József eladásának vétke
„Így szól az Örökkévaló: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Izraelnek, mert eladják pénzért az igazat, és egy pár saruért a szegényt. Azt kívánják, hogy a nincstelenek a föld porát szórják fejükre, és elutasítják a nyomorultak ügyét. Apa és fia ugyanahhoz a nőhöz jár, így gyalázzák meg szent Nevemet. Zálogba vett ruhán nyújtózkodnak minden oltár mellett, és a megbírságoltak borát isszák Istenük házában.” (Ámosz 2:6 8.)
Ámosz próféta, a tizenkét „kis” próféta egyike, Uzijáhu júdeai uralkodó és Jeroveám ben Joás király idejében élt Izrael királyságban, és ott emelte fel intő szavát a zsidók és a nem zsidók ellen. Tevékenysége „két évvel a nagy földrengés előtt” kezdődött, és ez rányomja bélyegét próféciájára. Ámosz Tákoá városából származott, amelyről úgy vélik, bölcsek lakták, és ez is meghatározza stílusát, illetve mondanivalóját (Dáát Mikrá. Bevezető.).
Ámosz pásztornak, illetve tehenésznek és fügekertésznek nevezi magát. Amikor Ámácjá, Bétél papja, feljelentést tesz ellene Jeroveám királynál, mert, úgymond, „lázadást szít” őt magát pedig felszólítja, hogy hagyja el Izrael országát, menjen prófétálni Júdeába, Ámosz büszkén vágja a bálványtemplom papjának szemébe: „Nem vagyok próféta, sem prófétatanítvány. Pásztor vagyok én, és fügét termesztek. De elhívott engem az Örökkévaló a nyáj mellől, és ezt mondta nekem…: Menj és prófétálj népemnek, Izraelnek!” (Ámosz 7:14 15.) Ezután jövendöli meg részletesen a pusztulást, amelyet a száműzetés, a gálut fog követni.
Háftáránk elején Ámosz már befejezte Izrael rossz szomszédainak szóló dörgedelmeit, és fölemlítette Damaszkusz, Gáza, Zor, Edom és Ámon, valamint Moáb „három, sőt négy vétkét”, amelyekre nincs bocsánat. Nem maradt ki Júdea sem, s ezután kerülnek sorra Izrael vétkei, amelyekkel a háftárá kezdődik. A próféta nem részrehajló: nemcsak a szomszédos bálványimádó népeket figyelmezteti és ostorozza, hanem elsősorban tulajdon népét, a két rivális zsidó államot.
Meg kell jegyeznünk, hogy nagy különbség van a két ország címére intézett figyelmeztetés között. Júdeát azért marasztalja el a próféta, „mert megvetették az Örökkévaló törvényét, és nem tartották meg rendelkezéseit. Tévedésbe vitték őket bálványaik, amelyeket elődeik követtek.” (Uo. 2:4.) Ezzel szemben Izraelt amelyben a Jeruzsálemi Szentélytől távol az I. Jeroveám által bevezetett borjúkultusz dívott csupán társadalmi vétkek miatt marasztalja el a próféta, s elsiklik a Tóra semmibevétele, a törvények megszegése fölött.
Az ággádá irodalom ezt a verset József eladásával hozza összefüggésbe. Ámosz Cháchám szerint innen ered Józsefnak, Jákob fiának „cádik” titulusa. Mint ismeretes, Józsefet húsz ezüstpénzért adták el testvérei egy ismaelita kereskedőkaravánnak, és így került le Egyiptomba, amely azután családjának a zsidó nép magvának gálut ja lett.
Az ággádá szerint ez a példátlan eset nem merült feledésbe, és nem is bocsáttatott meg, bár József megbocsátott testvéreinek. A Midrás szerint egy római császár, akit a zsidók felelőtlen módon Tórá ra tanítottak, megtudta, hogy a zsidó törvény halállal rendeli büntetni az emberkereskedelmet. Azt mondta tanítóinak, hogy itt és most, rajtuk, Izrael bölcsein fogja végrehajtani a kései ítéletet. Az ággádá szerint ez volt a tíz mártír kivégzésének alapja (Ocár HáMidrásim 444.; innen az Éle Ezkrá pijut a Jom Kippur-i Muszáf imában és a Tisá BeÁv-i gyászzsolozsmákban.) Abarbanel és Málbim azt mondják, hogy Júdea és Izrael „három, sőt négy vétke” elsősorban az a három főbenjáró bűn volt, amelyet mind a két zsidó állam elkövetett: a bálványimádás, a paráznaság és a vérontás. A negyedik az volt, hogy erre a háromra még ki-ki „rátett egy lapáttal”, megtoldotta különböző rafinált vétkekkel. Abarbanel vitatkozik a keresztény teológusokkal akik azt próbálják bizonygatni, hogy a negyedik vétek, hogy „eladják pénzért az igazat”, a kereszténység alapítójára vonatkoznék , és meggyőző történelmi érvekkel cáfolja meg ezt a képtelenséget.
A háftárának nincs közvetlen, kézzelfogható kapcsolata a heti szakasszal. Az egyetlen lehetséges összekötő elem József eladása, illetve ennek ággádikus magyarázata. A különböző midrási források ehhez hozzáteszik a „saru” elemét is, mert a József-történetben hangsúlyos szerepet tulajdonítanak a lábbelinek: 1. Testvérei elvették József pénzét, hogy cipőt vegyenek maguknak (Jávéc). 2. Megosztoztak a húsz ezüstön, hogy cipőt vegyenek maguknak (Pirké d’Rábi Éliezer). 3. József azzal vádolta testvéreit, hogy a kisebbekkel húzatják le a cipőjüket. Ezért büntetésből eladták. (Birkát Élijáhu).
Háftáránkban Ámosz többször hangsúlyozza a prófécia szükségességét, isteni eredetét és a próféta létjogosultságát. Amikor így szól: „…a prófétákra meg ráparancsoltatok: Ne prófétáljatok!” (Uo. 2:12.), személyes tapasztalatból beszél. A fejezet vége mégis derűlátó: „Az én Istenem, az Örökkévaló semmit sem tesz addig, míg titkát ki nem jelenti szolgáinak, a prófétáknak.” (Uo. 3:7.) vagyis a büntetést mindig megelőzi a figyelmeztetés. Hiába fenyegetik a prófétát, hiába próbálják megakadályozni őt feladatának teljesítésében: „Ha az én Istenem, az Örökkévaló szól, ki ne prófétálna?” (Uo. 3:8.
