Nemcsak Löw Immánuel (1854–1944) rabbi, de már nagynevű apja, Löw Lipót (1811–1875) rabbi is ismert volt a hazafiságáról. A Löw család hazaszeretetét majd’ kétszáz év után is bizonyítja az a több könyvespolcot megtöltő, a zsidó ünnepnapok mellett, a nemzeti emléknapokon elmondott, a magyar föld iránti mély szeretettel átszőtt beszédekkel teli kötet, amelyeket a Löw rabbik mondtak el a zsidó templomokban.
Hogyan indulhatott mégis eljárás hazaárulás vádjával a magyar zsidóság nemzeti dísze ellen?
A Löw-ügyet, amely mintegy másfél éven keresztül tartotta izgalomban az olvasóközönséget, a Nemzeti Ujság 1920. április 23-ai száma robbantotta ki. A címlapra tett cikk vastagon szedett címe így szólt:
„A magyargyalázó szegedi főrabbi. Hogyan informálja dr. Löw Immániuel a külföldet?”
Az újság beszámolt Löw és egy holland újságíró találkozásáról, aki azért érkezett Magyarországra, hogy a fehérterror történéseit kutassa.
Ennek kapcsán került szóba a még februárban elhunyt 28 éves Müller István szegedi mérnök esete, akit a budapesti Britannia szállóban (ma: Radisson Blu Béke Hotel) Balassa József és Major Dezső hírlapírókkal egyetemben letartóztattak (állítólag azért, mert szidták a nemzeti hadsereget), majd a Markó utcai fogházba vitték őket, ahol hirtelen elhalálozott a fiatal Müller. A halál okát Löw rabbi mellkasi szúrt sebeknek, leégetett lábnak és kiszúrt szemeknek tulajdonította, amelyet a Nemzeti Ujság hazugságnak nevezett.
A későbbi kutatások Löw rabbi kijelentését igazolták, a Müller fiú belehalt a kínzásokba, amelyet Bibó Dénes (1896–1980) és társai követtek el a Britannia pincéjében.
Az üggyel kapcsolatban szerény vigasz, hogy a második világháború után, 1948-ban a Budapesti Népbíróság a szökésben lévő Bibót az 1919–1920-as tevékenysége miatt halálra ítélte.
Löw rabbi állítólagos kijelentései
Ha hinni lehet a korabeli híradásnak, az állapítható meg, hogy Löw nyíltan beszélt a tomboló fehérterror szörnyűségeiről, azonban az már kevésbé hihető – és szélesebb körben nem is hitték el soha –, hogy Löw a következő kijelentéseket tette volna:
„[…] »most, hogy az 54 vármegyéből csak 14 maradt meg [sic!], a sok tisztviselő, aki állás nélkül maradt, kenyéririgységből rávetette magát a zsidókra és irigyli azok kenyerét. Dolgozni sohasem tudtak, nem is akartak.«
»Kétféle magyar van: az egyik buta és becsületes, a másik eszes, de becstelen.« – Ezt a nyilatkozatot a szegedi főpolgármesterrel kapcsolatosan mondotta a főrabbi. Fel akartuk keresni a polgármestert, mire ő kijelentette: »Mit akarnak az urak ettől a szegény buta embertől?« Hasonló hangon beszélt Horthy kormányzóról, akit szerinte Magyarországon mindenki hadügyi népbiztos néven ismer. Elmondott egy epizódot Horthy szegedi látogatásáról, amidőn a Széchényi téri ünnepi mise alkalmával ahelyett, hogy letérdelt volna, kardbotjával játszott és nyilvánosan sértette meg a katolikus vallást.
Mint külföldi [mondja a holland újságíró – szerk.], valósággal szédültem mindezek hallatára és támolyogva hagytam el a szegedi főrabbi lakását, aki abban a reményben búcsúzott el tőlünk, hogy ennek az országnak úgyis vége van, ezt úgy is fel fogják osztani.”
