Grünwald Lipót
A haszidizmus története Magyarországon
A magyarországi chaszidizmus nem rendelkezik olyan mély gyökerekkel, mint orosz vagy lengyel elődei. Mégis vannak jelei annak, hogy a mozgalom első nemzedékének egyes tagjai már megfordultak a Kárpátok alatt. Az itt közölt anyag illusztris szerzője, Grünwald Lipót (Jekutiél Jehudá Grünwald, Máramarossziget, 1890–Columbus, Ohio, 1955) szemléltetően mutatja be a „magyar” hászid dinasztiák kialakulását és a körülöttük kavargó ellentéteket.
1. fejezet
Rabbi Baruch titka
A legenda azt meséli, hogy amikor a berdicsevi cádik Nagykárolyba érkezett, be akart menni a helyi rabbi dolgozószobájába, hogy megismerkedjék vele. De a rabbi nem akart szóba állni vele, még az arcába sem mert nézni, s amikor a vendég jövetelét jelentették neki, a rabbi az ablakon át az udvarra szökött, annyira félt szembenézni a cádikkal…
A nép a rabbi elutasító viselkedésére ügyet sem vetett, és a cádik befolyása még sokkal hathatósabbá vált.
Mádon is voltak buzgó hászidok. A legenda szerint egyszer a berdicsevi cádik Mádon lévén, első útja az ottani zsidó mészáros házába vezette. Amint a mészáros meglátta az előkelő külsejű hitsorsost, legott kérdezte tőle: „Talán sakter ön, atyafi?” A cádik csodálkozva néz a mészáros arcába, emez pedig folytatja: „Egy tehenet akarok ugyanis vágatni, s nem várhatok, amíg a sakter kijön a városból; vágja le tehát ön, s szívesen megfizetem a fáradságát.”
„Jól van – válaszolá az inkognitóját megőrzött cádik –, jól van, levágom a tehenet, de előbb egy kérésem volna. Kénytelen vagyok ugyanis még ma egy ismerőssel egy bizonyos összeget küldeni a feleségemnek, hiányzik azonban még tíz forintom. Legyen szíves nekem a hiányzó tíz forintot kölcsön adni, sietni fogok a kölcsönzött pénzt mielőbb megfizetni.”
„Bocsásson meg, sakter – viszonzá erre a mészáros –, nem értem önt: hogyan adjak én kölcsön pénzt, mikor most látom először csak életemben?”
„Vagy úgy? – vágott vissza a berdicsevi cádik a mészárosnak. – Egy állatot kóserra levágni valamivel fontosabb dolog, s ebben a tekintetben ismeretlenül is teljesen megbízhatónak talált engemet. Tíz forint kölcsön erejéig pedig, ami bizony sokkal könnyebb dolog, s csekélyke összeg, már megvonja bizalmát tőlem, mivel még nem ismer közelebbről?” – S ekkor a cádik felfedte az ámuló mészáros előtt, hogy ő bizony nem is sakter, hanem a berdicsevi rabbi. A mészáros lélegzete elállott nagy meglepetésében s attól a perctől fogva valóságos „báál-tsuvá” (megtért) lett belőle.
