Torzított hitelesség
Hangulat, öltözék és nyelv az ókori Izraelben
Mel Gibson, Passió című filmjének történelmi „hitelességéről” folyik a vita. A film – egyébként elismerésre méltó – törekvése a nyelvi eredetiségre a valóságosság érzetét keltheti – különösen az egyik nyelvet sem ismerő laikus néző számára. Kritikus szemmel nézve azonban a film távolról sem nyújt hiteles képet a római fennhatóság alatt álló zsidó államról, annak lakosairól, tömegeinek hangulatáról, de még nyelvhasználatáról, öltözékeiről sem. Ebben az írásban nem Jézus történetét, annak teológiai jelentését, vagy a filmnek az Evangéliumokból átvett elemeit vizsgáljuk, hanem a filmbeli ábrázolásnak a történelmi hűséget alátámasztani kívánó néhány részletét – tudományos és zsidó szemmel.
A zsidó Jézus és a kikeresztelkedett zsidó
A Passió ábrázolása alapján a néző figyelmét könnyen elkerülheti, hogy a történetben bemutatott „pozitív” és „negatív” szereplők – Pilátust és katonáit kivéve – egyaránt zsidók. Míg a történet „negatív” szereplőit a film jellegzetes zsidó öltözetben, negatív zsidó sztereotípiákkal ábrázolja, Jézus és tanítványai, a „pozitív” zsidó szereplők sokkal kevésbé „zsidós” arculatot (és öltözéket) kaptak.
A keresztény kultúrában a középkortól kezdve elhallgatták, szinte tabuként kezelték Jézus zsidó mivoltát és tanításainak zsidó gyökereit[1]. Érdemes újra és újra hangsúlyozni, hogy Jézus zsidónak született, zsidóként élt, és még az ő elveit el nem fogadó környezet is zsidóként tekintett rá mind életében, mind halálában. A háláchá, a zsidó jog szerint, zsidónak számít az, aki zsidó anyától született, vagy aki a zsidó jog előírásainak megfelelően betért a zsidóságba. Téves nézet az, hogy ez a törvény a Középkor keresztes háborúira, és az akkor a pogromok során tömegesen megerőszakolt zsidó nők leszármazottainak kérdéses helyzetére vezethető vissza. Ez az alapvető törvény nem innen ered, hiszen ezt a Talmud[2] a Biblia szövegéből vezeti le, jellegzetes talmudi következtetési módszerrel: A Biblia[3] azt írja: „Ne házasodjál velük [idegen népekkel] össze, leányaidat ne add fiainak, és leányait ne vedd el fiaidnak, mert eltéríti(hímnemben!) Tőlem fiaidat, hogy idegen isteneket szolgáljanak…”. A Talmud arra következtet, hogy ez csakis a nem-zsidó férjre vonatkozhat, aki eltéríti „fiad”, azaz zsidó unokád szívét. A Talmud összefoglalja: „az az unokád, aki lányodtól születik fiadnak neveztetik (vagyis zsidó)” ezért aggódunk, hogy a nem zsidó apa eltéríti. „Az az unokád viszont, aki (fiadtól és egy) nem zsidó nőtől születik, nem neveztetik fiadnak a tórai versben” – vele kapcsolatban meg sincs említve, hogy eltérítik nem zsidó rokonai, hiszen ő eleve nem zsidó.
Ez a meghatározás olyannyira mérvadó a zsidó jogban, hogy az, aki zsidó anyától született (vagy szabályosan betért), akkor is zsidónak számít, ha a Tóra minden szabályát megszegte, sőt még akkor is, ha kitért a zsidó vallásból. Még a kitért zsidónak sem kell „betérnie” a zsidó vallásba, ha vissza kíván térni ősei hitéhez[4].
Érdekes, hogy ebben a kérdésben a mai Izrael állam visszatelepülési törvénye „szigorúbb”, mint a zsidóságot évezredeken át meghatározó háláchá. A Chok hásvut (a módosított 1950-es visszatérési törvény 4a. §-a és 4b. §-a) ugyanis kimondja, hogy Izraelben minden zsidó letelepedhet kivéve a kitérteket és leszármazottaikat[5]. Ebből adódóan ma sok olyan zsidó, aki a holokauszt idején kitért, vagy ilyen személynek a leszármazottja, nehezen tudja megoldani izraeli letelepedését. A törvényt ismerő ortodox rabbik azonban természetesen tisztában vannak a fentebb idézett halachikus szabállyal, és ennek alapján kérésre a kitért zsidó (vagy annak leszármazottja) zsidóságát is igazolják.
