Herman Wouk chászid képei

 
Első kép

Számos kortársam a legtöbb témáról könnyedén és lelkesen tud írni. Nekem csak néhány témáról jut eszembe egypár gondolat, és ötszáz oldalba és több évembe kerül, hogy elmondjam, mi a véleményem egy ügyről. Szóval most kéziratok és jegyzetek nélkül, egyszerűen beszélgetni fogunk egymással.

Néhány kép segítségével szeretném elmagyarázni, mit is keresek egy chászid összejövetelen.

1966 nyarán feleségemmel a Szovjetunióban jártunk. A szombati minchá idején történt, a leningrádi zsinagógában, egy nagy, félig romba dőlt épületben. Amikor odaértem, éppen egy busznyi amerikai turista özönlött kifelé. Egyikük lefényképezte a tönkrement zsinagógát, amely még romjaiban is őrizte méltóságát.

Odabent a szovjet zsinagógában megszokott kép fogadott: öreg, görnyedt, fonnyadozó zsidók imádkoztak. Volt azonban ott egy kellemes külsejű, eleven mozgású, fiatal ember is, rendezett, fekete szakállal, európai öltönyben, akiből határozottság és kompetencia áradt. Annyira kísértetiesnek tűnt jelenléte egy szovjet imaházban, hogy egy idő után odamentem hozzá, és szabályosan felszólítottam, hogy igazolja magát. Így válaszolt:

– Lubavicsi chászid vagyok.

– Sok ilyen van errefelé?

– Vannak még rajtam kívül is.

– Nehéz sorod van, ugye?

– Nagyon nehéz. Rigában élek. Három gyermekem van. A magam életformájára tanítom őket. Az én utamat látják maguk előtt, ezt ismerték meg, és ezt fogják követni. – Azután hozzátette: – Tudom, hogy visszamégy Amerikába. Biztosan találkozni fogsz a lubavicsi rebbével. Mondd meg neki, hogy találkoztál velem, jól vagyok, a gyerekeim is jól vannak, és tanulnak. – Megmondta a nevét.

Leningrádban nyáron fél tizenegykor szokták kezdeni az esti imádkozást. Későre járt, mire visszamentem a szállodába, és a név – amit szombat lévén nem írhattam föl – kiment a fejemből. Így hát most adom át az üzenetet a rebbének. _ biztosan tudja, ki az az ember. Azt üzeni, hogy él, jól van, a gyermekei jó chászidokká cseperednek, és minden szeretetével üdvözli a rebbét.

Második kép

Anyai nagyapám, rabbi Mendel Leib Levin, Izraelben halt meg, és ott temették el. Lubavicsi chászid volt. A halála előtti évben én már nem találkoztam vele, de anyám és nővére meglátogatta. A nagynéném mindenáron meg akarta örökíteni nagyapát, ezért elkísérte a zsinagógába, és színes filmre vette, ahogyan a reggeli imádkozás előtt tfilint rakott. A nagyapám olyan volt, mint egy élő Rembrandt-kép. A mozi legfeljebb másfél perces lehet, de a legcsodálatosabb filmek egyike, amit valaha láttam. Több mint nyolcvan éve ellenére finom, kecses mozdulatokkal tekeri a tfilin szíjait. Abból a néhány gesztusból csak úgy árad a jelentőség, az ősi néphez tartozás méltósága, a jelkép misztikuma és ereje.

Harmadik kép

A múlt évben csodálatos széderestét rendeztünk. Az egész rokonság ott volt, a família apraja-nagyja. Órákon át tartott a széder. Áthömpölygött az ebédlőből a nappaliba: énekeltünk, majd táncra kerekedtünk.

Tudni kell, hogy a két fiam nem chászid. Talnultak Tórát, eljárnak a templomba is, de hűvös, kritikus gondolkodásúak. Nemigen tölti el őket a hitláhávut, a chászid lelkesültség. Így aztán mi énekeltünk és táncoltunk, ők pedig néztek bennünket. Végül a kisebbik bekapcsolódott a táncba, majd a nagyobbik, a tartózkodás mintaképe is tácolni kezdett.

Anyám, aki lubavicsi családból jött, azt mondta:

– No nézd a chászidokat!

A tánc hozzátartozik a chaszidizmushoz. Nem is művészet, hanem imádság. “Minden porcikám az Örökkévalót szólítja…” Amikor egy chászid más módon már nem képes kifejezni az érzéseit, a testével könyörög Istenhez. Azt hiszem, ez történt a fiaimmal azon a széderen.

Semmiben nem vagyok annyira bizonyos a judaizmussal kapcsolatban, mint abban, hogy szeretem népemet, Izraelt, és szeretném, ha fennmaradna. Minden más csak vélekedés, sejtelem. Állandóan változó eszményeim közül két gondolat mozdíthatatlan: hogy Izrael országa a zsidóság dobogó szíve, és hogy Mózes Törvénye nélkül nincsenek történelmi esélyeink a fennmaradásra.

A zsidóság szerelmese

Az a mozgalom, amely arra buzdítja a zsidókat, hogy akár életük kockáztatása árán is kiálljanak meggyőződésük mellett, jó mozgalom. Az a mozgalom, amely feltárja hitünk szépségeit, jó mozgalom. Az a mozgalom, amely táncolni tanít bennünket, amely képes tánccal dicsőíteni Istent viharvert történelmünk tragikus eseményei közepette – hiszen legjobb pillanataink hátterében is ott sötétlenek a régi és a tegnapi tragédiák –, az a mozgalom, amely meg tudja őrizni számunkra a táncot mint az imádság egyik formáját, jó mozgalom.

Gyakran találkozhatunk a kérdéssel, hogy milyen jelentőséggel bírhat a judaizmus a Ma számára. A Ma azonban egykettőre Tegnappá válik. A pillanatnyi dolgok szinte követhetetlen sebességgel változnak. Valaha sötét hajam volt, s már őszülök: sok Mát értem meg, köztük a mostaninál sokkal szörnyűségesebbeket is. Mégis vannak dolgok, amelyek a számos Ma során változatlanok maradtak. Talán ezek az állandóságok adnak erőt, hogy vállaljuk és kibírjuk a Mákat; hitet, hogy a szellem ne adja föl; elszánt bizalmat az Emberben és a Történelemben lakozó jó iránt. Ezt a Mának erőt adó Örökkévalóságot kínálja a vallás: ez az, amire a chaszidizmus a maga eszközeivel tanít.

A Báál Sém Tov sírkövén két szó áll: Ohév Jiszráél, “Izrael szerelmese”. Ha ez a Báál Sém Tov tanítása, akkor én is az ő tanítványa vagyok. Azok, akik az ő útját követik, az ő tanítását terjesztik – a chászidok, és köztük is elsősorban a lubavicsiak –, hálát és szeretetet érdemelnek.

(Részletek az Egy este Lubavics szellemében címmel 1968 májusában rendezett összejövetelen elhangzottakból)

Herman Wouk egy chászid összejövetel alkalmával a lubavicsi rebbénél

Megjelent: Egység Magazin 3. évfolyam 13. szám – 2014. július 28.