttétől, addig amíg teljesen világos lesz keleten – az ember négy mérföldet megy”. Már elmodottuk, hogy a hajnalcsillag feljöttét, vagyis azt ahogy lassan, fokozatosan pirkad – a bölcsek a zsidó megváltás fokozataihoz hasonlították – lassan, de biztosan.

Kimchi szerint a Hajnalcsillag nem más mint a Zsidó Közösség a száműzetésben, aki a keserű gálutból hívja Istent és kéri, helyezze vissza eredeti rendeltetését teljesítendő, ami csak Izrael országában lehetséges. Ehhez a gondolathoz zárkózik fel Rási a következő versben, ahol arról panaszkodik a költő – illetve Kneszet Jiszráél – miért hagyta el őt Isten, amikor a gálutban sínylődik. Érdekes, hogy Kimchi – aki pedig a keresztény teológia ellen vívott defenzíva zászlóvívője – itt nem említi, hogy ama teológusok megváltójuk szájába adják a fejezet második versét – mégpedig arameus változatában. Igaz is: ha egy zsidó zsoltárt (Thilimet) mond abban semmi különös nincs, sőt szorult helyzetben egyenesen ajánlatos a zsoltárokat mondani.

Valóban egy szorult helyzetben levő ember – illetve nép, népcsoport – helyzetét írja le itt a költő, élénk színeket használván az üldöztetés fokozataira. Az üldözők állatiasan viselkednek, gúnyolódnak, csúffá teszik (lásd a továbbiakban) – ő pedig Istennek ajánlja lelkét és csak az Ő segítségében reménykedik.

 

Ebek által körül véve

 

„Az Örökkévalóra bízta magát – mentse hát meg őt [mondja a gúnyolódó ellenség]; szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem! Ne légy távol tőlem, amikor közel van a baj és nincs aki segítsen! Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Rám tátották szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam mint a víz, szétmállottak csontjaim. Szívem megolvadt bennem, mint a viasz. Torkom kiszáradt mint a cserép; nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert ebek vettek körül engem, gonoszok csoportja kerített be, [megkötöztek] mint oroszlán(t), [illetve: átlyukasztották] kezeim és lábaim. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig bámulva néznek rám, megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Te pedig, Istenem, ne légy távol; erősségem, siess segítségemre. Ments meg engem a kardtól, életemet a kutyák karmaiból! Szabadíts meg az oroszlán szájából, és a bivalyok szarvai közül…!” (Zsoltárok 22:9–22.)

 

Ha ez a zsoltárfejezet Dávid jajkiáltása bajában – ahogy az előzőekben próbáltuk „találgatni”, a kommentátorok segítségével – akkor csak azt kell kibarkochbázni, melyik történelmi eseményre vonatkozik a fejezet és az egyes nyelvi nehézségeket áthidalni. „Könnyebb” a helyzetünk ha az általános zsidó helyzetre, vagyis a gálutra próbáljuk rávetíteni a szívettépő leírást, ami sok mindenre ráillik.

A Psát elkötelezett hívei nem találják lehetőnek ezt a fejezetet egyértelműen Dávid életének egyik-másik epizódjára vonatkoztatni, ámbár őt is sokan üldözték. Dáát Mikrá összefoglalójában rámutat, hogy a fejezet egyes kitételei – főleg az amikor az ellenség gúnyolódva mondja: „Az Örökkévalóra bízta magát – mentse hát meg őt…!” (uo. 9.) arra utal, hogy ezt nem-zsidó ellenség vágja a hívő zsidó arcába. Ezzel szemben az ötödik versben szereplő kitétel: „Benned bíztak őseink és te megmentetted őket” – tipikus zsidó érvelés, amely az ősökre hivatkozik.

Nos, mivel Dávid legádázabb ellensége-riválisa – Saul volt, illetve halála után az egyik fia, aki örökölte királyságát – így az említett „antiszemita” gúnyolódást nem lehet szájukba adni.

(Folytatás következik)

Naftali Kraus