A fentiek alapján egyértelmű, hogy nem csak Jézus és tanítványai tartották magukat zsidónak, hanem az őket körülvevő környezet, sőt még az őket esetlegesen bíráló rabbitanács is.
Az ókori zsidók öltözéke
A filmben viselt öltözékek korhűsége szintén kérdéses. A Kajafás főpapon, és a rabbitanács többi tagjának fején látható tálit (ma ezt használják imalepelként) akkoriban távolról sem így nézett ki, és nem ilyen formában hordták.
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik, hogy készítsenek maguknak rojtot ruháik szögleteire nemzedékeiken át… hogy nézzétek azt és emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára…” – írja a Biblia[6]. A Talmud kifejti[7], hogy ez a parancsolat nem egy rituális ruhadarab viselésére kötelez, hanem arra, hogy az akkoriban viselt tógaszerű öltözék[8] („négyszögletes lepel”) négy sarkára kössék az emlékeztető rojtokat. Csak jóval később, amikor az általános viselet megváltozott, és már nem lepelszerű öltözékeket viseltek, vált a tálit – a négyszögletű ruha – imasállá, a reggeli fohász rituális kellékévé. Feltételezhető tehát egyrészt, hogy az ókori tálitot nem csak a zsidó vezetők, rabbik, papok viselték, hanem ez volt az általános viselet, amit minden bizonnyal a köznép és maga Jézus is hordott; másrészt, hogy a rojtos, négyszögletes leplet nem szent tárgyként, kis imasálként a fejükön viselték az emberek, harmadrészt, hogy a tálitot éjszaka valószínűleg nem hordták – ahogy ez a filmben tévesen látható –, hiszen „az éjszaka nem a szemléltető rojtok ideje”[9].
A könyv népének nyelve
Zsidó szemszögből a filmnek talán egyetlen igazi, eredetiségre való törekvése az arámi nyelv „rekonstrukciója”. Csakugyan érdekes kérdés, hogy valójában milyen nyelven beszélt a jézusi időkben a zsidó nép. Sokak számára a film kapcsán teljes meglepetés volt, hogy az ókori Izraelben nem héberül beszéltek.
A Bibliából[10] tudjuk, hogy az Első Jeruzsálemi Szentély lerombolásáig (i.e. 423-ig) a zsidó nép csak héberül beszélt. A Biblia azt is feljegyzi[11], hogy a babilóniai fogságból (i.e. 371-ben) hazatérő zsidó nép már nem a hébert használta. Ezzel magyarázza Maimonidész[12], hogy a Nagy Gyülekezet tagjai ebben az időben összeállították a mai is használatos héber nyelvű imakönyvet. Azért tették ezt, hogy a könyv népe képes legyen a szent nyelven fohászkodni. A fenti okból kifolyólag arámiul íródott például Dániel könyvének nagy része, Ezrá könyvének egy része is[13]. További szakvélemények[14] azon az állásponton vannak, hogy a héber még a Második Jeruzsálemi Szentély lerombolásáig (i.sz. 68-ig) is a papok, a rabbik és a tanult réteg által beszélt nyelv maradt.
Az arámi a fent említett időktől kezdve a zsidó nép nyelve volt, és bizonyos szempontból az maradt a mai napig is. Az ugyancsak erre az időre tehető Tárgum Onkelosz, vagyis Onkelosz-féle fordítás Mózes öt könyve teljes szövegének arámi nyelvű fordítását és kommentárját tartalmazza. A Tárgum Onkelosz arameus dialektusa az Izraelben az I-II. században használatos dialektusnak felel meg, bár sok tudós álláspontja szerint a szöveget később Babilonban, a talmudi korban még módosították. A Tárgum szövege a mai napig is szinte minden tanult vallásos zsidó számára ismert, hiszen a talmudi rendelkezésnek megfelelően[15] a heti szidrát (a Mózes öt könyvéből az adott hétre kijelölt heti szakaszt) ma is előírás arámi nyelven átismételni.
