„Mózes pedig vette a sátort és felvonta a táboron kívül, távol a tábortól és elnevezte gyülekezés sátorának. És volt: Mindenki, aki kereste az Örökkévalót, kiment a gyülekezés sátorához, mely a táboron kívül volt. És volt, midőn Mózes kiment a sátorhoz, felállott az egész nép és megállott ki-ki az ő sátra bejáratában; és néztek Mózes után, míg nem bement a sátorba.” (2Mózes 33:7–8.) – áll az újhelyi rebbe oheljének bejárata felett.
Vajon véletlen lenne a rebbe és Mózes összehasonlítása?
Amikor a „kállói szent”, reb Taub Jicchák Eizik (1751–1821) nagykállói rabbi megtért az Teremtőjéhez, akkor a következő két évtizedben Teitelbaum Mose (1759–1841) sátoraljaújhelyi rabbi lett a magyarországi haszidok vezére. A képzeletbeli haszid korona Szabolcs megye szívéből a Zemplén megyei lankák szélére vándorolt.
Teitelbaum Mose kortársa volt a Chátám Szóferként (1762–1839) ismert pozsonyi rabbinak és a szintén tudós Münz Mózes (1750–1831) óbudai rabbinak. E három magyarországi Mózes dísze, lelki és szellemi vezetője volt az összes hazai zsidónak. E három rabbi fényes ragyogása a hazai zsidóság büszke emléke. S jóllehet mindhárman jelentős befolyással voltak az utókorra, a magasságokból is kimagaslik reb Teiltebaum, akit a vallásos világ halhatatlan könyve után, mint a „Jiszmách Mosé”-t is ismeri.
A Jiszmách Mose sátoraljaújhelyi ohelje máig zarándokok ezreit vonzza az egész évben, de különösen a nyár közepére táján, pontosabban támuz 28-án, reb Mose jorcájtján. Ma már nem okoz gondot eljutni az 1920-ban határvárossá lett Újhelyre, hiszen a szlovák-magyar határt bárki könnyűszerrel átlépheti, azonban ne feledjük, hogy alig néhány tíz kilométerre már Ukrajna található, ahol ártatlan emberek életét fenyegeti a háború. Reb Teitelbaum Mose 181. évfordulója kapcsán is kérjük hát az Örökkévalót, hogy az újhelyi rebbe érdemeiben is mielőbb hozza el a békét Ukrajnába.
Visszakanyarodva Újhelyre: száz évvel ezelőtt már két éve határvárossá tették Sátoraljaújhelyt – olyan titulus volt ez, melyet az ott lakók sosem kértek, s amelytől leginkább csak szenvedtek, hiszen szinte nem volt olyan lakója a településnek, akit családtagjától ne szakított volna el Trianon. Akkoriban azt a határt nem lehetett könnyen átlépni – néhány kivételt leszámítva, mint például Teitelbaum Mose halálozási évfordulójakor, amelyről a határőrök már hetekkel korábban tudtak, s erre, a zsidóságban jeles napra úgynevezett határátlépési igazolványt bocsátottak ki, mely három napra volt érvényes.
A vészkorszak előtti újhelyi zarándoklatokról, vagy ahogy sokan nevezték, a „zsidó búcsú” képéről dr. Goldberger Izidor (1876–1944), 1903–1912 között a sátoraljaújhelyi status quo ante hitközség, majd a deportálásokig tatai rabbi írt részletesen az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1908-as évkönyvében.
A status quo rabbi megörökítette, hogy az utca megszokott képe teljesen megváltozott, a jorcájtok alkalmával Sátoraljaújhelyt ellepték a folyton-folyvást érkező zarándokok, akik a már hajnalban megnyitott temetőbe siettek. A feketéllő tömegnél kis batyuk, benne az elemózsiájuk, táliszuk és tfilinük volt. A temetőhöz vezető úton lócákon ültek a zsidó árusok, akik gyászdal-gyűjteményeket, a következő évre való luáchot, imakönyveket, imaleplet és imaszíjakat is kínálnak az esetleg felkészületlenül érkező messzi vándoroknak. Goldberger rabbi érdekességképpen megjegyezte azt is, hogy időnként egészen értékes vallási könyvek is előkerültek a portékák közül, de azoknak elég borsos árat szabtak, pláne, ha valaki jobb kabátban érkezett.
