Az ünnepi előimádkozóra vonatkozó előírások között szerepel az is, hogy ezt a tisztséget csak olyan személy töltheti be, akit a közösség elfogad. Senki nem erőszakolhatja rá magát a közösségre. Erről szól az alábbi chászid történet:
Premisla mellett, egy kisvárosban, élt egy gazdag, de tanulatlan zsidó, aki erőszakos viselkedésével kivívta a zsidó közösség ellenszenvét. Egyik alkalommal a fejébe vette, ő lesz a Félelmetes Napokon az előimádkozó a helyi zsinagógában. A közösség tagjai féltek ellentmondani, mert a városkában nagy hatalommal rendelkezett. Tanácstalanságukban küldöttséget menesztettek a premisláni cádikhoz, reb Méirhez, mondaná meg nekik, mit tegyenek.
A rebbe visszaüzent, ne aggódjanak. Ros Hásáná előtt – szólt az üzenet – a környék előimádkozói mind elmennek hozzá, hogy megáldja őket, köztük lesz ez az ember is, és ő, a rebbe, majd tudni fogja, mit kell tenni.
Eljött a nap, és az előimádkozó-jelöltek egyenként a rebbe elé járultak, aki megáldotta őket.
Amikor a gazdag önjelöltre került a sor a rebbe a következő szavakkal fordult hozzá:
– Tudvalevő, hogy háromféle imatípus létezik: „Mózes imája”, „Dávid király imája” és a „szegény ember imája” (Zsoltárok 90:1.; 17:1.; 102:1.) Mózes ugyan hibás beszédű volt, dehát ő volt a legnagyobb próféta és Izrael Mestere. Dávid királyunk volt a zsoltáros király, aki még lanton is játszott, aki igazán jogosult volt, hogy imája legyen. A szegény embernek pedig a szíve szakad meg ima közben, és a próféta tanúsága szerint „Isten nem utasítja vissza a megtört szív imáját”.
Ebből adódóan napjainkban ez a három imatípus, illetve három előimádkozó típus létezik. Van, akinek nincs jó hangja vagy zenei ismerete, de nagy cádik, igaz ember, s ez jogosítja fel, hogy a közösség akaratából ő legyen az előimádkozó. Ez a mai „Mózes imája”. Aztán van olyan, aki nem cádik, de szépen és átérzéssel énekel, ismeri az ünnepi dallamokat, ezért a közösség őt választja előimádkozónak. Ez a mai „Dávid király imája”.
Végül, aki se nem cádik, se nem jó hangú kántor, mindössze egy szegény, megtört szívű zsidó, aki minden bánatát beleadja az imába, ez a „szegény ember imája”.
Namármost – fejezte be a premisláni cádik okfejtését – te nem vagy se cádik, se jó hangú, zeneértő kántor, de nem vagy szegény, nincstelen zsidó sem, hála Istennek. Ha mindezek ellenére mégis, erőnek erejével, előimádkozó akarsz lenni a Félelmetes Napokon, kénytelen leszek azért imádkozni, hogy teljesítsd a három feltétel egyikét. Azt beláthatod – folytatta – azért imádkozni, hogy máról-holnapra cádik legyél vagy jóhangú kántor – teljes képtelenség. Az egyetlen lehetőség, tehát, hogy a teljes elszegényedésedért imádkozzam, miáltal imád a „szegény ember imá”-jának minősülhet.
Nem, nem, köszönöm, nem – kiáltotta – már nem akarok előimádkozó lenni…
Naftali Kraus
(Részlet egy közeljövőben a Pesti Szalon kiadónál megjelenő könyvből.)
A hegedűművész minden nap órákon keresztül kell hogy gyakoroljon hangszerén. Ha csak egy órát elmulaszt, már ugy érzi, hogy teljesítménye hiányos. A teljesítmény tökéletesitésén túl, mi tényleges hasznot húz a művész ebből a szünet nélküli gyakorlatból? A gyakorlás rászoktatja ujjait, hogy majdnem ösztönszerűen tudja kivitelezni azt, amit a zenemű megkövetel tőle. A koncert-pódiumon nem létezik számára más, mint a zene. A gondolat, hová kell tennie ujjait s azoknak mit kell tenniök, nem vonja el a figyelmét a zenedarabtól, mert azok a szüntelen gyakorlatozás okozta fegyelem folytán majdnem maguktól működnek s így a hegedűművész szabadon fejezheti ki önmagát.
Mily jó volna, ha teljesen magunktól, előkészületek és gondolkodás nélkül tudnánk alkotni, egyszerűen fellépni a pódiumra a zenekar elé – és játszani! Az emberben annyi érzés gyülemlik fel – miért ne tudná azt közvetlenül visszaadni? De még oly nagy zenészek is, mint Jasa Heifetz vagy Isaac Stern is kénytelenek gyakorolni.
Nehezebb e egy igazi bensőséges imához jutni, mint tökéletes teljesítményhez a koncertpódiumon? Úgy vélem, hogy nem bízhatjuk magunkat a spontán cselekvésre, a szellem hajtóerejére, valahányszor fel akarjuk azt kelteni. Emlékszem, egyszer egy családdal felkerestem kórházban fekvő apjukat, aki súlyos operáció előtt állt. A gyerekek megcsókolták és minden jót kivántak neki, míg közben arra gondoltak, hogy talán nem látják többé viszont. Aztán eljöttek velem a templomba, hogy a betegért imádkozzanak, de csak ültek ott némán, kielégületlenül, s nem tudtak még egy szót se kiejteni. Igaz, az Isten a szívbe lát; nincs szüksége szóba öntött imára; de azok a fiatalok igenis szerették volna szavakba önteni érzelmeiket, kifejezést adni fájdalmuknak, aggodalmuknak – és reményeiknek. Itt lett volna alkalom spontán, szívből jövő fohászra; ez volt a szerető gyermekek „koncert-pódiuma”, de sajnálatukra nyomott némaságra voltak itélve.
Igaz, imánk minden nap és többször is egy nap ugyanazokból a szavakból áll, s így tovább, évtizedeken keresztül. Számláljuk össze, hányszor mondtuk el az „Ásré” kezdetű imát, mire húsz (negyven, nyolcvan) évesek lettünk. Azt mondják, hogy még a palacsinta is elveszti az ízét, ha naponta háromszor esszük. Hogy várhatunk el friss inspirációt, ha ugyanazt az imát ismételjük több ezerszer ? De egy nap, váratlanul, előzetes bejelentés és készülődés nélkül értelmet kapnak a szavak! Egyszerre „szólni” kezdenek hozzánk. Az ember érzi, hogy tágul a szíve, hogy ez az igazi ima, mely által kapcsolatba kerül Istennel. Mikor mosolyog ránk a szerencse, hogy ilyesmit átéljünk? Ezt persze nem lehet tudni, így hát tovább imádkozunk, s mikor eljön annak az ideje, akkor ráébredünk, hogy minden addigi erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, mert másképp sose lettünk volna képesek eljutni ahhoz a perchez.
Zalman I. Posner
Megjelent: Egység Magazin 4. évfolyam 15. szám – 2014. július 28.