A nevezett cádikok terjesztették a haszidiszmust Magyarországon, s a Lengyelországhoz közeli vidékekről gyakran sokan elzarándokoltak hozzájuk, hogy ügyes-bajos dolgokban tanácsukat s segítségüket kérjék. Így beszéli például Rabbi Judel abaújszinai rabbi, hogy egyszer a következő eset fordult elő. Egy asszony sok éven át „águná” állapotban volt, mert férje egy folyóban nyomtalanul odaveszett, és ennek következtében nem volt szabad újból férjhez mennie. Nagy bánatában elment a híres R. Jirmijah akkori nagymártoni rabbihoz, hogy tanácsát kikérje, miként szabadulhatna meg az águnaság mindinkább szorító bilincseiből. De a sajnálkozó rabbi nem talált felmentést a szerencsétlen asszony számára. Történt azonban azután, hogy a kétségbeesett asszony egyik cádik létezéséről szerzett tudomást, s késedelem nélkül hozzásietett, s segítségért könyörgött hozzá. A cádik emígy szólt a kesergő asszonyhoz: „Wie soll ich Dir helfen, wenn die Fische ihm schon lange aufgegessen haben?” (Hogyan is segítsek már rajtad, amikor a halak már régen megették a férjedet?) – S ezt a esetet a sennyei rabbi a híres, s nagytudományú R. Joáb hunfalusi rabbi elébe terjesztette a következő szavakkal: „…s az asszony az egyik távol lakó, nagy hírnévnek örvendező hászidhoz fordult, akiről a nép azt tartja, hogy valóságos próféta…”
Egy ugyanilyen csodálatos esetet találunk följegyezve a nagyhírű R. Mose Szofer világismert pozsonyi rabbinak Chátám Szofer című, nagy tekintélyre szert tett responsumgyűjteményében: Kisnici faluban (Máramaros megyében), nem messze Dolha községtől, lakott egy jámbor, József nevű Talmud-tudós, aki az ottani tekintélyes Kisniczer Sámuel veje volt. A jámbor József is persze kocsmát bérelt, amelyet az uraság jószágigazgatójától néhány esztendőre vett ki. Egy szép napon hirtelen elvették a kocsmát tőle, s teljesen kenyérkereset nélkül maradt. Tanácskozott tehát barátaival, mitévő legyen, mihez is fogjon. Barátai pedig erősen rábeszélték, hogy siessen a rymanówi cádikhoz, mert csak egyedül ez tudna segíteni rajta nagy bajában. A megszorult ember elhatározta, hogy nekivág a nagy útnak. Merész elhatározás volt ez bizony, mert az ilyen utazás akkortájt gyakran életveszedelemmel is járt a sok útonálló rablónépség miatt. De a kenyér nélkül maradt szegény ember mit sem törődött a hosszú út fáradalmaival s veszedelmes voltával, annyira bízott a biztos sikerben, amelyhez a rymanówi cádik segíteni fogja.
Akkor az volt a szokás, hogy szombat este, hávdálá után, indult az ember az ilyen „nagy” útra; a mi emberünk is jól felkészülve elutazott, s minden baj nélkül szerencsésen megérkezett Rymnanówba. Előadta a kérését a cádiknak, s ez minden hosszabb tárgyalás nélkül azt mondotta neki: „Fiam, utazzál Pestre, s eredj egyenesen a „pricához” (az úrnőhöz), ott szerencséd lészen.” – A hívő József a cádik szavai szerint cselekedett: felment Pestre, kihallgatást nyert a „pricánál”. Mit beszélt vele, mit nem, arról tudomásunk nincsen, de elég az hozzá, hogy az úrnő megígérte neki, miszerint kocsmáját visszaadatja neki, s valóban olvasható a Ch. Sz. idézett responsumában az egyik tanú vallomásában, hogy „valóban odautazott, s elérte célját”.
De sajnos, amikor emberünk boldogan visszatérőben volt, útközben megtámadta egy Szász Ferenc nevű haramia, s agyonverte szegényt. Amint a hivatkozott helyen tovább olvashatjuk, Geidler csendbiztos megkínozta a gyilkost, kezeit még szorosabban hátrakötötte, s amint újból kettőt-hármat rávágtak; legott töredelmes vallomást tett, hogy bizony ő a gyilkos, s kötél általi halálra ítélték.
Még egy különös csodálatos esetet jegyezhetünk föl a chaszidizmus történetében Magyarországon.
Rabbi Báruch – rabbi Snéur Zálmán, a Tánjá című könyv híres szerzőjének atyja, akit nagy „rebbe” gyanánt tiszteltek, s becsültek, – rabbi Báruch hirtelen eltűnt az országból, s ezen cádik összes életrajzírói sehol semmi nyomát nem találták többé. Mi azonban csodálatos módon mégis nyomára akadtunk.
Rabbi Báruch ugyanis, aki nagy Talmud-tudós, s akinek fia az egész világon ismert, híres nagy „rebbe” volt, – hirtelen elszökött hazulról, otthagyva családját, s nagy tiszteletnek örvendő fiát. Magyarországra vetődött, s gyermekek álefbét-oktatásából tartotta fenn magát. Két évig tartózkodott Munkácson, három évig pedig Nagyszőllős városában lakott, ahol 1792-ben nagy szegénységben s teljesen elhagyatva halt meg, s az ottani zsidó temetőben van eltemetve. Mindenki joggal fog csodálkozni azon, hogy tulajdonképpen mi is késztethette rabbi Báruchot arra, hogy családját otthagyja, s általános tisztelettől környezett, nagy fia mellől titokban távozzék, s mint földhözragadt szegény ember idegenben hánykolódjék mindhaláláig.
