A gonoszság határai
„Szeretlek benneteket mondja az Örökkévaló. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket? Abból, hogy Ézsau testvére volt Jákobnak így szól az Örökkévaló , mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem; hegyeit pusztává tettem, birtokát a pusztai sakáloknak adtam. Edom ugyan ezt mondja: Összezúztak bennünket, de mi újjáépítjük a romokat! a Seregek Ura azonban azt mondja erre: Ők csak építsenek, én majd lerombolom! Gonosz országnak nevezik őket…” [Malakiás (Máláchi) 1:2 5.]
Máláchi, az utolsó próféta, a Második Szentély idejének kezdetén élt. Nagyon keveset tudunk róla, még a neve sem tisztázott pontosan. Egyike azoknak a prófétáknak, akik párbeszédes formában prófétálnak: a képzelt vagy valós dialógus során a próféta bírál, ostoroz, a nép pedig visszafelesel, vitatkozik, cáfol.
A hagyományos felfogásban mély nyomot hagyott az edomiták közreműködése mindkét Templom lerombolásában. Ézsau számított Edom ősapjának, Edom pedig Róma ősének persze nem történelmi értelemben , a zsidóság ellenségének, majdnem annyira, mint Ámálék, akinek kiirtása parancs volt a zsidó nép számára. Az idézett prófétai szakaszban a nép, úgymond, nem érzékeli Isten szeretetének megnyilvánulását.
Izrael fiai testvéri érzésekkel közeledtek az edomita néphez. A Tóra tiltja Edom gyűlöletét: „Ne utáld az edomiakat, mert testvéreid ők!” (5Mózes 23:8.) Izraelnek tilos volt háborút indítania Edom ellen. Amikor Mózes a testvéri kötelékre hivatkozva engedélyt kért az edomita királytól, hogy a zsidók átvonulhassanak országán, az megtagadta, sőt mozgósította hadseregét. Izrael kikerülte Edomot, amely így nem jutott az emorita és básánita királyság sorsára (4Mózes 20:14.).
Az első zsidó király, Saul, háborúzott Edom ellen, majd Dávid megverte és megtizedelte népét, s a maradékot hűbéresévé tette. Jorám királysága idején az edomitáknak sikerült lerázniuk Júdea uralmát, és saját királyuk vezetése alatt éltek (2Krónikák 21:8 10.). Salamonnak még kikötője volt Ecjon Geverben, a mai Akabában, amely Edomhoz tartozott, s Hádádnak, az edomita trónkövetelőnek, aki Dávid elől Egyiptomba menekült, még a fáraó segítségével sem sikerült felszabadítania országát.
Később változó szerencsével folyt a háborúskodás Júdea és Edom között. Ámácjá megverte az edomitákat: elfoglalta fővárosukat, Szelát, és a héber „Joktél” nevet adta neki. Uzijáhu fölépítette Éjlátot, és az visszakerült Júdea fennhatósága alá. Szánchériv inváziója idején Júdea és Edom szövetségben voltak egymással, de az asszír király mégis legyűrte az edomitákat. Jeruzsálem falai alatt azonban váratlanul járvány tört ki katonái között, így csodával határos módon elvonult a város alól.
Az edomiták örömmel üdvözölték, hogy Nabukodonozor babilóniai király elpusztította az Első Szentélyt. Azt remélték, hogy részt kapnak a zsákmányból, s az egyesített Edomot és Júdeát a babilóniai fennhatóság alatt edomita király fogja kormányozni (Ezékiel 35:10.). Kimutatták a foguk fehérjét, és a legyőzött, megfélemlített zsidók között nagy öldöklést vittek véghez. A Zsoltárok költője kemény szavakkal emlékezik meg erről a „testvéri” viselkedésről: „Emlékezz, Istenem, az edomiakra, akik ezt mondták Jeruzsálem napján: Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!” (Zsoltárok 137:7.) Izrael prófétái nem felejtették el az edomiták aljasságát, s Jeremiás könyve (49.), Ezékiel könyve (25., 35., 36.), Abdiás könyve és Jeremiás siralmai (4:21.) egyaránt Edom pusztulását jövendölik.
