Főpap volt a Szentélyben a vészkorszak idején, amikor Róma lerombolta a zsidó államot, romba döntötte szemünk fényét, a Második Templomot, és száműzte a zsidó népet országából. A zsidóság egyik nagy mártírja, aki életét adta a függetlenségért vívott küzdelemben – ez volt Jismáél ben Elisá. (Ő az, akit Josuá ben Chánánjá kiváltott a római börtönből.) A második Jismáél ben Elisá, akivel nemegyszer összetévesztik, az unokája volt.
Gazdag galileai kohánitacsaládból származott, amelynek legtöbb tagját deportálták vagy megölték a megszállók. Gyermekkoráról úgyszólván semmit nem tudunk. Bölcseink szerint a család azzal szolgált rá balsorsára, hogy peres ügyeiket egy bíró kezébe adták, holott a háláchá szerint háromtagú bíróság hozhat ítéletet. Ezenkívül kecskéket tenyésztettek, ami a korabeli Izraelben – környezetvédelmi okokból – szigorúan tilos volt.
A Talmud elbeszél egy csodálatos történetet. Jismáél, a főpap, Jom Kipurkkor bement a Szentek Szentjébe – ahová csak ilyenkor léphetett be, füstölővel a kezében –, és ott találta magát az Örökkévalót, egy trónszéken ülve. „Jismáél fiam, áldjál meg!” – mondta Isten. „Rabbi Jismáél pedig így szólt: Legyen a Te akaratod, édes Istenem, hogy irgalmad úrrá legyen haragodon, hogy kegyelmed erőt vegyen indulatodon, s könyörületes légy fiaid iránt: megértő és megbocsátó lehess velük szemben!… Látta, hogy az Örökkévaló bólogat…” Itt végződik a történet. A Talmud hozzáfűzi, hogy a bólogatás azt jelenti: nem szabad lebecsülni az egyszerű nép áldását, hiszen maga az Örökkévaló kérte Jismáél áldását… (Bráchot 7.)
A történetet sokan és sokféleképpen kommentálták. Ráv Háj, a gáonita kor egyik jeles képviselője azt mondta, hogy Jismáél látomást látott, amelyben egy angyal jelent meg előtte. Mások, köztük Rábénu Chánánél, úgy vélik: a főpap előtt prófétai látomás jelent meg, amelynek lényege nem az, hogy az Örökkévaló az ember áldását kéri, hanem az áldás szövege és tartalma (Ibn Sáprut), vagyis a kérés, hogy „Isten továbbra is az irgalom és könyörület, ne pedig a szigorú törvény szellemében vezesse a világot és teremtményeit” (Slomo ibn Áderet).
Másutt azt mondja a Talmud, hogy aki Jismáéllal álmodik, vigyázzon, hogy baj ne érje: Jismáél ugyanis a tíz mártír egyike volt.
Jismáél, a főpap, Simeon ben Gámliél kortársa volt, és vele együtt végezték ki a római meg-szállók, amikor a nagy felkelést leverték. Végüket már Smuél Hákátán megjövendölte halála előtt: „Nagy bajok következnek a világra, a nép öldöklés és fosztogatás áldozatává lesz, Simeon és Jismáél pedig meg fog halni.” (Szotá 48.) Smuél a nagy pusztulás előtt halt meg, és Rási szerint a jóslat Simeon ben Gámliél fejedelemre és Jismáél ben Elisá főpapra vonatkozik.
A legenda megrázó színekkel festi le kivégzésüket. Több forrásból is tudjuk: mindkettejük azért könyörgött a hóhérnak, hogy őt végezze ki elsőnek, ne kelljen végignéznie társa kínszenvedését. Simeon, a fejedelem, azzal érvelt, hogy neki „hivatalánál fogva” jár az elsőbbség, Jismáél pedig azzal, hogy ő a kohén gádol, és joga van elsőnek lenni… A római megszállók, akár kései utódaik, a nácik, „kulturált” gyilkosok voltak: belátták, hogy mindkét áldozatuknak igaza van, így aztán sorsot vetettek az elsőbbségre. A sors akaratából Simeon halt meg előbb… (Ávot d’rábi Nátán 38.)
