Amit Mózes elfelejtett

 

„Ezek a Hajlék, a Tanúság Hajlékának számadásai, amiket Mózes parancsára elszámoltak a leviták, Itamár, Áron fia által” (“Mózes 38:21.).

 

Bölcseink innen vonták le azt az alapelvet, hogy pénzügyekkel nem szabad egyedül foglalkozni, hiszen Mózes is – akiben pedig mindenki megbízott – maga mellé vette Áron fiát, Itamárt, hogy vezesse az elszámolást, melyről Mózes be is számolt a népnek.

A háláchá tovább megy ebben a kérdésben és azt mondja, ha jótékonysági célra gyűjtenek, akkor ezt legalább kettőnek kell végezni, a cödóke elosztását pedig legalább háromnak, nehogy bárki is kételkedjen az elosztás korrektségében.

Mózes – jegyzi meg Mose Alsech rabbi – nem várta meg, hogy felszólítsák, maga kezdeményezte a bevételek és kiadások elszámolását, ezzel is példát adva a jövő a nemzedékeinek.

Egy másik kommentátor maró gúnnyal jegyzi meg, hogy bezzeg, amikor az aranyborjúra folyt az értékek összeszedése, senki nem kívánta az arany felhasználásának ellenőrzését (Imré Chén).

A Midrás arról beszámol, hogy Mózes egy tétel ezüstre vonatkozóan nem tudta, mire használták fel, egyszerűen elfelejtette. Gondolta, most aztán majd meggyanúsítják őt, hogy eltulajdonította azt. Az Örökkévaló azonban megvilágosította elméjét, eszébe jutott, hogy az 1775 ezüst sékelből lettek az oszlopok kampói. A nép ezután felmentette őt minden gyanú alól (Smot rábá 51:6.).

 

Majd Pészach után

 

A továbbiakban szó van még a szombat megtartásának fontosságáról. Itt kap hangsúlyt az a megállapítás is, hogy bár a Szentély felépítése halaszthatatlan és fontos feladat, a szombat szentségét ez sem hatálytalaníthatja. Az alábbiakban is erről, a szombat szentségéről, szólnak a chászid történetek.

Két chászid rebbe – reb Bunim és a lentsenai reb Slómó Léb – azon vitatkoztak, melyik a zsidók nagyobb és legkedveltebb ünnepe. Reb Bunim a Szukkotot tartotta annak, mivel, úgymond, amikor a zsidó ember bemegy a sátorba, a micva teljesen körülveszi, minden testrészével, ruházatával együtt.

Reb Slómó ezzel szemben úgy vélte, hogy a szombat még ennél is nagyobb, mert a szombat beálltával a zsidó embernek még egy mozdulatot sem kell tennie, és a szombat körülveszi őt és a kimenetelig el sem hagyja.

 

* * *

 

A zsidó lakodalomban – ami hét napig tart – az a szokás járja, hogy minden egyes napon ünnepi étkeket tálalnak fel, amikor is elmondanak „hét áldást” (sevá bráchot). A szokáshoz hozzátartozik, hogy minden egyes ilyen étkezésre meg kell hívni egy „új arcot” (pánim chádásot), olyant, aki magán az esküvőn nem vett részt. A szombatin azonban nem kell, hogy egy „új arc” jelen legyen. Miért?

Azért – mondja a guri rebbe, a híres Szfát Emet szerzője – mert a szombatra adott isteni áldás („és megáldotta Isten a hetedik napot”) a Midrás szerint azt jelenti, hogy a szombattartó zsidó embert arca fényével áldotta meg, ugyanis „nem ugyanolyan az ember arca fénye hétköznap, mint szombaton” (Brésit rábá 11.). Eszerint tehát szombaton minden zsidó ember arca különleges fényben ragyog és így mindenki „új arcnak” számít.

