Hazát váltani nagy döntés, és a legtöbben még fiatalon hozzák meg. Az jóval ritkább, ha valaki a nyugdíjas éveire választ új hazát. 

 

Pap János nyugdíjas fogorvos hetven­évesen döntött úgy, hogy a feleségével együtt belevág az alijázásba: 2016 június 7-én jöttek el Magyarországról, azóta Izraelben élnek.

– Tíz éve határoztuk el, hogy ki szeretnénk jönni. Mivel Magyarországon nem annyira rosszak a viszonyok, hogy bármiféle kényszerítő erő gyorsította volna a szándékunkat, így a megvalósulása kissé elhúzódott – meséli János, immáron haifai otthonában ülve. A közel egy évtizedes készülődést az is magyarázza, hogy értelmiségiként, biztos magyarországi egzisztenciával nem szerettek volna fejest ugrani csak úgy felelőtlenül a semmibe. Mert egy ilyen „kaland” János szerint, hiába a sok előkészület, mégiscsak ugrás a sötétbe.

Jánosékat 35 éve hívták először Izraelbe a rokonaik azzal, hogy éljenek ott. De a kiköltözés gondolata akkor szóba sem kerülhetett, hiszen Magyarországon nagycsaládként éltek a lányuk családjával és az unokákkal.

– Rengeteg feladatunk volt: vigyázni a gyerekekre, óvodába, iskolába vinni-hozni őket. Hosszú ideig lekötöttek minket a családi teendők. Az unokáknak is fel kellett nőniük, hogy Izraelbe költözhessünk.

Jánosék családja számára egyszerre gyötrelmes, hogy a szülők-nagyszülők nincsenek velük a mindennapokban, ugyanakkor boldogak is attól, hogy megvalósult a szeretteik tíz éves álma. S hogy ez az álom mennyire erős volt, arra János így emlékezik:

– Amikor húsz éve először látogattunk Izraelbe, leszálltunk a repülőgépről, és a feleségemmel együtt azt éreztük, hazajöttünk. Innentől kezdve szinte minden évben jöttünk, és ha mégsem sikerült valami miatt, akkor az előző évek emlékeiből éltünk.  

Az alijázásra János tudatosan készült. Már évekkel a kiköltözésük előtt elkezdett ivritül tanulni, hogy könnyebben boldogulhassanak a régi-új hazában. – Érzem, hogy a fontos döntéseknél az Örökkévaló vigyáz ránk. Mindig felkínálja a lehetőséget, csak észre kellett vennünk – mondja most János, aki feleségével a kiköltözésük óta eltelt bő két év alatt háromszor is otthont váltott: először Tel-Avivban, majd Netanján találtak lakást maguknak, most pedig Haifán élnek.

– Itt újépítésű házban lakunk, ezt a lakást mi lakjuk elsőként – meséli János, aki azt is elmondja, az átdolgozott életük után most leginkább „nyaralnak”. – A 24-ből 18 órát dolgoztunk aktív éveinkben, s amikor nyaralni mentünk, a gyerekekkel voltunk együtt. Most minden elmaradt pihenést bepótolunk azon a helyen, amelyet a legjobban szeretünk – mondja. Jánosék nem igazán társasági emberek, nem is tartják a kapcsolatot más, kint élő magyarokkal. Ennek oka lehet az is – s ezt az itteni magyarok hibájaként rója fel –, hogy azok nem cionisták. Zavarja ugyanakkor, hogy a magyarok a rájuk jellemző pesszimizmust Izraelben sem feledik. Egyetlen baráti házaspárral találkoznak rendszeresen, velük együtt alijáztak és nagyon szorossá vált a kapcsolatuk.

A beilleszkedés könnyen ment választott hazájukban. Leginkább az okoz számukra fejtörést, hogy nincs a közelükben zsinagóga. – Ahol most lakunk, egy éve még romos gyárépületek voltak és zöld mező. A környék fejlődik, de még sok minden nincs kiépítve. Keressük a megfelelő zsinagógát a környéken. A tőlünk hat-hét percnyi sétára lévő közértnél van egy lakászsinagóga, de szeretnénk ragaszkodni a Chábád zsinagógához. Csakhogy ahhoz buszra kellene szállnunk, de ez sabatkor nem illendő. Haifán zömmel askenázi és szefárd rítusú közösségek vannak, de ahol mi lakunk, még kipás zsidót is alig látni. Haifa szekuláris. Tel-Avivban a tengerparton tízszer annyi a kipás ember, mint itt. Errefelé nagyjából én vagyok az egyetlen, aki hordja. Viszont ott, ahol könnyű lenne zsinagógát találni, nem szívesen élnénk – osztja meg dilemmáit János.

Május óta élnek az új lakásukban, azóta a lányuk már kétszer is meglátogatta őket, az unokák is jártak náluk. Az alijával Jánosék nekik is szeretnének „megágyazni”.

– Nehéz olyan családban vallásosnak lenni, amelyben a hagyományok csak régről származnak. Nagyapám kóser mészáros volt, de én ebből már nem kaptam semmit. A feleségem családjával hasonló a helyzet: volt egy dédije, aki titokban megtartotta a péntek estéket. Így nehéz glatt zsidónak lenni. Én harminc éve próbálkozom, de nem lehet egyik napról a másikra akkorát váltani, hogy holnaptól minden parancsolatot betartok – mondja. Az unokákkal más a helyzet: szorgalmasan vitte őket péntek esténként a zsinagógába, mindketten az Alef Kids-be jártak, mindketten voltak madrichák, mindketten voltak Amerikában Chábád táborban. János reméli, felnőtt korukban glatt zsidó életet élnek majd. – Megpróbálunk nekik ehhez mindent megadni, hogy legyen miből építkezniük.

 

Ónody-Molnár Dóra írása