De nem ez az egyetlen ma is használatos arámi nyelvű szöveg. A Talmud nyelvezetében nagyon sok az arámi elem. A ma is használt imakönyvben a Kádis szövege (a Kádis többek között a gyászolók imája is) majdnem teljes egészében arámi nyelvű; és arámiul íródott a Peszáchi Hágádá egy része[16], de még a Kabbala alapműve a Zohár[17] is.
Így tehát az arámi nyelv hagyományos zsidó körökben ma sem ismeretlen. Elképzelhetetlen például olyan ortodox rabbi, jesiva-növendék vagy akár tanultabb zsidó, aki ne ismerné az arámi nyelvet.
Az azonban már kérdéses, hogy milyen is volt a héber nyelv és a héber betűkkel írott arámi nyelv kiejtése abban az időben. A héber nyelv kiejtése ugyanis, akárcsak minden más nyelvé, az évszázadok során igencsak megváltozott. Ma négy főbb héber “tájszólás” ismeretes: az askenázi(európai), a szefárd (észak-afrikai), a jemeni[18] és a modern Izraelben használatos (mely a szefárd egy leegyszerűsített változata)[19]. A filmben használt héber és arámi kiejtés hangzása idegennek hangzik mind a négytől.
A halálos ítélet hangulata
A Tóra törvényei szerint élő zsidóktól teljességgel idegen az a halálra ítélt kivégzését őrjöngve követelő tömeghangulat, amit a film bemutat.
Minden – a Bibliában kicsit is járatos – ember számára ismeretes, hogy bizonyos vétkekért az Isteni Tan halálbüntetést szab ki. Ilyen például a gyilkosság[20], a bálványimádás[21], stb. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a gyakorlatban a halálbüntetés egyáltalán nem volt gyakori. A II. században íródott talmudi Misna-kódex történelmi megállapítása[22] szerint a halálos ítélet olyan ritka volt, hogy hét – más vélemények szerint hetven! – év alatt legfeljebb egyszer fordult elő. Ez azért lehetett így, mert szinte kizárt volt a halálbüntetés meghozatalához szükséges összes zsidó jogi feltétel teljesülése. Halálbüntetés kiszabásához ugyanis szükség volt legalább két szemtanúra[23], akik egyszerre látták a bűncselekményt, akik előzőleg figyelmeztették az elkövetőt tettének súlyára[24], úgy, hogy az elkövető erre nekik érthető felelettel válaszolt is[25]. Ahhoz, hogy mindezek a feltételek valóban meglegyenek, tényleg el kellett telnie akár hetven évnek is[26]. Amikor egy halálbüntetést a zsidó bíróság mégis meghozott, akkor azt a bíráknak magukba szállva, szomorúan, a kivégzés napján szinte böjtölve kellett megtenniük[27]. Hiszen „Isten sír… még a vétkesek kiontott vére után is”[28]. Nehéz tehát elképzelni, hogy az ilyen értékrend szerint élő zsidó társadalom a filmben bemutatott hangulattal reagált volna egy ember halálra-ítélése esetén.
Összefoglalva, autentikus zsidó források ismeretében azt kell mondanunk, hogy a film azokban az eszközeiben, amelyekkel a történelmi hűség hatását akarja kelteni, egyáltalán nem tekinthető autentikusnak.
(História folyóirat, 2004/5.)
Oberlander Baruch rabbi Köves Slomó rabbi.
[1] Érdekes kis személyes epizód: Néhány évvel ezelőtt munkám során megismerkedtem egy keresztény iskolában tanult zsidó származású orvostanhallgató fiatalemberrel, akit rövid teológiai tárgyú beszélgetésünk során teljes meglepetéssel ért, hogy az “Ó”-szövetségben említett “Izrael fiai” a mai zsidók felmenői…
[2] Kidusin 68b.
[3] 5Mózes 7:3–4. Ezt a talmudi értelmezést a Hertz Biblia kommentárja is idézi.
[4] Épp ellenkezőleg: kötelességünk még inkább szeretettel fordulni felé, és a jó útra terelni őt és gyermekeit. Forrás: A Sulchán Áruch szerzője Bét Joszef könyvében (Jore Déá, Bedek Hábájit268. fej. vége): “Minden kitért, aki anyai ágon zsidó, akár ha több nemzedék után is született, zsidónak számít, és nem számít betérőnek… ugyanannyira kötelesek a parancsolatok megtartására, mint mi… nem kell, hogy a rituális fürdőben alámerüljenek (mint a betérők)…”.
