Az elveszett törzsek hazatérnek
„…így beszélj hozzájuk: Ezt mondja az én Istenem, az Örökkévaló: Én kihozom Izrael fiait a népek közül, bárhová kerültek. Összegyűjtöm őket mindenfelől, és beviszem őket a saját földjükre. Egy néppé teszem őket abban az országban, Izrael hegyein, és egy király fog uralkodni mindnyájuk fölött. Nem lesz többé két nép, és nem szakadnak soha többé két királyságra.” [Ezékiel (Jechezkél) 37:21 22.]
Háftáránk a kibuc gálujotról, a szórványok egybegyűjtéséről, a megváltás egyik fontos szakaszáról szól. Jechezkél próféta, a jelképek látnoka itt a két zsidó királyság egyesülését jövendöli, ami „az idők végén” következik majd be. Két jelképes fadarabot kell kezébe vennie, az egyikre Jehudá, a másikra József vagyis Efrájim, a tíz törzs nevét kell írnia. A két fadarab eggyé válik a próféta kezében, és ez a két zsidó királyság egyesülését jelenti, mégpedig Júdea, azaz Dávid házának királysága alatt. Ezzel a zsidóság egyenetlensége és széthúzása is megszűnik, s ez is a messiási idők jele.
Érdekes, hogy ennek a 37. fejezetnek az első szakasza a holtak feltámadásáról szól, a második pedig a szórványok egybegyűjtéséről. Eszerint a megváltás fázisai nem feltétlenül kronológiai sorrendben követik egymást.
Az is sok fejtörést okozott a kommentátoroknak, hogy a próféta egyértelműen a tíz elveszett törzs visszatéréséről és megváltásáról beszél, holott bölcseink szájhagyománya szerint ezek örökre elvesztek, és soha többé nem fognak visszatérni. Tudjuk, hogy már a Második Szentély idején is csak Jehudá és Binjámin törzse volt meg a zsidó népből, és Lévi törzsének töredéke, néhány kohanita. A tíz törzs amely Dávid és Salamon aranykorának letűnése óta Izrael királyságának népe volt eltűnt, elveszett, miután Szalmanasszár asszír uralkodó elfoglalta az országot, és száműzte őket.
Azóta a tíz törzs rejtélye körül hatalmas irodalom keletkezett. A Biblia azt írja, hogy az asszír hódító „Izraelt… fogságba hurcolta Asszíriába, és letelepítette őket Háláchban és a Chábornál, Gozán folyójánál meg a médek városaiban” (2Királyok 17:6.). Ez Hoséá ben Élá, Izrael utolsó királya uralkodásának kilencedik évében történt. A deportált nép helyett az asszírok Bábelből és másfelől telepítettek be új lakosokat Izrael vagy ahogyan a főváros, Somron után nevezték, Számária városaiba. Ezek részben átvették a helyi szokásokat, és látszatra zsidókká váltak, részben azonban megőrizték pogány szokásaikat, köztük a bálványimádást. Tőlük származnak a szamaritánusok héber nevükön somronim , akik a történelem folyamán annyi bajt idéztek a zsidó nép fejére.
A Biblia egy teljes fejezetet szentel a tíz törzs gálut jának, amely Izrael vétkeinek büntetéséül minősül, felsorolván, mi mindent követtek el a Tóra törvényeinek áthágásával, amivel magukra vonták az Örökkévaló haragját és a szerződésszegés minden ódiumát.
De hát mi történhetett az elveszett törzsekkel? Hová lehettek? A Biblia szerint egy részüket a Gilád, Chácor és Náftáli földjén lakókat, vagyis Reuvént, Gádot és Menássé fél törzsét, akik a Jordánon túli végeken éltek már korábban száműzte Tiglátpilásszár asszír uralkodó. Csak ezután következett Szalmanasszár hadjárata, a totális megszállás és Izrael teljes lakosságának deportálása. Izrael királysága 721 évvel a polgári időszámítás kezdete előtt pusztult el. A testvérállam, Júdea ezután még 133 évig fennállt.
Amikor Júdea királya, Josijáhu végrehajtotta a zsidó vallási restaurációt, kiirtotta a pogány szokásokat, és betiltotta a bálványimádást, hatalmas népünnepélyt rendeztek a Jeruzsálemi Szentélyben Peszách tiszteletére. Az erről szóló bibliai versek (2Krónikák 35.) azt sejtetik, hogy az áhítatos ünneplésben nemcsak a Jehudá- és Binjámin-, hanem egyéb törzsek tagjai is részt vettek. Ennek alapján a Talmud bölcsei úgy vélekednek, hogy „Jeremiás próféta visszahozta a száműzött tíz törzs egy részét” (Megilá 14.). Jehudá Kiel, a Dáát Mikrá kommentátora a Királyok és Krónikák című fejezetben megjegyzi, hogy Josijáhunak, Júdea egyik utolsó nagy királyának sikerült kihasználnia az asszír birodalom hanyatlását, és uralmát kiterjesztenie a leigázott Izrael területére, ahol a zsidó nép ott maradt töredékét visszatérítette az egyistenhit kötelékébe.