Egy másik Midrás-forrás tudni véli, hogy haláluk előtt miről beszéltek. „Mondotta Simeon Jismáélnak: Mesterem, a lelkemet is odaadnám, ha tudnám, miért halok meg [vagyis: mit vétettem, mivel érdemeltem ki a dicstelen halált]! Jismáél azt kérdezte: Előfordult-e, hogy valaki vitás ügyben a döntésedet kérte, vagy kérdéssel fordult hozzád, te pedig azt mondtad, várjon, amíg kiiszod az italodat, fölveszed a cipődet, magadra öltöd a köpenyedet, megszegvén a tórai parancsot, hogy ne várakoztasd a rászorulót, mert az kínzásnak számít? Simeon így válaszolt: Megvigasztaltál, mesterem [mert most már tudom, hogy nem ok nélkül halok meg]!” (Mechiltá, Mispátim 18.)
„…Amikor a hóhér levágta Simeon ben Gámliél fejét, társa, Jismáél főpap kezébe vette a levágott fejet, ölelte és csókolgatta, és azt mondta: Mesterem, hogyan lehetséges, hogy ez a fej a porban hever, és a száj kövekkel tele?… Nem fejezhette be: a bakó neki is fejét vette…” (Élijáhu Rábá 30.)
A Talmud arról is beszámol, hogy Jismáél igen szép férfi volt. A császár leánya kérte is apját, hogy hagyja életben, mert nagyon megtetszett neki. A kulturált atya – a haladó római civilizáció nemes hagyományai alapján – lenyúzatta a főpap fejbőrét, amit aztán az érzékeny lelkű hölgy kitömetett, hogy kedvére gyönyörködhessen benne… (Ávodá Zárá 11., Chulin 123. és Bráchot 57. [Rási, szájhagyomány alapján.])
A Jom Kipur-i Muszáf imában egy hosszú és költői hangvételű pijut beszéli el a szörnyű történetet. Ott az előzmény az, hogy a római császár úri kedvében úgy határoz: a zsidó bölcseken fogja megtorolni József testvéreinek bűnét, akik mintegy ezerhatszáz évvel azelőtt eladták öccsüket… Tíz bölcsről van szó – a tíz mártírnak megfelelően –, akik végül is magukra vállalják a kollektív felelős-séget őseik vétkéért, csak három napot kérnek, hogy az égben megtudakolják, valóban isteni elren-delésre éri-e őket a büntetés… Jismáél, a főpap „megy föl az égbe”, és ott megtudja a szolgálattévő angyaltól, hogy a döntés igenis a Legmagasabb Szinten született. Visszatérvén elmondja társainak, hogy elvégeztetett… Amikor a fejbőrét nyúzták, és a tfilin helyére ért a kés, egyetlen kiáltással lehelte ki lelkét…
A pijut szerint az angyalok kara hangosan tiltakozott: „Ez lenne a Tóra jutalma? Hiszen az el-lenség gyalázza szent Nevedet!” Ekkor az égi hang így szólt: „Ha még egy szót hallok, a világ visz-szatér a káosz állapotába!”
A továbbiakban a pijut megemlíti Ákivát, Chániná ben Trádjont, Chucpitot, a fordítót, Eleázár ben Sámuát, Chániná ben Cháchinájt, Jesévávot, az írnokot, Jehudá ben Dámát és Jehudá ben Bávát: Simeonnal és Jismáéllal együtt ők a tíz mártír. E különböző korokban élt vértanúk mártírhalálának közös nevezője a római szoldateszka kegyetlen, elnyomó uralma volt.
A Talmud tudósít Jismáél gyermekeinek tragikus sorsáról is. Fia és leánya egymástól elszakítva a rómaiak fogságába estek. Rabszolgatartóik össze akarták boronálni őket, hogy születendő gyer-mekeikkel újabb rabszolgákhoz jussanak. A testvérek azonban egymásra ismertek, összeölelkeztek, és sírtak-zokogtak, míg mindkettejük szíve meg nem szakadt… (Gitin 58.)