A nagyszőllősi chevrá kádisá szolgája s néhány ottani öregember sok különös legendát beszélt nekem erről az emberről. Amit látták a chevrá kádisá emberei, hogy az öreg, idegenből jött „melámed” a végét járja már, s a halál félreismerhetetlen nyomai megjelentek a sápadt arcán, megkérdezték tőle, hogy valójában ki is ő (mert már régen fölismerték egész viselkedésén s életmódján, hogy nem közönséges lengyelországi tanító ő), micsoda is ő, s hol van a hazája, talán vannak gyermekei, felesége, akiket majd értesíthessenek? De minden faggatás hiábavalónak bizonyult: a haldokló öreg mit sem akart elárulni személyes viszonyairól – s meghalt.
Néhány esztendő múlt el már, majdnem teljesen elfelejtették volt az ismeretlen öreg melámedot. Egyszer csak Nagyszőllősre érkezett a nagy rabbi Snéur Zálmán Ljadiból, magához vett tíz embert, akikkel kiment a zsidó temetőbe, egyenesen atyja sírjához, ott levetette lábbelijét, s „mechilát” (bocsánatot) kért az elhunyttól… A nagy rejtély meg volt fejtve. Az öreg ugyanis nagyon ellenezte a chaszidizmus irányát, amelyet a fia lelkesedéssel magáévá tett volt, pertpatvara támadt egész családjával, akik pedig az új irány lelkes, buzgó képviselői voltak, s minthogy ezek tántoríthatatlanul megmaradtak álláspontjukon, – hirtelen otthagyta családját, s kivándorolt Magyarországra[1].
A nagyszőllősi öregek még ma is büszkék arra, hogy a nagy ljadi cádik egykor falaik között tartózkodott, sok szép legendát beszélnek róla, így többek között azt is, hogy ott szombatolt közöttük, s a Lechu neránneno imát olyan bensőséggel s tűzzel recitálta, hogy – csodák csodája – az imaház előtti téren levő sok akácfa fiatal, pajkoskodó kecskebak módjára ugrándozott!…
Akkor már nagyon elszaporodtak a chaszidizmus hívei s követői nálunk, úgyhogy több cádik ellátogatott gyakran Magyarországra, sok chaszid pedig odazarándokolt hozzájuk, hogy a szent emberek árnyékában tartózkodhassanak néhány rövid napig…
2. fejezet
Az első „magyar” rebbe
A haszidizmus meggyökeresedése Magyarországon, majd lassú térhódítása után, az „öreg kállói” fellépésével az új irány hatalmas lendületet vett, s zászlója alá csoportosította a hazai zsidóság legnagyobb részét. (Az „öreg kállói” alatt a világhíres nagykállói rabbit, rabbi Ájzik Taubot értjük, akit halála után mindenki csak úgy említett, hogy „der alter Kálever”, azaz „az öreg kállói”). Minthogy ő volt az, akinek a chaszidizmusnak egész Magyarországon történt nagy elterjesztése köszönhető, illő, hogy kiválló egyéniségével kissé bővebben foglalkozzunk.
Rabbi Ájzik Taub Nagykállón született 1751-ben, tehát „magyar” rebbe volt, akinek a neve messze országokban is jó hangzású s ismert volt, s akihez évente mindenfelől ezrek s ezrek zarándokoltak. De nemcsak cádik minőségében hódoltak neki az egész országban s annak határain túl is, hanem általánosan elismert, kiváló „gáon” is volt a talmudikus diszciplinák terén.
Rabbi Ájzik Taub édesatyja szegény ember volt, s nem volt módjában melamedot tartani fia számára. A gyermek Ájzikl vadon nőtt föl, mint a többi szegény sorban lévő zsidó gyermek akkor… Jámbor édesanyja azonban, a jó Reisel, akiről az öreg kállói később oly nagy kegyelettel s fiúi gyöngédséggel szokott volt könnyes szemmel megemlékezni, erényeit s jámborságát hirdetve, édesanyja maga látott hozzá a négyéves korában atyját vesztett gyermekkel legalább az álefbétet megismertetni, s aztán az imákra megtanítani. De már több nem tellett a szegény özvegytől… Amikor a gyermek már hétéves lett, kiküldte az anyja a mezőre néhány juhval, hogy ott legeltesse.