A nehezen áthatolható tömeg valóságos tolongásba torkollott a temető bejáratánál, ahol koldusok hada állt, férfiak és nők reméltek némi adományt: „Már az oda jövetnél is elfogadnak alamizsnát, de a kijövetelnél valósággal követelik.” – írta Goldberger rabbi, majd ekképp folytatta:
„Két pénztárnok ül a bejáratnál, akik mindenkitől hűségesen beszedik a 24 fillért, amelyért belépti jegyet kapunk. Ezt át kell szolgáltatni a mauzóleum ajtajánál. A cédulán ez áll héber betűkkel: »Eintrittskarte zum Ohel Mose S. A. Ujhely«, és a napi kelt. Az ohel előtt közvetlenül egy kis asztalka van, amelyen egy írnok írja fel annak, aki óhajtja egy papírosra a kívánságát, bákosot [a héber kérés – »vákásá« – szóból – Cs. V.], amelyet aztán a sírhely felett lévő az egész síron át hosszában elterülő szekrénybe dobnak abban a jámbor bizalomban, hogy a Cádik lelke sírjából felkelve elolvassa azt és jóakaratú tolmács lesz a hívő érdekében az Isten mennyei trónja előtt.”
De idézzünk is fel néhány momentumot reb Teitelbaum Mose életéből. A rebbe igen előkelő család sarja volt. Leszármazottja volt reb Smuél Eliezer háLévi Eidelsz (1555–1631) lublini, később osztrohi (Острог, Ukrajna) rabbinak, vagyis a MáHáRSA talmudi kommentátornak. Utódja volt a Sulchán Áruch törvénykönyv szerkesztőjének, Mose Isserles (1530–1572) rabbinak is és a családfáját a RáSI-ig, vagyis Slomó Jicchák (1040–1105) rabbiig vezette vissza, aki tudvalevőleg Dávid királyig írta össze a származását.
Egyik őse, Reb Ákivá Kohn a 15. század második felében Budán lakott, ahol magas hivatalt töltött be, „Buda hercege” címmel illették. Igen gazdag és nagytudású, vallásos férfiú volt, a magyarországi zsidók „nászi”-ja, vagyis fejedelme. Egyik leánya lévit, a többi, tizenkét leánya pedig kohént választott férjül. A kiházasítások után évekkel később, amikor düchenolás volt Budán, vagyis az egyes jeles ünnepnapokon elmondták a papi áldás, akkor az áldás előtt a lévi veje öntötte le Ákivá Kohn és a kohanita vejei kezét, majd – a bármicvónál idősebb unokákkal együtt – huszonöten zengték el a jeles tórai szakaszt.
A Jiszmách Mose 5519-ben, vagyis 1759-ben látta meg a napvilágot a lengyelországi Premislánban (Przemyśl, Lengyelország) a kereskedő, amellett kiváló talmudtudós reb Cvi Hirsch és Cháná asszony gyermekeként. Már kisgyermekként tanújelét adta hatalmas tudásának és nagyra hivatottságának. Anyai nagybátyjának, Árje Léb Lopatiner stizeni (Strzyżów, Lengyelország) gáonnak volt a tanítványa.
Egy ízben apja, reb Hirsch egy üzleti ügye miatt Brodiba (Броди, Ukrajna) utazott. A szombat délután gondolt egyet s elhatározta, hogy meghallgatja az ott élő híres zlotschovi mágid, Reb Mechel (?–1786) Tóra fejtegetéseit. Sálesüdesz, vagyis a harmadik szombati étkezés alkalmával éppen a mágid beszéde közben lépett be az imaházba; aki a következőket mondta:
„Vannak emberek, akiket a sors oly gyermekekkel áldott meg, kik fényükkel az egész földet fogják bevilágítani, s az ily apák az élet nehézségeivel küzdenek…”
Reb Hirsch rögtön érezte, hogy róla van szó és nem gondolt többé az üzletre, hanem fiához hasonlóan csak a tóratanulásnak szentelte magát.
