Vátislám kol hámláchá…
Salamon fölavatja a Szentélyt
„Amikor befejezték mindazt a munkát, amit Salamon király végeztetett az Örökkévaló háza számára, bevitte Salamon azt az ezüstöt, aranyat és egyéb tárgyakat, amelyeket apja, Dávid szentelt oda ajándékul, és elhelyezte az Örökkévaló házának a kincsei közé.” (1Királyok 7:51.)
Több mint 480 éve szabadultak ki a héber törzsek az egyiptomi rabszolgaságból. 447 évvel ezelőtt lépték át Józsué vezetésével a Jordánt, és foglalták el Kánaán országát, az Ígéret Földjét, amelyet ettől kezdve Erec Jiszráélnak, a zsidók országának neveznek. Az ideiglenes Szentély, a pusztaságbeli, szétszedhető miskán, amelyet magukkal hoztak, most már az országban vándorolt tovább: hol itt, hol ott állították föl, s benne a frigyládát és a kőtáblákat. Dávid volt az első, aki állandó hajlékot akart építeni az Örökkévalónak Jeruzsálemben, kiszemelt fővárosában, de Isten sugallatára fiára, Salamonra hagyta a terv megvalósítását. „Túl sok vért ontottál mondta a próféta Dávidnak , a Szentély pedig a béke, a megbékélés jelképe, nem a háborúé…” Dávid ekkor aranyat, ezüstöt, kincseket halmozott föl a Szentély számára, de az építkezés feladatát fiára testálta.
Az előzőekben az Írás részletesen tudósít Salamon építkezéseiről: a Szentélyen hét évig, a királyi váron tizenhárom évig tartó munkálatokról, a kedvenc feleség, a fáraó leánya számára fölhúzott külön palotáról. Megtudjuk milyen anyagokat használtak, ki volt az építőmester, és egyéb részleteket. A háftárá és a P’kudé heti szakasz kapcsolata teljesen egyértelmű: mindkettőben elszámolás szerepel. A szidrá ban teljes, részletes számvetést is kapunk, mivel gyűjtőakció során jött össze az alaptőke, itt pedig inkább nagy vonalakban történő beszámolót.
Még egy kapcsolat van a pusztaságbeli hajlék és utódja között. Az Írás tanúsága szerint „fölvitték [a Templom-hegyre, Jeruzsálem egyik legmagasabb pontjára] az Örökkévaló ládáját meg a kijelentés sátrát és a Szentély egész fölszerelését, amely a sátorban volt. A papok és a léviták vitték azokat” (1Királyok 8:4.). Ezek addig Gibonban voltak, és most ünnepélyesen fölvitték őket Jeruzsálembe. Bölcseink szerint „amikor az Első Szentélyt fölépítették és fölavatták, elrejtették a Gyülekezés Sátrát, annak deszkáival, reteszeivel, oszlopaival, oszloptartóival és kapcsaival egyetemben” (Toszeftá, Szotá 13.). A Talmud részletezi: „A Szentély alatti üregekben rejtették el…” (Szotá 9.) Ezek szerint az asztalt és a menórát, amelyeket Mózes készített a pusztában, tovább használták, a frigyszekrénnyel együtt, és csupán a hajlék többi tartozékát rejtették el. A használatban maradt relikviákat évszázadokkal később Josijáhu király rejtette el az ellenség elől.
A Szentély fölavatása hosszú ideig tartott, kétszer hét napig: a második periódus Szukot ünnepére esett. A Midrás bölcsei arra a logikus következtetésre jutottak, hogy a Szukot előtti hét napba bele kellett esnie Jom Kippurnak és egy szombatnak. „…azon a hét napon a zsidók ettek-ittak, örvendeztek és gyertyákat gyújtottak … végül megbánták, és azt mondták: hát nem vétkeztünk, hogy szombatot szegtünk, és ettünk Jom Kippurkor? Egy égi hang megnyugtatta őket, hogy mindnyájuknak része lesz a túlvilági életben…” (B’résit Rábá 35.) Kimchi úgy véli, „lehet, hogy aznap nem ettek, mert Jom Kippur volt”…
J. Kiel a Dáát Mikrá ban (1Királyok 8.) megadja a Szentély méreteit, miután megállapítja, hogy Salamon az apjától, Dávidtól kapott pontos tervrajz szerint építkezett. A Szentély hossza pontosan kétszerannyi volt, mint a Mózes által épített pusztai hajléké, magassága háromszor annyi. Belterülete (köbtartalma) tizenkétszer nagyobb volt a réginél, bár egyesek úgy vélik, csak tízszerese lehetett, mert Salamon tíz menórát és tíz mosdót készíttetett Kimchi szerint tíz asztalt is , míg Mózes csak egyet-egyet „gyártott” ezekből.
A háftárá elején megtudtuk, hogy Salamon bevitte a Szentélybe az apja által gyűjtött „ezüstöt, aranyat és egyéb tárgyakat, amelyeket Dávid szentelt oda ajándékul”. Dávid igen sok értéket halmozott föl hadjáratai során, amelyeket Salamonra hagyott, hogy fölépítse belőlük a Szentélyt. A szöveg szó szerinti értelmezéséből az tűnik ki, hogy Salamon valóban fölhasználta a kincs nagy részét, és a maradékot helyezte el a Szentélyben (Rási). A Midrás nyomán azonban más kommentátorok Kimchi, Abarbanel, Gersonides úgy vélik, hogy Salamon nem használta föl Dávid hagyatékát. Kimchi szerint nem volt rá szüksége, mert maga is elég gazdag volt. Ezenkívül előre látta a Szentély pusztulását, és nem akarta, hogy a pogányok arra hivatkozhassanak: az ő isteneik álltak bosszút a rablott kincsekből épült Templomon. Rási a Midrás alapján úgy gondolja, Salamon neheztelt Dávidra, mert az éhínség három esztendeje alatt is rajta ült a kincseken, ahelyett hogy árukon enni adott volna a népnek. Abarbanel hozzáteszi: Isten nem akarta, hogy a véreskezű Dávid építse föl a békét jelképező Szentélyt, s ugyanígy akarata ellen volt a hadizsákmányból eredő vagyon fölhasználása. Gersonides is úgy vélekedik, hogy Salamon, a béke embere, az építkezéshez való tőkét is békés forrásból szerezte.