Így történt-e, vagy sem, nem tudjuk. A tíz törzs nagy része elveszett. A Talmud ban vitatkoznak arról, hogy „az idők végén”, a megváltás korában visszatérnek-e. Rabbi Ákivá véleménye az, hogy ez nem fog bekövetkezni. A híresen realista szemléletű Ákivá álláspontját elsősorban a valóság ismeretére alapozza, de alátámasztja egy érdekes filológiai érveléssel is. A Tóra ezekkel a szavakkal ígér büntetést méghozzá a száműzetés főbenjáró büntetését vétkes, bálványimádó, asszimiláns zsidók számára: „Lángoló haragjában és nagy felháborodásában kitépte őket földjükből az Örökkévaló, és eldobta őket más földre. Így van ez ma is.” (5Mózes 29:27.) Azt mondja rabbi Ákivá: „Akárcsak a mai nap, amely elmúlt, nem tér vissza ugyanúgy a tíz törzs sem tér vissza.” Rabbi Éliezer szerint azonban „ugyanúgy, ahogyan a napot néha felhő takarja [s ilyenkor sötét van], de azután földerül, a tíz törzsnek, amely fölött most [a gálut ban] sötétség honol, föl fog még virradni” (Szánhedrin 110.).
Az apokrifá kban az apokrif iratokban, vagyis a Bibliá ba fel nem vett írásokban időnkint felbukkannak olyanok, akik az eltűnt törzsek valamelyikéből származnak. Az apokrif Tóbiás könyvé nek szerzője például Náftáli törzséhez tartozik. Egy legenda szerint a mesebeli Számbátjon-folyó mögött él a tíz törzs. A 9. században feltűnt Éldád Dán törzséből származónak mondta magát, s azt állította, hogy Dán, Náftáli, Gád és Áser együtt él Chávilá országában, Afrikában, betartva a Tóra törvényeit. Vannak, akik az etiópiai fálásákat tartják a tíz törzs leszármazottjainak, mások a kazárokat, megint mások az indiai Bné Mose törzset.
Háftáránkban a próféta megígéri, hogy „az idők végén” a két királyság egyesül, tehát vélhetően a tíz törzs visszatérését jövendöli. Hogyan egyeztethető ez össze rabbi Ákivá véleményével? teszi fel a kérdést J. Jacobson, Cházon HáMikrá című könyvében. Válasza: az egy néppé válás folyamata, amiről a próféta beszél, az egyenetlenkedés, a pártviszályok megszűnését jelentheti, amikor a zsidó nép végre megérti, hogy ereje és fennmaradásának záloga az egység.
Tágabb értelemben az elveszett törzsek visszatérése vonatkozhatik a világban szétszórtan élő mai zsidóságra is. Jehudá és Binjámin törzse, „a maradék maradéka” a zsidóság számára elveszetten, zsidó identitás nélkül cselleng a világban. Izrael földjén való egybegyűjtésüket ígéri a próféta „az idők végén”, amely talán már közelebb van, mint gondolnánk…
„Így szólt hozzám az Örökkévaló igéje: Te emberfia, fogj egy fadarabot, és írd rá: Ez Júdáé és a hozzá tartozó izraelieké. Azután fogj egy másik fadarabot, és arra ezt írd: Ez Józsefé, azaz Efrájimé…” [Ezékiel (Jechezkél) 37:15 16.]
A kohánita Ezékiel fiatalkorában került a babilóniai száműzetésbe. Egyike volt azoknak a szellemi vezetőknek, akik ébren tartották a nemzetvallási öntudatot, és visszatartották a zsidókat az asszimilációtól. Sokoldalú egyéniség: „Egy személyben pap és próféta is, szónok és író, a nemzet lelkesítője és egyes emberek lelkipásztora. Tanításának jellemző sajátossága az egyéni felelősség különös hangsúlyozása. Ő a megtérés nagy prófétája, és hirdeti az isteni megbocsátást azoknak, akik őszintén keresik Isten kegyelmét. Ha a gonosz visszafordul az ő gonoszságától, amit elkövetett, és azt teszi, ami jogos és igazságos, akkor meg fogja menteni lelkét. Ha Izrael házának tagjai így megtisztulnak, Izrael újjáéled, és szent nép lesz, amelynek körében Isten dicsősége fog lakozni.” (Dr. J. H. Hertz.)
Háftáránkban a próféta leírja a nemzeti újjáéledés folyamatát, melynek során egyesül a korábban két királyságra szakadt zsidó nép: egy nép lesz ismét, mint Dávid és Salamon korában volt. Ezt jelképezi a két fadarab egyesítése. Az egész gondolatfüzér a heti szidrának ahhoz a részéhez kapcsolódik, amelyben József fölfedi kilétét, és egyesül családjával, testvéreivel.
„Nem teszik magukat többé tisztátalanná förtelmes bálványszobraikkal és sok vétkükkel. Megszabadítom őket minden vétküktől, mert elpártoltak tőlem, és megtisztítom őket.” (Uo. 23.) Dr. J. H. Hertz fordításában a kiemelt rész így hangzik: „…és megszabadítom őket mindazon lakóhelyeik szennyétől, ahol vétekben éltek, és tisztává avatom őket.”
Mecudát Dávid, a neves Biblia- magyarázó, így kommentálja Ezékielnek ezt a versét: „mivel sokan közülük asszimilálódtak a népek között, gáluti lakhelyeiken, és hozzájuk hasonlóan vétkeztek, mondja a próféta, hogy az Örökkévaló segítségükre lesz kihozni őket onnan, visszatérni zsidóságukhoz: és megtisztítom őket vétkeik szennyétől, mivel megbocsátok nekik, és ettől kezdve újra népem lesznek…” Málbim Méir Löb ben J’chiél Michel hangsúlyozza, hogy a zsidók vétkeit a gálut okozza, mivel a népek között szétszórva élnek, és eltanulják rossz szokásaikat. Ez megszűnik, ha visszatérnek Erec Jiszráélba, és olyan királyuk lesz, mint Dávid volt. Dávidról kétszer is említés esik ebben a fejezetben: ez a messiási időkre való utalás. Bölcseink hagyománya szerint a Messiás Dávid családjából származik majd, és az ő szellemi inkarnációja lesz.
