Dávid király végrendelete
„Amikor közeledett Dávid halálának az ideje, ezt a parancsot adta fiának, Salamonnak: Én már elmegyek azon az úton, amelyen minden földi ember elmegy. Légy erős, légy férfi!” (1Királyok 2:1 2.)
Mint mondottuk, a háftárá igyekszik tematikájában megközelíteni a heti szidrá központi mondanivalóját. Váj’chi szakaszában, amely befejezi a B’résit et, A teremtés könyvé t, Jákob ősatya végrendeletével és halálával foglalkozunk. Ezzel párhuzamos A királyok első könyve 2. fejezetének elejét tartalmazó heti háftárá.
Dávid negyvenéves királysága véget ért. Harminchárom évig uralkodott Jeruzsálemben, és előtte hét évig Hebronban. Ezzel a negyven esztendővel vette kezdetét a zsidóság Első Államának aranykora, amely Salamon királyságával teljesedett ki. Ez alatt az időszak alatt erős központi hatalom egyesítette a héber törzseket, és a zsidók békében éltek, „ki-ki fügefája és szőlőtőkéje alatt”. Dávid volt az, aki megalapozta ezt a hatalmat, Salamon pedig megszilárdította, és szellemi-ideológiai hátteret teremtett hozzá a Szentély felépítésével.
Dávid öreg és beteg bár a Midrás (Jálkut Simoni) megjegyzi, hogy messze elmaradt apja és nagyapja életkorától: hetvenesztendős. Beszédének első mondataiban óva inti fiát, nehogy elhagyja az Örökkévaló útját, törvényeit és parancsolatait, amelyek a Tórá ban vannak lefektetve. Ha hallgat rá, mondja Dávid, azzal utódai számára is biztosítja a királyságot.
A rövid és kissé kenetteljes bevezető után Dávid „a tárgyra tér”, és részben konkrét, részben burkolt utasításokat ad Salamonnak. Megmondja neki, mit tegyen azért, hogy ha későn is igazságot szolgáltasson, és hogy uralmát megszilárdítsa. Elsősorban Joávra, Cerujá fiára hívja fel fia figyelmét: „Te is tudod, mit követett el ellenem Joáv, Cerujá fia, mit tett Izrael két hadseregparancsnokával, Ávnérral, Nér fiával és Ámászával, Jeter fiával, amikor meggyilkolta őket…” (Uo. 5.)
Joáv, a hadvezér volt Dávid királyságának „erős embere”, akinek Dávid nagyon sokat köszönhetett. Sok mindent megengedett magának, ami nem nagyon tetszett Dávidnak, de nem sokat tehetett ellene. Joáv egyik legveszedelmesebb ellenfelétől szabadította meg Dávidot: Ávnér a Saul-ház híve volt, aki a tragikus halált halt Saul király egyetlen, életben maradt fia, Isboset számára akarta biztosítani a királyságot. Ámászá Ávsálomnak, a felkelő királyfinak a hadvezére volt. Később kiegyezett Dáviddal, aki ki akarta nevezni seregei parancsnokául. Ávnért akkor gyilkolta meg Joáv „csalárd módon”, ahogyan a Jonátán-féle fordításban olvassuk , amikor az már feladta restaurációs terveit, és Dávidhoz csatlakozott. A Málbim azt mondja, hogy ez megengedhetetlen cselekedet volt, mert „eredetileg megölhette volna őket háborúban, de ő azután ölte meg őket, miután kibékültek Dáviddal, és elismerték királyságát, ez pedig tönkreteszi az állam érdekeit, és aláássa az ország jó hírét: …megölni a hadvezéreket, miután békét kötöttek, a harc végeztével…”
Joávnak ezen kívül is sok minden volt a rovásán. Legutolsó tette az volt, hogy csatlakozott a pártütőkhöz, akik Salamon helyett Ádonijáhut akarták trónörökösül. Dávid tudomást szerzett erről Nátán próféta és legkedvesebb felesége, Bátsevá, Salamon anyja útján. Ezért nevezték ki és kenték föl királlyá Salamont még Dávid életében.
A legfájóbb azonban Joávnak az az árulása lehetett, amelyet az Urijá-féle „affér” kapcsán követett el. Dávid kiküldte az ámmáni frontra a hettita Uriját, Bátsevá férjét, azzal a nem különösebben titkolt céllal, hogy ha elesik a harcban, ő vehesse feleségül asszonyát. Parancsot küldött Joávnak, hogy Uriját küldjék az első vonalba, Joáv pedig megmutatta az írásbeli utasítást a tiszteknek, lejáratva ezzel királyát és főparancsnokát.
Nátán próféta élesen elítélte Dávidot Bátsevá megszerzése miatt. A szegény ember gidájáról szóló példázat (2Sámuel 12.) a világirodalom remeke. A tiltott szerelem gyümölcse meghalt, Dávid szánta-bánta tettét, és bocsánatért esedezett.
Joáv azonban nem egyszerűen árulónak bizonyult, hanem felségsértőnek és hazaárulónak is. Megtehette volna, hogy nem hajtja végre a parancsot, ha jogtalannak vagy erkölcstelennek tartja. De aki elköveti a tisztességtelen, igazságtalan tettet, s utána közhírré teszi a király titkos utasítását, az már minden határt túllépett.
Az is fájhatott Dávidnak, hogy Joáv, aki unokaöccse volt, erős kézzel letörte Ábsálom lázadását, s maga végezte ki az apja ellen támadó királyfit, holott Dávid utasítása az volt, hogy kíméljék meg életét (Lévi ben Gerson).
Dávid szavai melyekből, ha burkoltan is, kihallani a bosszúvágyat nem kis nehézséget okoznak a hagyományos Biblia- magyarázóknak, akik megpróbálják áthidalni a problémát azzal, hogy Dávid nem utasította Salamont Joáv megölésére, csak arra, hogy távolítsa el az udvarból, és ne engedje, hogy befolyáshoz jusson. „…ha vétkezne ellene, büntesse meg kemény kézzel…” (Don Jichak Abarbanel.) Hasonló értelemben magyarázza Dávid végrendeletét Málbim is.
Dr. J. H. Hertz kommentárjában megemlíti, hogy „Dávid fennkölt jellemének tisztelője nem tudja fájdalom nélkül olvasni, hogy ő ajkán és szívében bosszúval indul az Örökkévalóságba. Van-e erre valami enyhítő körülmény vagy magyarázat? Dávid megbízza fiát, hogy hajtsa végre az isteni törvényeket. Aztán az a gondolat villant fel agyában, hogy ő a jog védője az országban, és súlyosan vétkezett, amikor megengedte, hogy az a gyilkosság, amit Joáv elkövetett, büntetlenül maradjon. Ez folt volt az ő uralkodásán, és ez a tudat ránehezedett a halál órájában. Érezte, hogy ha nincs látható igazság, egyenlő és pártatlan igazság a legmagasabb helyeken, nem maradhat szilárd a királyság.”
A párhuzamos szöveg (1Krónikák 28 29.) Dávidnak egy másik búcsúbeszédét is megörökítette, amelyben fiának kötelességéül írja elő, hogy a Templomot fölépítse, de amelyben nem esik szó sem Joávról, sem a vele szembeni viselkedésről. Joávot a Midrás bölcsei nagy tudású zsidó vezetőnek állítják be, aki a Szinhedrion elnöke volt, vitéz katona, aki tűzön-vízen át szolgálta királyát, Dávidot. Az új király trónra lépésével egy időben történt tragikus halála egy új korszak kezdetét jelentette Izrael számára