A parlament és a sajtó reakciója
Sok mindent elmond az akkori politikai elitről, hogy miután Bozsik Pál (1884–1952) képviselő, egyébként plébános, a parlamentben felolvasta a nemzetgyűlésnek a fenti cikket, akkor több képviselő azt kiabálta be, hogy „Gazember! Fel kell akasztani! – Úgy van, ha igaz, akkor fel kell akasztani!”
Másnap, április 24-én a kevésbé „keresztény lapok”, mint például a Pesti Napló is címlapon számoltak be az esetről, igaz, jóval visszafogottabb módon, meghagyva a lehetőségét annak, hogy a vádpontok alaptalanok:
„A Nemzeti Ujság közölte Neyper hollandiai újságírónak Löw Immánuel szegedi főrabbival folytatott beszélgetését, amelynek folyamán a főrabbi olyan kijelentésekre ragadtatja magát, amelyek ha csakugyan elhangzottak, a hazaárulás kritériumát teljesen kimerítik és alkalmasak arra, hogy az aggastyán főrabbit korára és papi állására való tekintet nélkül a legszigorúbb, a legpéldásabb büntetéssel sújtsa az igazságszolgáltatás.”
A népszerű 8 Órai Ujság is visszafogottabban fogalmazott: „Kavarodás a szegedi főrabbi intervjuja körül. A hollandi újságíró közölte Löw kijelentését Apponyival. – Sándor Pál és a zsidóság elítéli a főrabbi állítólagos nyilatkozatait.”
A rabbi népszerűségét mutatja, hogy működési helyének egyik fő lapja, a Szeged és Vidéke ugyan közli a Nemzeti Ujság hírét, azonban nem kezeli tényként a vádakat, s a beszámolóját Löw rabbi cáfolatával zárja. Szintén Löw rabbi iránti szeretetet mutatja a Délmagyarország cikkének címe is: „Egy budapesti ujság vádjai a szegedi főrabbi ellen.”
Vádemelés, bebörtönzés és szabadulás
Löw rabbit a Nemzeti Ujság munkatársa, Hollósi Sándor jelentette fel, aki a rabbinak tulajdonított mondatokat leírta. A Hollósi-féle rágalmak alapján hazaárulásért, felség- és kormányzósértésért emeltek vádat.
| A kikeresztelkedett Holländer Sándor eredetileg Hollósra magyarosította nevét, a Hollósi nevet jogtalanul használta. A Tanácsköztársaság idején 2000 hollandi forintot kapott propaganda célokra. |
A főrabbit április 23-án bebörtönözték, majd július 12-ig tartották fogva, utána pedig házi őrizetet rendeltek el számára ahol csak a vizsgálóbírótól engedélyt kapott személyek kereshették fel. A kafkai per ideje alatt a főrabbi végig méltósággal viselte megalázó fogságát, miközben nemzetközi szintű összefogás indult a szabadon bocsátásáért. Ügyvédjei beszámolója szerint, Löw rabbi a fogdában legszívesebben Mikszáthot olvasott, házi őrizetében pedig megírta grandiózus munkájának a Die Flora der Juden című könyvének nagyobb részét, egyébként pedig, ha az időjárás engedte, akkor kertjében töltötte idejét a szenvedélyes botanikus.
A szegedi királyi törvényszék vádtanácsa 1921. május 20-án mentette fel a felségsértés és izgatás koholt vádja alól, a kormányzósértés vádját viszont még továbbra is fenntartották, de legalább a házi őrizetnek véget vetettek.
A szegediek öröme
Arról, hogy a szegedi társadalom hogyan fogadta Löw főrabbi szabadon bocsátásának hírét, arról dr. Balassa Ármin (szül.: Weisz Áron, 1861–1924), az egyik védőügyvéd az alábbiakat mondta:
„Észleletem szerint általában a legnagyobb megnyugvást keltette a vádtanács határozata. Ennek magyarázata pedig az, hogy Szeged keresztény társadalmának irányadó egyéniségei az egész eljárás alatt sem vonták meg rokonszenvező tiszteletüket a főrabbitól, mert őt hazafiságában meg nem gyanúsítható férfiúnak ismerték és bár neveket nem akarok említeni, akiknek nyilatkozataira véleményemet alapítom, mondhatom, hogy társadalmilag dr. Löw Immánuellel szemben a bűnvádi eljárást kezdettől fogva megszűntnek lehetett tekintenünk és éppen ezért a vádtanács döntését az előlegezett társadalmi ítélet megerősítéseként fogadták.”