Az alámerülés kapcsán lásd még: Römá, Jore Déá 267:8., Sách uo. 268:7., Mismeret Sálom268:3., Rabbi Reuvén Márgálijot Mökor Cheszed komentárja a Széfer Chászidimhez 203:1.
[5] Ennek a törvénynek amúgy praktikus szociológiai alapja van: Izrael Államban el akarták kerülni a zsidó származású keresztény misszionáriusok megjelenését.
[6] 4Mózes 15:37.
[7] Mönáchot 41a. Lásd ebben a témában Maimonidész, A szeretet könyve, Az áldások szabályai 11:2.
[8] A híres Biblia- és Talmud-kommentátor Rási szerint (Responsum alfenbeini kiadás 262. fej., 306. old.), a talmudi időkben még nem hordtak bricseszt (braccae), hanem csak ilyen lepel-ruhát.
[9] Talmud, uo. 43a. Maimonidész, A szeretet könyve, A cicit szabályai 3:7.
[10] 2Királyok 18:26.
[11] Nechemjá 13:23-24.: „És gyermekeik fele részében asdódi nyelven beszélnek, s nem is tudnak zsidóul beszélni…”
[12] A szeretet könyve, Az ima szabályai 1:4.
[13] 4–7. fejezet.
[14] Ennek a kérdésnek nagy rabbinikus irodalma van. Lásd pl.: Rabbi Snéur Zálmán, Sulchán Áruch Háráv, A Tóra-tanulás szabályai , Kuntrész Ácháron 1:2. Egyes misztikusok szerint az, hogy később még a rabbik között sem a héber volt a köznyelv, a „nemzedékek süllyedésé”-vel magyarázható, lásd: Schneerson Sálom Dovber rabbi, Igrot Kodes, II., 819–820. old.
[15] Bráchot 8a. Sulchán Áruch, Orách Chájim 285:1.
[16] Hé láchmá és Chád gádjá – Egy gödölye története.
[17] A Zohárt – különböző tudósok feltételezésével ellentétben – a hagyományos zsidóság, a híres talmudi bölcsnek, rabbi Simon bár Jochájnak tulajdonítja, aki ugyancsak az ókori Izraelben a II. században élt. A Zohár hitelességét alátámasztva a budai rabbi Mose Kunitz (1774–1837) írt hosszabb, héber nyelvű művet Ben Jocháj címmel (Bécs, 1815).
[18] A jemeni kiejtés sok elemében leginkább az askenázi egy változatához hasonlít.
[19] Érdekes, hogy a fent említett Kunitz budai rabbi olyan döntést hozott, mely szerint az askenázi zsidóknak is a szefárd kiejtésre kell áttérniük, mivel „a világ zsidóságának hét nyolcada szefárdi kiejtés szerint imádkozik”. (Ezek az adatok amúgy inkább a mai és semmiképp nem az akkori valóságot tükrözik.)
[20] 2Mózes 21:12. 4Mózes 35:16–18. Talmud, Szánhedrin 76b.
[21] 3Mózes 20:2–5., Talmud, uo. 53a.
[22] Talmud, Mákot 7a.
[23] Két tanú, mint bizonyíték: 5Mózes 17:6.
[24] Talmud, Szánhedrin 40a. Lásd uo. 40b–41a. a bibliai forrásokat. Maimonidész, A Bírák könyve, A Szánhedrin és a büntetőjog szabályai 12:1.
[25] Talmud, uo. 40b. Maimonidész uo. 12:2.
[26] Azok, a halálbüntetésről szóló bibliai történetek, mint például a „faszedegető” (4Mózes15:32–36.) és az „istenkáromló” (3Mózes 24:10–14.) esete, csakis, mint kivételes, az összes feltételt nem megkívánó esetként értelmezhetők. Lásd Talmud, uo. 78b. (a Bölcsek véleménye),uo. 80b. (rabbi Jehudá véleménye).
[27] Talmud, uo. 40a., Maimonidész uo. 12:3.
[28] Talmud, uo. 46a.
