A Divré Jirm’jáhu…
Északi veszély és ifjonti odaadás
„Majd így szólt hozzám az Örökkévaló igéje: Mit látsz, Jeremiás? Ezt feleltem: Mandulavesszőt látok. Az Örökkévaló pedig ezt mondta nekem: Jól látod, mert gondom van rá, hogy igémet beteljesítsem.” [Jeremiás (Jirmijáhu) 1:11 12.]
Eddig a háftárák többé-kevésbé tartalmi kapcsolatban álltak a heti szidrával. Ettől a szakasztól kezdve a Tóra- felolvasás befejezéséig más közös nevező alapján tartozik össze a heti szidrá és a háftárá: az időhöz, illetve eseményhez kötődő kapcsolat kerül előtérbe. A következő három szombat prófétai szakasza Tisá BeÁvig áv kilencedikéig , a nagy nemzeti gyásznapig a három úgynevezett feddő, másként tragikus háftárá. Ezek után hét vigasztaló fejezet következik, majd további kettő, amely a megtérés és a bűnbánat gondolatával foglalkozik. Végül újból elérkezünk a kezdethez, B’résit szakaszához.
Az első „feddő” háftárá Jirmijáhu próféta felszenteléséről, felavatásáról, illetve prófétai hivatásba való beiktatásáról szól. Másutt már elmondtuk, hogy Jirmijáhu magyarosan Jeremiás a Jeruzsálemtől északkeletre fekvő Ánátotból, papi családból való volt. A hagyomány szerint a jerikói Rácháv leszármazottjai közé tartozott. I. e. 650 körül született, és 25 26 éves korában, Josijáhu király uralkodásának tizenharmadik évében kezdett prófétálni.
Az Örökkévaló felszólítja Jirmijáhut, mondván, hogy már az anyaméhben megismerte és felszentelte őt prófétának. Jirmijáhu szabadkozik: túl fiatal még, szavait nem fogják meghallgatni. Ez szerénységre, de ugyanakkor félénkségre is vall. Nem utasítja el teljesen az elhivatást, csupán haladékot kér (M. Bola: Dáát Mikrá).
Az Örökkévaló válaszából nyilvánvalóvá válik, hogy a fiatal Jirmijáhu egyszerűen félt a néptől, amelyet jól ismert, és nem merte a szemébe vágni az isteni igazságot. „Ne félj tőlük, mert Én veled leszek, és megmentelek…” (Jeremiás 1:8.) S hogy az ifjú próféta tisztában legyen hivatása nagyságával, Isten megérinti az ajkát, annak jeléül, hogy igéit vagyis a próféciát „szájába adta”.
Josijáhu király hatalmas csődtömeget örökölt nagyapjától, Menássétól és apjától, Ámontól, akik példátlan módon meghonosították a bálványimádást és az idegen kultúrák utánzását Júdeában. Nem csoda tehát, hogy Jirmijáhu, az ifjú vidéki kohánita, aki nehezen igazodott el a fővárosi környezetben, félt elvállalni a küldetést, amely ma már tudjuk szenvedéssel, megszégyenüléssel, sőt halálos veszedelemmel járt számára.
A Midrás, amely rengeteg részletet közöl Jirmijáhu tragikus életéről, azt is tudni véli, hogy a pusztulás prófétája predesztinálva volt szomorú küldetésére: „Mondá Jirmijáhu az Örökkévalónak: Világ Ura! Mit vétettem neked, hogy annyi próféta volt előttem, és lesz utánam, Szentélyedet mégis éppen általam kellett romba döntened? Mondá neki az Örökkévaló: Még a világ teremtése előtt te lettél kijelölve erre a feladatra…” (Psziktá Rábá 27.)