Főtárgyalás helyett jom kipuri kegyelem
A szabadon-bocsátás után a főtárgyalás időpontjának kitűzése hónapokig húzódott. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a két koronatanúnak, Hollósinak és Nypels-nek nem tudták kézbesíteni az idézéseket. Aztán a bíróság úgy döntött, hogy az 1921. szeptember 19-ére kitűzött tárgyalást a két tanú nélkül is megtartja.
Aztán újabb fordulópont következett: a szegedi királyi törvényszék elnöke szeptember 14-én levelet küldött a rabbinak, hogy ne jöjjön, mert elmarad a tárgyalás. A folyosókon az a pletyka járta, hogy a kormány ejti az utolsó vádpontot is, de ezt még hetekig senki sem erősítette meg. A jó hír jom kipur előestéjén, október 11-én érkezett, ahogy a Friss Ujság fogalmazott:
„A legnagyobb zsidó ünnep, a hosszúnap előestéjén mintha fény cikázott volna bele a zsinagógák zsongó homályosságába. Szeged felől jött ez a fénysugár, ahol a kormányzó akaratából törölték Löw Immánuel szegedi főrabbi ellen folytatott hazaárulási és kormányzósértési pert.”
Dr. Baracs Marcell (1865–1933) védőügyvéd telefonon értesítette a rabbit, hogy Horthy kormányzó a pertörlési jogával ért.
A felekezeti megbékélés jegyében?
A felháborító ügy kirobbantója, a címében magát „keresztény politikai napilap”-ként aposztrofáló Nemzeti Ujság valamilyen „érthetetlen” okból kifolyólag nem írt a Löw-ügy befejezéséről – ezt pedig nemcsak utólag lehet észrevenni, kitértek erre már száz évvel ezelőtt is, például a Szegedi Napló, mely így fogalmazott:
„A kurzus lapjai, legalább az este megjelenők, többségükben meg sem említik a Löw-ügyet, amelyből annak idején annyi kedvteléssel s oly mohó buzgalommal kovácsoltak fegyvert a »faj« ellen.”
A kormányzó pertörlésében a legtöbben a felekezeti béke helyreállításának jelét látták, itt fontos hangsúlyozni, hogy Baracs védőügyvéd, de legfőképpen Löw rabbi nem a kormányzói kegyelmet pártolta, hanem a nyilvános bírósági tárgyalást preferálta volna, ahol egyszer s mindenkorra bizonyíthatták volna, hogy a Nemzeti Ujság közlése aljas rágalom volt. Ne feledjük, a pernek hivatalos vádlottja ugyan Löw szegedi főrabbi volt, de létezett egy láthatatlan vádlott is, méghozzá az egész magyar zsidóság.
Források:
A cikkben megjelölt újságcímek mellett:
Baracs Marcell dr., „Zárszó a nagy perhez”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 42. szám, 1–3. old.
Sós Endre, „Gondolatok a szegedi »Hungária« teraszán”, Uj Élet, 1962. 18. évf. 15. szám, 3. old.
„A letartóztatott szegedi ujságírók sorsa.”, Szeged és Vidéke, 1920. 19. évf. 43. szám, 2. old.
„A szegedi főrabbi ügye”, Világ, 1920. 11. évf. 99. szám, 2. old.
„A szegedi pertörlés.”, Friss Ujság, 1921. 26. évf. 228. szám, 1. old.
„Hollósira betörést akar bizonyitani Baracs”, Az Est, 1920. 11. évf. 250. szám, 4. old.
„Jelentőséget tulajdonitanak a Löw-pör megszüntetésének.”, Szegedi Napló, 44. évf. 465. szám, 2. old.
„Löw Immánuel ügyében megtörtént a pertörlés.”, 8 Órai Ujság, 1921. 7. évf. 228. szám, 5. old.
„Miért marad abba a Löw-ügy?”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 38. szám, 1. old.