Ha tolmács kell, ám legyen, de fordítson hűségesen!

 

Fohászkodni szokott a hinni nem tudó is. Élete válságos fordulataiban, kétségbeejtő szorultságában az ő lelkéből is kiszakad sikolyként a megsegítésért esdeklő fohász, csak éppen nem tudja, kinek, hová címezze. A fohász néma, szöveg nem tartozik hozzá.

 

Imádkozni a hívő szokott. Ő tudni véli, ki a címzett, és imájával nemcsak támogatást kér, hanem meg is köszöni vele, amit eddig kapott, és magasztalja imája címzettjét, akiről meggyőződött elképzelése van. Az ima, mely nem csak könyörgés, hanem összetettebb és sokoldalúbb a fohásznál, szöveget igényel: ezt a szöveget az átlagember nem képes segítség nélkül megfogalmazni, ezért vannak az imaköltők.

 

Az imaszerzés mindig egyik ága volt a zsidó költészetnek, némely imánkat már a Talmud is ismerte, a hagyományok szerint maguk az ősapák vezették be a napjában háromszor elmondandó imákat. A főbb imákat az Ezra vezette Nagy Gyülekezet szövegezte meg, a szép, költői, ünnepi imákat pedig a középkori zsinagógai költészet, a pijjut-költemények szerzőinek köszönhetjük. A pijjut-költészet művei versbe szedett midrás-szakaszok, és azt, hogy melyik kerüljön a liturgiánkba, mindig tekintélyes tudósok döntötték el. Így alakult ki a zsidó imarend, a szidur, becenevén a sziderli.

 

Milyen nyelven imádkozzék a hivő? A katolikus egyház szerette a misztikumot, ragaszkodott a latin nyelvű imákhoz, de drágán, az anyanyelvhez ragaszkodó reformáció lázadásával fizette meg ennek az árát.

A mi imarendünkben egy-két ima arameus nyelvű, ezek azokból az időkből maradtak fenn, amikor még a Közel-Keleten, így a zsidók között is az arameus volt a legelterjedtebb idioma. Imáink nagy többsége azonban héber nyelvű, amit a hazájukban, majd a szétszóratásban élő zsidók akkor is jól értettek, ha használták mellette környezetük nyelvét is. De aztán beköszöntött a felvilágosodás korszaka, nagyjából a XVIII.-XIX. században, s minél lelkesebben iparkodtak a zsidók elmélyülni az európai kultúrában, annál gyorsabban ment feledésbe köreikben a héber nyelv. Eljött Magyarországon is az idő, amikor az egyébként a hagyományokhoz ragaszkodó zsidók már nem értették az imádságaikat, s ebbe a nyáj pásztorai nem törődhettek bele. Ekkor kezdték tudós rabbinusok imáinkat magyarra fordítani. A fordításoknak azonban az a sorsuk, mint maguknak a szüntelenül fejlődő és átalakuló nyelveknek is, hogy egy idő múltán elavulnak. Ismert jelenség ez a világirodalomban is: Shakespeare drámáit szinte minden nemzedékben újra le kell fordítani, hogy az átültetés egyenértékű maradjon az eredetivel.

 

A Chábád budapesti küldöttje, Háráv Báruch Oberlander felfigyelt arra, hogy – kivált a Soá kegyetlen dúlásai után – Magyarországon alig szerezhető be zsidó imakönyv, ami pedig nagyritkán kapható, annak elavult nyelvezete nem felel meg az igényeknek. Elhatározta ezért egy új fordítású szidur kiadását, és az átültetés feladatával Simon Sáronit, az ismert műfordítót bízta meg, a szerkesztéssel és a jegyzetek-magyarázatok megfogalmazásával pedig Kraus Náftálit, a Mááriv munkatársát, féltucatnyi hitbuzgalmi könyv szerzőjét. A mű elkészült és pompás köntösben került piacra.

 

Sároni, aki eddig nem egy könyvet fordított héberről magyarra, vagy – ugyanazzal a könnyedséggel – magyarról héberre, szép, alapos munkát végzett. Feladatát abban látta, hogy az új fordítás eleven, mai legyen, de ugyanakkor hű maradjon az eredetihez is. A műfordítóknak ezt az örökös dilemmáját sikerrel oldotta meg, és bár munkája gyorsaságával elképesztette megbízóit, ez nem ment sem a gondosság, sem a szépség és a hűség számlájára. Talán a kötött forma az egyedüli, amely nem éppen az erőssége, de egyébiránt az egész könyv stílusa kifogástalan, szöveghűsége példás, mondatai imákhoz méltóan lendületesek, ékes szavú tolmácsa ő a héber eredetinek.

 

Teljessé Kraus Náftáli teszi a kiadványt a maga jegyzeteivel – magyarázataival.

 

Ezekben rámutat az imák hasonlatainak és képeinek forrásaira, történelmi gyökereire, az imák megértéséhez szükséges tudnivalókkal látja el az olvasó-imádkozót, vallási fogalmakat tisztáz és magyaráz, mindezzel a zsidó hagyományokban nem éppen tájékozott hívőt olyan ismeretekkel gazdagítja, melyek hiányában az imák olykor, érthetetlennek tűnnének: jegyzeteinek összessége egy “Jiddischkeit”-tanfolyammal ér fel.

 

Sároni tiszta, világos, lehiggadt nyelvezete Reb Simon ben Gámliél esetét juttatja eszünkbe, aki egyszer kiküldte a piacra a szolgáját, hozna neki valami jó falatot.

 

A szolga elment és egy adag nyelvvel tért vissza. Reb Simon csak úgy kiváncsiságból még egyszer kiküldte a piacra, ezúttal arra kérve, hogy valami rossz, ízetlen falatot hozzon. A szolga ment és megint egy porció nyelvvel jött haza. Reb Simon megkérdezte, hogy lehet az, hogy akár ízes, akár ízetlen falatról van szó, a szolga mindig a nyelvet választja? A válasz így hangzott:

 

A nyelv, helyesebben a Nyelv lehet jó is, rossz is. Ha jó, nincs nála jobb, ha rossz, nincs nála ártalmasabb.

 
Az új zsidó imakönyv magyar fordításának nyelve csemege.
 
Gréda József
ÚJ KELET

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 13. szám – 2014. július 28.