Fiát a korban megfelelő módon, tizenhárom éves korában kiházasította. Reb Mose a városban élő gazdag kereskedő leányával, Chájá Szárával kötött életreszóló házasságot. A fiatal házas minden szabadidejét a tanházban töltötte, s ott, éjt nappallá téve tanult.
Egyetlen fia, reb Eliázár Niszán (1787–1854) drohobicsi (Дрогобич, Ukrajna) rabbi lett, a tőle született egyik unokája, reb Zálmán Léb (1808–1883), az Ávné Cedek később szerzője pedig házában nevelkedett, utóbb, a halálát követően ő lépett a helyébe is, ám az erőszakoskodások miatt később a várost elhagyni kényszerült, s így aztán ő jelentette a hidat az újhelyi hagyományok és a máramarosszigeti (Sighetu Marmației, Románia) dinasztia között.
Reb Mose egyetlen leánya, Cháná az Árje Debé Álijá szerzőjének, Árje Léb Lipschitz (1767–1846) viznici (Ви́жниця, Ukrajna) rabbinak (második) felesége lett. Az újhelyi rabbi veje hatására határozta el, hogy a „Lublini Látóhoz”, vagyis Jákov Jicchák Horowitz (1745–1815) rabbihoz látogat, akinek szinte rögtön a hatása alá került, s az addig hagyományos askenáz rabbi haszid lett, s őt először a „Lublini Látó” nevezte rebbének.
Személyét legendák veszik körül, elbeszélései és meséi gyöngyei a haszid folklórnak, ugyanakkor a zsidó tudományos életben is nagyot alkotott, fő műve a Tóra aggadikus magyarázatai Jiszmách Moseként láttak napvilágot, döntvényei Hésiv Mose címen, a Zsoltárokról szóló műve pedig Tfilo leMose címen jelent meg.
Az újhelyi régi zsinagóga körül mindig szél volt; „Itt szállt az égbe Élijáhu hánávi.” – mondta egyszer Reb Mose. Hiszen a város nevében is a próféta neve foglaltatik.
Rendkívül sokat kesergett Cion és Jeruzsálem pusztulása felett. Egy alkalommal, péntek este egy híve megkérdezte, miért gyötri annyira magát. „Éni dome rieh – l’smiah…” vagyis:
„Megközelíthetetlen a látás és a hallás különbsége… Most harmadszor vagyok a földön. Először Mózes voltam, másodszor Jirmejáju próféta… Én láttam a szent Templom pusztulását, ti pedig csak hallottatok róla.”
Életét átjárta a Messiás várás, ágya mellé mindig ki volt készítve, sábeszi, ünneplő ruhája, s ha röviden aludni is tért, valakit mindig megbízott azzal, hogy ha bármi neszét venné a hírnöknek, rögvest keltse fel…
Ma, szerdán 181 esztendeje, hogy az újhelyi cádik 82 éves korában elhunyt. Soha beteg nem volt, ha gyengélkedett is, kiállt a napra és csodálatos módon meggyógyult. Szombat délután hunyta le szemeit, ugyanakkor mint Mose Rábénu, Mózes mester is.
Emlékéből fakadjon áldás!
Sch. Li., „Teitelbaum Mózes, a »Jiszmach Mose« szerzőjének életrajza. – Az Ujhelyi Caddik halálának 85-ik évfordulójára.”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 26. szám, 7. old. alapján.
További felhasznált irodalom: Goldberger Izidor dr., „Zsidó bucsu Ujhelyen”, in: Bánóczi József (szerk.), IMIT XXV. Évkönyv. Budapest: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, 1908. 251–256. old.
Fotó: Levi Meir Clancy on Unsplash