Bisnát mot hámelech…
„Ha megmarad belőle egytized…”
„Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon. … Ha megmarad belőle egytized, azt is újból pusztulás éri. De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!” [Ézsaiás (Jesájáhu) 6:10., 13.]
A hagyományos zsidó felfogás szerint a hatodik fejezet Jesájáhu próféta felavatásának, illetve dedikációjának Isten szolgálatára szentelésének részleteit tartalmazza. Látomásában magát az Örökkévalót véli látni. „Szent, szent, szent!” kiáltja elragadtatásában. A Hang, amelyet hall, felszólítja, hogy menjen, és hirdesse az Igét a zsidó nép között. Eleinte szabadkozik: „tisztátalan ajkú” ő és a nép is, amelyben él. A Midrás szerint ezért később súlyos isteni megrovásban részesült hiszen saját magáról mondhat, amit akar, de honnan veszi a bátorságot, hogy rosszat mondjon Isten népéről, a zsidóságról!
Az Írás szó szerinti értelmezése alapján Jesájáhu Uzijáhu király halálának évében kapott felszólítást a prófétálásra. A közhangulat rossz volt: a bölcs és sikeres király közel fél évszázados uralma véget ért. A nép, amely ez alatt az idő alatt jólétben és biztonságban élt, balsejtelmektől gyötrődött: mi lesz vele, mit hoz a jövő? Ebben az atmoszférában „látta az Örökkévalót” Jesájáhu, és hirdette, „hogy noha halandó királyok jönnek és mennek, Isten uralma örök” (Dr. J. H. Hertz).
A Midrás későbbre teszi Uzijáhu halálának idejét. Ekkor még csak annyi történt mondják bölcseink , hogy a sikert sikerre halmozó királynak fejébe szállt a dicsőség, és a főpapi funkciót is ő akarta betölteni. Váratlanul azonban leprás lett, és hátralévő életére kénytelen volt egy lepratelepre költözni. Így azután előbb fia, Jotám, majd unokája, Ácház vette át a trónt. A Talmud ezt a tragikus sorsú királyt aki pedig sok jót tett a néppel Hámánhoz hasonlítja: „Akárcsak Hámán, ő is olyasmit akart, ami nem illette meg, és így mindenét elveszítette.” (Szotá 9.)
Jesájáhu dedikáció-próféciája borúlátó a nép bűnbánatra való hajlandóságát illetően, de optimista a jövőre vonatkozóan. A nép nem lát, és nem hallja az isteni igét, nem ismeri fel a nemzedékek közötti tradicionális összefüggést, eltespedt a jóléttől, „kövér a szíve”, homály fedi szemeit: nem érdekli más, csak a fizikai jólét.
Ámbár Jesájáhu Jeruzsálemben élt, és a júdeai királyok körében tevékenykedett az első fejezetben olvashatjuk, hogy kortársai, „Uzzijá, Jótám, Áház és Ezékiás [Uzijáhu, Jotám, Ácház és Jechizkijáhu] voltak Júda királyai” , kétségtelen, hogy próféciájával és vallásetikai-szellemi tevékenységével a szomszédos zsidó királyság felé is fordult. A zsidó nép egészét látja, és nem ismeri el Jeroveám bálványkultuszát mint az állam kettészakadásának „legitim” okát.
Ennek alapján látja Abarbanel a fenti szarkasztikus próféciában, amelyben a nép „kövér szívéről” beszél, a somroni királyság címére küldött üzenetet: a próféta a közeli churbán a pusztulás képét rajzolja fel. Az izraeli királyságot rövidesen leigázza Ásur, azaz Asszíria. A tíz törzset száműzik, így marad meg egytized: a Jehudá és Binjámin törzsét egyesítő Júda miniatűr királysága, amely a zsidó szellemiség letéteményese, a Tóra művelésének örököse, ezáltal a zsidóság fennmaradásának záloga lesz.
A kommentátorok összehasonlítják Jesájáhu dedikációját más prófétákéival, és ez az összehasonlítás Jesájáhu javára üt ki. Mózes és Jirmijáhu szabadoztak: nem akarták vállalni a küldetést. Joná egyenesen elmenekült előle. Jesájáhu azonban vállalta a népszerűtlen feladatot. A Midrás elbeszéli, hogy a korabeli zsidók, akik nem vették jó néven a próféták erkölcsprédikációit, kigúnyolták, sőt meg is verték az Isten nevében őket ostorozó Látnokot, ahogyan a Biblia a prófétát nevezi.
„Kit küldjek? kérdezte az Örökkévaló. Küldtem Michát: szájon verték. Küldtem Ámoszt: kinevették és semmirekellőnek nevezték. Mondták [a próféta kortársai]: Mi az, nem volt más, akit Isten a nyakunkra küldjön, csak ez a dadogós? Ezek után kit küldhetek? Ki lesz hajlandó kötélnek állni?
Jesájáhu jelentkezett. Mondá neki az Örökkévaló: Gyermekeim [a zsidók] kellemetlenkedők, akadékoskodók, ellenszegülők. Ha vállalod, hogy megszégyenítsenek ám jó. És Jesájáhu vállalta…” (Psziktá.)
Mecudát Dávid szerint a „maradék tized” azt a tíz királyt jelenti, akik Uzijáhu után uralkodtak Júdea fölött. (A júdeai királyság még 133 évig állt fenn Somron, vagyis az izraeli királyság összeomlása után.) A legtöbb kommentátor azonban szó szerint értelmezi az „egytizedet”: a népnek egy kis része, tíz százaléka marad meg, abból növekszik újra a zsidó nép. Mint a lombhulláskor lecsupaszodó fából, amelynek gyökerei erősek és időtállóak, az egytizedből újra kisarjad a „szent mag”, a zsidóság örökös fennmaradásának megtestesítője.