Abban az időben jött éppen a szentéletű R. Léb Szárá’sz Magyarországra pénzgyűjtés céljából. A hosszú, nehéz utazástól meglehetősen kifáradt, s elcsigázott öreg rabbi Nagykálló határába érkezvén, megfelelő árnyékos helyet keresett a közelben, hogy kissé kipihentesse összetörött tagjait. Éppen annak a legelőnek a mezsgyéjén állott meg a rabbi rozoga, egylovas alkalmatossága, ahol Ájzikl Taub vigyázott a nagy nyári forróságtól eltikkadtan a fűben hasaló juhaira… A rabbi leszállott a szekérről, lepihent egy nagy, terebélyes vadkörtefa hűs árnyékában, amely körül a lovacskának ennivalója is akadt. A gyermek észre sem vette a jövevényeket, de az öreg rabbi éles fülét igenis megütötte a gyermek vékonyka hangja. Kezd odafigyelni, s hallja, amint az egyre csak azt hajtogatja:
„Ribónó sel Ólam! Efser hast Du auch ein paar Schéfelech, gib sie her, ich well sie Dir hüten… Gott, süsser Gott, ich hab Dich so lieb!…” (Drága jó Istenem, Világ Ura! Ha neked is van egypár barmocskád, csak add ide, majd én őrzöm neked őket… Édes Istenem, úgy szeretlek…)
Rabbi Léb Szárá’sz, aki nagyon elcsodálkozott ezen különös szavak hallatára, odament a gyermekhez, s megkérdezte, hogy kinek a fia. Ez elmondta neki, hogy ő a „Reisel fia”, s hogy atyja három évvel ezelőtt meghalt. Az öreg kérésére elvezette őt az anyjához. A szegény özvegy éppen a tűzhelynél foglalatoskodott az ebéd elkészítésével, amikor fia az idegen kíséretében a konyhába belépett. Be sem várva csodálkozva rátekintő anyja kérdését, így szólt a gyermek: „Anyukám, egy sakter jött, aki beszélni akar veled” (akkor ugyanis minden hosszú kabátban járó zsidóban saktert sejtettek).
„Bóruch hábbó, Sóchet!” (Isten hozta, sakter.) „Én Reisel, az özvegy vagyok. Jöjjön, szívesen látom ebédre.” „Nem ebédelni jöttem, hanem más nagy dolog vezetett ide. Különben nem is vagyok sakter, jó asszony, amint gondolja; én Lengyelországból való, s rebbe vagyok. A fia megnyerte tetszésemet, s azért jöttem, miszerint arra kérjem, hogy bízza reám a fiát, taníttatni fogom, s rabbit csinálok belőle, mert az a meggyőződésem, hogy kellő útbaigazítás mellett azzá is válhatik.”
Örömkönnyeket sírt a jó Reisel, amikor az idegen rebbe ezen kijelentését hallotta, s habár sose látta volt még azelőtt, de nemes kifejezésű arca s hófehér, hosszú szakálla teljes bizalmat váltottak ki nála az idegen iránt, s hitt neki, hogy árva kisfiát oltalmába veszi, s rabbivá neveli. Az a gondolat, hogy az ő fia, a szegény özvegy Reisel gyermeke valaha rabbi lehet, minden aggodalmát elosztatta, fájdalmát elcsitította, s beleegyezését adta, hogy fiát a rebbe magával vigye, miután előbb őt magát is megáldotta. A nagy örömében majdnem eszelőssé vált anya fájós szívvel, érzékenyen elbúcsúzott gyermekétől, akit az idegen még aznap magával is vitt.
Rabbi Léb Szárá’sz nagyon örült, hogy sikerült neki egy „nagy lelket” felfedezni, akinek szárnybontogatását elősegítheti, nemkülönben örvendezett a kis Ájzikl is, hogy már most ő tanulni fog, s – közelebb lesz az Istenhez, akit ő „úgy szeret…” Elutaztak, s megérkeztek Nikolsburgba, ahol akkor a híres szent Rabbi Smelke Horovitz ült a rabbiszékben.
