„Jövő évben Jeruzsálemben” – de mit tegyen az ember ha már Jeruzsálemben (vagy legalább Izraelben) él? A kérdésre a chabad.org írása válaszol.
Jeruzsálem a világ egyik legkülönlegesebb helye, nem csupán város vagy földrajzi pont, hanem az ember szívében és lelkében élő ideál, melynek elérése mindannyiunk célja. Élhet valaki fizikailag Jeruzsálemben és lehet mégis mérföldekre tőle, de ugyanúgy lakhat valaki a világ másik felén és ezzel egy időben lehet egy lépésnyire a szent várostól.
A zsidó történelem az Egyiptomból Jeruzsálembe vezető út története. Egyiptom és Jeruzsálem a spiritualitás két végletes állapotát jelenti, a Tórától és a micváktól való teljes eltávolodást, illetve a tökéletes szentséget. Az egyiptomi szolgaságból a szabadság Jeruzsálemébe vezető hosszú út nemcsak fizikai, hanem spirituális értelemben is felmenetel, melyet az ember a saját életében egyénként és a nép tagjaként újra és újra átél.
Ezt a koncepciót fejezi ki a két hely neve is. Micrájim, vagyis Egyiptom annyit tesz: határok, behatároltság, beszorítás. Ez a léleknek azt az állapotát szimbolizálja, amikor a fizikai testbe szorulva, fizikai lehetőségei által behatárolva csupán a materiális késztetéseknek enged. Olyan világ ez, ahol a jóság, az igazságosság és a szentség a korrupció és az önzés fogságában sínylődik. Ezzel szemben Jerusálájim, vagyis Jeruzsálem azt jelenti: a béke városa, az a hely, ahol test és lélek, föld és ég, reális és ideális békében és egységben találkozik.
Mindaddig, amíg az ember saját önzőségének rabja, nem hagyhatja el igazán Egyiptomot.
Amikor testünk nem börtön a lélek számára, hanem eszköz, mely lehetőséget biztosít a lélek számára az önkifejezésre, amikor az ember nem pusztán testi vágyainak, hanem szellemi ideáljainak él, amikor a jóság és a nagylelkűség győzedelmeskedik az önzés felett, akkor elérkeztünk Jeruzsálembe: kialakult az ember és a világ békéje. Az effajta „Jeruzsálembe érkezésre” az embernek nap mint nap lehetősége van, hiszen minden egyes apró jó cselekedet, minden kis tett, melynek során legyőzzük önnön vágyainkat, előreengedjük a másik embert a pénztárnál, előzékenyen átadjuk a helyünket a villamoson, vagy meghallgatjuk a másik mondanivalóját egy kis egyiptomi kivonulással ér fel.
Ha az ember képes saját vágyain felülemelkedni, természetes önzését háttérbe tolni és belső jóságának teret engedni, akkor már elhagyta Egyiptomot, viszont még nem ért el Jeruzsálembe. Ez utóbbi akkor történhet meg, amikor már el sem kell gondolkodni azon, hogy ha beengedem a másik sávból az autóst, akkor vajon lekésem-e a fontos találkozómat: természetesen beengedem a másik járművet. Amikor az ember eléri a jóságnak ezt az állapotát, melyben az a természetes, hogy másoknak kedvez és ehhez még csak egy elsuhanó gondolat erejéig sem kell legyőznie saját vágyait, akkor elérkezett saját, belső Jeruzsálemébe.
3335 évvel ezelőtt megkezdődött a zsidóság hosszú, rögös útja Egyiptomból Jeruzsálembe. Azóta nemzedékről nemzedékre haladunk és egyre közelebb kerülünk nemcsak a fizikai, hanem a szellemi Jeruzsálemhez is. Az út azonban még nem ért véget, még akkor sem, ha valaki Jeruzsálemben vagy a Szentföldön él, hiszen amíg létezik a világban a szenvedés és az igazságtalanság, amíg hiányzik a valódi szentség, addig nem értük el az Ígéret Földjét.
Széderestén nemzedékeken keresztül és évről évre arról is megemlékezünk, hogy – bár kétségtelenül haladunk előre, a valódi szabadság felé –, de ismét eltelt egy év és még nem értünk el az út végére. Adja az Örökkévaló, hogy ebben az évben fizikai és spirituális értelemben egyaránt beteljesüljenek a hágádá szavai: „Idén még itt, a szolgaságban, jövő évben Izrael Földjén. Idén még szolgák vagyunk, de jövő évben szabadok leszünk.”
Lesáná hábáá biJerusálájim – jövő évben a felépített Jeruzsálemben! Minden értelemben.