Rabbi Náchmán bár Jicchák a babilóniai amoriták negyedik nemzedékéhez tartozott. Édesanyja ráv Áchá nôvére volt.
A talmudi legenda szerint anyjának egyszer csillagjósok azt jövendölték, hogy a fia tolvaj lesz. Ettôl kezdve vigyázott, hogy Náchmán feje egy percre se legyen födetlen. Szavajárása lett: „Fedd be a fejedet, hogy istenfélelem legyen rajtad!” Náchmán nem tudhatta, hogy anyja miért mondja ezt neki, de szót fogadott. Egyszer — fûzi tovább a Talmud a legendát — egy datolyafa alatt ült és tanult, miközben lecsúszott a kendô a fejérôl. Fölemelte tekintetét, és meglátott a fán egy fürt datolyát. Erôt vett rajta rossz ösztöne, a jécer hárá, felmászott a fára — amely nem volt az övé (Rási) –, és szedett magának néhány szem datolyát. (Sábát 156:2.)
Eddig a talmudi tanmese, egyike annak a néhány forrásnak, amelynek alapján kialakult az a zsidó szokás, szabály vagy elôírás, hogy a zsidó férfi nem mehet négylépésnyit befödetlen fejjel. Steinsalz rabbi kommentárja szerint (Uo. az általa fordított és kommentált Talmudban) annak idején csak a Talmud-tudósok jártak befedett fejjel, és azok közül is csak a házasok, illetve az idôsebbek. A gyerekek akkoriban egyáltalán nem hordtak sapkát, így Náchmán bár Jicchák egyedül állott szokásával, hogy mindig befedett fejjel járt, amire édesanyja vette rá, anélkül hogy megmondta volna neki, mirôl van szó. Hogy ez mennyire eredményes volt, abból láthatjuk, hogy Náchmánból nem tolvaj lett, hanem neves amorita.
Apjáról csak annyit tudunk, hogy egyszerû, szegény és szerény ember volt (Hyman), míg Náchmán nagy tudású amorita volt, aki jómódban élt.
Nagy tudása ellenére nem tartotta magát bölcsnek vagy tudósnak, hanem „rendezônek” mondta magát, mivel a Talmud egyik szerkesztôje volt. Rendszerezô képessége és pontossága alkalmassá tették ôt erre a feladatra.
Rává, aki a barátja és társa volt, egy idôben megtette Náchmánt a „kálá” jesivá vezetôjének. Ez azt jelentette, hogy ô vezette az évente két hónapon át tartó Tóra-szemináriumot. Ezen rengeteg ember vett részt, aki egész évben dolgozott, és ez alatt a két hónap alatt újították föl Tóra-ismereteiket.
Nagy tudása mellett Náchmánt jó természettel is megáldotta a Teremtô. Mindenkinek elôre köszönt, ami szerénységére utal. Békéltetô hajlandóságában Áron fôpapra emlékeztet, aki a haragosokat, a civakodó házastársakat kibékítette, s ezért mindenki szerette és tisztelte ôt. Mélységesen ellenezte és elítélte a dölyföt, a fennhéjázást, és amikor barátja, mestere és társa, Rává egyszer azt találta mondani, hogy Talmud-tudóshoz illô dolog egy icipicit — egy „nyolcad nyolcadát” — rátartinak lenni, Náchmán ellentmondott neki: „Nem, semennyit sem, semmi esetre sem!” (Szotá 5.)
Náchmán ellenezte a rabiátus, haragszomrád viselkedést is. Szavajárása volt: „Aki haragszik és dühös, az biztos lehet abban, hogy vétkei túlsúlyban vannak érdemeivel szemben…” (Nidá 22.)
A szombatot nagyon tisztelte, és részt vett az elôkészületeiben, olyannyira, hogy a vállán hordta be a szombat tiszteletére vásárolt dolgokat. Háza népe csodálkozott ezen, de ô azt szokta mondani: „Ha ráv Ámi és ráv Ászi jönnének hozzám vendégségbe, nem hordanám-e a vállamon a csomagjaikat?” (Sábát 119.)
A Tóra-tanulást mindennél nagyobbra és fontosabbra tartotta. º volt, aki azt a — ma is használt és vitatott — mondást megfogalmazta, hogy „A Talmud-tudósok életüket áldozzák a Tóra hajlékaiban” (Gitin 57:2.), vagyis odaadóan, egészségük kockáztatásával, éjt nappallá téve tanulnak. Azt is hozzátette: „egy percre sem szabad abbahagyni a Tóra-tanulást”, hiszen „napszámosok vagyunk”, akiknek minden perccel el kell számolniuk.
Nemcsak távol tartotta magát a vétektôl, hanem igyekezett még gondolatban sem vétkezni, miután az volt a véleménye: „Aki gondolatban vétkezik, az súlyosabb elbírálás alá esik, mint ha gyakorlatilag bûnt követett volna el…” (Jomá 29.) Van azonban, aki ezt a mondást rabbi Náchmán bár Jáákovnak tulajdonítja.
Még életében megkapta a chászid, „jámbor” jelzôt, és a babilóniai amoriták egyik legpuritánabb, szentéletû egyéniségének tartották. Ráv Joszéf, a nemzedék nagy öregje „a cselekedetek atyjának” nevezte. Hosszú évtizedeken át mûködött együtt Rávával, akinek halála után átvette a jesivá vezetését, és négy évvel késôbb — i. sz. 356-ban bekövetkezett — haláláig folytatta.
Talán legfontosabb tevékenysége a Talmud rendszerezése volt, és ô tette az elsô kísérletet a Talmudot képezô különbözô szóbeli jegyzôkönyvek összehangolására. Mivel annak idején mindent memorizálással tanultak, és a Biblián kívül nem voltak írott szövegek, igyekezett a tanítványok helyzetét rövidítésekkel, egyszerûsítô jelek alkalmazásával megkönnyíteni.
Nem tudunk semmit arról, hogy megházasodott volna. Hyman feltevése szerint körülbelül hetven évet élt.