Nem csodálkozhatunk hát, hogy Malakiás is csatlakozik az Edom-ellenes prófétákhoz, és azzal vigasztalja a népet, hogy bár Edom a testvére, az Örökkévaló mégis Jákobot vagyis Izraelt szereti. Abból, amit itt, a háftárában mond a próféta, úgy tűnik, Nabukodonozor Edomot is lerombolta, de a lakosságot nem deportálta, ezért reménykedhettek, hogy felépítik országukat. Flavius A zsidók történeté ben elmondja, hogy az edomiták is megszenvedték a babilóniai hódítást, de mivel a lakosság megmaradt, idővel sikerült magukhoz térniük, sőt terjeszkedniük is: városokat foglaltak el a Negevben, egészen Hebronig kitolva határaikat. Erről egyébként A Mákábeusok könyvé ben is szó van (1:5., 3:62.). Nem lehetetlen, hogy a próféta ezért mondja: „Gonosz országnak nevezik őket…” (Szó szerint gvul risá ról, „a gonoszság határáról”, Hertz szerint „a kárhozat határáról” beszél.)
Később a Hásmoneus-uralkodók erős kézzel nyomták el az edomitákat, majd Jochánán Hirkánosz sokukat kényszerített áttérni a zsidó hitre (Uo. 65., 2:16., 12:32. és Flavius: A zsidók története 13., 9:1. és 15:4.). Ez a háláchá előírásaival ellentétes cselekedete hamarosan megbosszulta magát. A betérítettek között volt az edomita Antipater is, aki fiával, Heródessal Hordosszal együtt többet ártott a zsidó népnek, mint a külső ellenség, és siettette a Második Szentély pusztulását. Amikor Titus hadai Jeruzsálemet ostromolták, a zsidók segítségére küldött húszezer edomita harcos átállt a rómaiakhoz, és dúltak, raboltak a sokat szenvedett városban (Flavius: A zsidó háború 4., 7.). Ez az utolsó alkalom, amikor a történelemben Edom önálló népként, illetve országként szerepel.
A háftárá és a Toldot heti szakasz közötti kapocs a két testvér, Jákob és Ézsau. A szidrában arról van szó, hogy Izsák Ézsaut, Rebeka Jákobot szereti, Ézsau gyűlöli Jákobot a háftárában pedig Isten jelenti ki szeretetét Jákob, a zsidó nép iránt, és Ézsauval, az edomitákkal szembeni gyűlöletét.
A háftárában a próféta korholja a népet Isten nevében: „A fiú tiszteli atyját… Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek?” (Malakiás 1:6.) A heti szakaszban Ézsau hangsúlyozottan tiszteli atyját: siet teljesíteni kérését, hogy hozzon neki lőtt vadat, és készítsen lakomát. Amikor látja, hogy szüleinek nem tetszenek a kánaánita lányok, elmegy Ismáélhoz, a nagybátyjához, hogy „jó házból való” feleséget szerezzen.
J. Jacobson a stílusban is közös vonást fedez föl: a heti szakaszban először Jákob és apja, majd Ézsau és Izsák folytat lüktető, drámai párbeszédet. A háftárában pedig a próféta csomagolja dialógusba mondanivalóját. Ostorozza a kelletlenkedő papokat, dicséri Lévi törzsét, amelynek „igaz tanítás volt a szájában, és nem volt álnokság az ajkán. Békességben és becsületesen élt… és sokakat megtérített a bűnből” (Uo. 2:6.). A következő mondatban, a háftárá befejezésében a próféta Isten angyalához hasonlítja az igaz papot, akitől Isten törvényeit tanulja a nép. Ebből a versből bölcseink azt a következtetést vonták le, hogy csak az olyan bölcstől, rabbitól lehet tanulni, aki „olyan, mint egy angyal”, vagyis mindent tud (Moéd Kátán 17.)