Az anyaméhben történt felszentelést „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Uo. 5.) a Midrás úgy adja elő, hogy Jirmijáhu már születése pillanatában prófétált, és anyját súlyos szemrehányásokkal illette: bűnös asszonynak titulálta, aki másokkal szűri össze a levet. „Anyám, miért nem iszod a keserű vizet [amely a bűnös asszonyoknak jár]?” Az anya már azon is megdöbbent, hogy az újszülött beszél hát még azon, hogy miket beszél! „Mondá neki: Nem neked mondom, anyám, ezt a próféciát, hanem Cionnak és Jeruzsálemnek!” (Psziktá Rábá 26:3.)
A bűnös asszony hasonlata, akit a kohánita a megátkozott keserű vízre fogna (Naftali Kraus: Az ősi forrás. Nászo szakasza, Pársát Szotá), vissza-visszatér Jirmijáhunak a Midrás által megvilágított próféciáiban. A felszentelés emelkedett pillanatában, amikor az Örökkévaló rá testálja a küldetést, az ánátoti papcsemete így szabadkozik: „Világ Ura! Nem vagyok képes szólni hozzájuk! Ahány próféta csak volt, mindet megpróbálták megölni. Mózest és Áront vajon nem akarták megkövezni?” Mondta neki az Örökkévaló: „Nagyon jó, hogy fiatal vagy, mert nem vétkeztél… Fogd az isteni dühvel teli poharat, és itasd meg vele Jeruzsálemet és Júdeát…” „Amikor Jirmijáhu ezt meghallotta, elátkozta a napot, amelyen született. Majd azt mondta hallgatóságának: Tudjátok, kihez vagyok most hasonló? Ahhoz a paphoz, akire a sorsvetés esett, hogy aznap ő itassa meg a keserű vízzel a hűtlen asszonyt. Hozzák az asszonyt a pap elé, fölfedik a perszóna arcát… A pap fogja a poharat, hogy megitassa, ránéz, és a saját édesanyját látja! Kétségbeesett jajgatásban tör ki, majd sírva kiáltja: <175>Jaj nekem, édesanyám, hiszen mindent megtettem, hogy kellőképp tiszteljelek, és most megalázlak!<174> Jaj nekem, Cion, hisz azt reméltem, hogy jót, vigasztalót jövendölhetek neked, és most pusztulást és szenvedést prófétálok!…” (Uo. 13.)
A mandulavesszőről szóló bevezető kérdés után újból elhangzik: „Mit látsz?” Másodjára gőzölgő üstöt lát az újonnan kinevezett próféta, „amely északon jelenik meg”. Bizony jól „látja”: nem ok nélkül nevezték Izrael őskorában, még Sámuel idejében is, „látónak”, „látnoknak” a prófétákat. Az isteni hang megmagyarázza, mit jelent az északon megjelenő gőzölgő üst. „Észak felől tör rá a veszedelem az ország egész lakosságára. Mert idehívom az északi országok minden népét így szól az Örökkévaló. Eljönnek, és fölállítja trónját mindegyik Jeruzsálem kapuival szemben…” (Uo. 13 15.)
Történelmi tény, hogy észak felől érkeztek a zsidó állam létét veszélyeztető támadások. Az asszírok, a babilóniaiak, a rómaiak: mind-mind északról jöttek…
Feddő háftárá, tragédia, pusztulás ide vagy oda bölcseink ideiktattak Jeremiás könyvé nek következő, második fejezetéből három verset, amelyekben máris vigasztalja Ciont, és megígéri, hogy megbűnhődik, aki bántani merészelné. Isten itt ifjúkori hűségére emlékezteti népét, amikor úgy követte Őt a pusztában, mint egy szerető menyasszony. A Midrás – a Mechiltá – szerint Jirmijáhu próféciájának tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdődnie – de hát a Szentírásban nem kötelező a kronológia. E szerint a midrási magyarázat szerint az odaadó menyasszony képe azt jelenti, hogy a nép zokszó nélkül követte Mózest a pusztaságban, és nem kérdezte miből fog élni a sivatagban… (Jálkut.)