 

* * *

 

Az egykori belzi rebbéhez, reb Sálomhoz, egyszer elment egy falusi, árendás zsidó. A rebbe arról faggatta, vajon imádkozik-e naponta, kóser konyhát vezet-e, megtartja-e a szombatot, és így tovább. A falusi nagy sóhajtások közepette bevallotta, hogy bár igyekszik, de bizony a szombatot nem áll módjában megtartani, mert a földeken sok a munka, meg egyébként is sokat kell dolgozni, hát szóval, nehéz, nehéz…

A rebbe igyekezett a lelkére beszélni, elmagyarázta, milyen fontos a szombati előírások betartása, és milyen súlyos annak a büntetése, aki ennek szentségét megszegi.

Az illető tisztelettudóan végighallgatta a rebbét, majd azt válaszolta:

– Szent rabbi! Megfogadom, hogy ezentúl egész évben megtartom a szombatot – kivéve aratás idején, mert akkor különösen sok a munka.

– Fiam – mondá neki a belzi rebbe – elmondok neked most egy történetet, figyelj jól: Volt egyszer egy zsidó, aki a helyi földesúrtól földet és kocsmát bérelt. Olyasféle lehetett, mint te vagy.

Valamilyen alkalomból a földesúr nagy lakomát rendezett, amire meghívta a környékbeli uraságokat. Amikor már a társaság jócskán a pohár fenekére nézett, szóba kerültek – na kik? – hát persze, a zsidók. Mindegyikük agyba-főbe dicsérte a maga „saját” zsidaját, mondván, hogy bizony az ő zsidó bérlője a legokosabb, leghűségesebb stb. Ekkor megszólalt a házigazda:

– Uraim, olyan odaadó, hűséges zsidó, mint az enyém, nincs még egy. Nem lehet a kerek világon olyan dolog, amit ő – a kedvemért – ne volna hajlandó megtenni.

– Még elhagyni a hitét is? – kérdezte valaki kissé szkeptikusan.

– Még azt is – mondta a földesúr. Ha nekem nem hiszitek el, mindjárt a saját fületekkel hallhatjátok. Ezzel hívatta a bérlőt és vendégei előtt feltette neki a kérdést:

– Mondd, Moske, hűséges vagy te énhozzám? Megteszel-e mindent, amit mondok neked?

– Igenis, uram – felelte Moske – hajlandó vagyok Ön után akár a tűzbe is menni.

– Nos, ha ez így van, én arra kérlek, hagyd el őseid hitét és térj át a mi hitünkre.

Moske megrettent. Hosszú perceken keresztül csak állt, és kínjában meg se tudott szólalni, mert nem tudta mit tegyen. Végül a félelem felülkerekedett benne, és remegő hangon azt nyögte ki, hogy hát, jó…

A földesúr, akinek ily módon sikerült „megmutatnia”, hogy az ő zsidaja felülmúlta mindegyikőjükét, mindjárt meg is keresztelte Moskét. Így aztán mostantól fogva Moskéból „kóser” keresztény lett.

Egy idő után a földesúr ismét magához hívatta Moskét és azt mondta neki:

– Tudom én azt, Moske, hogy mennyire furdal téged a lelkiismeret, amiért egy gyenge pillanatodban kitértél. Nem akarlak én kényszeríteni téged, ezért megengedem, hogy újból zsidó légy, mint azelőtt…

Futott a zsidó haza, mint akit puskából lőttek ki, elújságolni a jó hírt a feleségének. Az asszony azonban, ahelyett, hogy örült volna, a kezét tördelte és elkezdett jajgatni: Jaj nekünk, mit teszünk most? Nyakunkon a Pészách és honnan szerzünk pénzt maceszra, borra, pészachi edényekre? Nem, ez nem jó így – közölte az asszony. Menj vissza a földesúrhoz és kérd meg őt, engedje meg nekünk, hogy Pészach utánig még gójok maradhassunk. Majd Pészach után visszatérünk…

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 22. szám – 2014. október 15.