Útközben – az út meglehetősen hosszú volt, s sokáig tartott – rabbi Léb Szárá’sz Bibliára fogta a fiút, aki éles felfogása révén meglepő nagy előhaladást tett. Amint Nikolsburgba értek, a rabbi búcsút vett a gyermektől. Ez sírva fakadt, s nem akart elválni tőle, de már a rabbi eltűnt, nem látta már sehol, s egyedül maradt az utcán…
A gyermek Rabbi Smelke házába került, aki szívesen befogadta, s maga kezdte tanítani. A fiúcska rendkívül tehetségesnek mutatkozott, felfogása nagyon könnyű, szorgalma lankadatlan, tudásvágya telhetetlen volt, s általános feltűnést keltett a városban. Teljes tíz évig volt a nagy rabbi Smelke keze alatt, akinél az egész Talmudot s több más fontos könyvet alaposan végigtanult. Most tanítója imigy szólt Ájziklhez:
„Íme, fiam, Tórát nálam már eleget tanultál; most pedig utazzál Lizsenszkbe, rabbi Elimélech-hez, őtőle jirát (istenfélelmet) fogsz tanulni. Itt adok neked egy levelet hozzá, ő is saját fia gyanánt fog tekinteni; nála tökéletesíteni fogod tudásodat, erényeidet, s öt év múlva haza fogsz utazni édesanyádhoz, aki bizony már epedve várja visszatértedet.”
* * *
Fájdalmas érzéssel vált meg az immár fiatal emberré cseperedett kis Ájzikl Taub szeretve tisztelt mesterétől, s mély gondolatokba merülten, szomorúan kelt útra Lizsenszk felé, persze gyalogszerrel. Ment, mendegélt vagy egy óra hosszáig, egyszer csak megriadva állt meg az út közepén: egy szekér jött vele szemben, amelyről egy nagyon ismerős öreg ember szállt le, barátságosan kezét nyújtva feléje… „Ájzikl! – szólt hozzá nyájasan. – Ülj föl hozzám a szekérre: én hoztalak volt Nagykállóból Nikolsburgba, most pedig elviszlek Lizsenszkbe.”
A fiatalember fölismerte a hozzá szólót (hiszen rabbi Léb Szárá’sz volt), áhítattal sietett kezet csókolni az öreg rabbinak, s szemei könnyekkel teltek meg… „Gyerünk, fiam, siessünk – szólt r. Léb –, mert a lizsenszki cádik már régen vár reád!” (Később az „öreg kállói” sokszor mondotta környezetének: „Azok a napok, amelyeken megadatott nekem vele együtt utazhatni Lizsenszkbe, életemnek legkedvesebb, legbecsesebb ideje voltak. Mert amikor először mentem volt vele, még nem tudtam, ki is ő és mi ő, de akkor már kellően tudtam őt értékelni.”)
3. fejezet
A nagykállói rabbi és a megtért antiszemita
A lizsenszki szent rabbi házában nagyban gyarapodott a mi hősünk erényben, s istenfélelem dolgában. A lizsenszki rabbi nagyon kedvelte, s valóban fiának tekintette, amint azt Rabbi Smelke neki már előre megmondotta. A fiatalember alig vette észre, hogy az öt év már letellett, annyira ragaszkodott szeretetben, s tiszteletben a lizsenszki rabbihoz. De egy este rabbi Elimélech megszólította Ájzikl Taubot imígy: „Fiam, íme elérkezett ideje annak, hogy visszatérj édesanyádhoz, amint a cádik rabbi Léb Szárá’sz azt neki megígérte. Térj tehát vissza anyádhoz, vegyél feleséget, hogy öreg jó anyádnak öröme teljék benned. Egyben ezennel felavatlak, s megáldlak azzal, hogy akit Te fogsz megáldani, az áldott legyen!” S fejére tette mindkét kezét, s hosszan megáldotta, s ezzel végezte ünnepélyes szavait:
„Nézd, kedves fiam, csak amikor már betöltötted a 30. életévedet, akkor vállalj rabbiságot. Különben iparkodjál elsajátítani, s gyakorolni az „áhávát-Jiszráél” (Izrael szeretetének) nagy erényét… Sok viszontagság fog ugyan fejed fölött elviharzani, de végre is nap gyanánt fog igazságod kiderülni: – eredj, s lény boldog!”
Mélyen megrendülve, érzékenyen elbúcsúzott második mesterétől is, s immár mint felavatott rabbi és cádik vette útját – hazafelé édesanyjához… Nem is kételkedett abban, hogy anyja még életben van, hiszen a nagy cádik, rabbi Léb Szárá’sz biztosította volt őt, hogy mint „nagy világosság”-ot fogja a fiát viszontlátni! Két hónapig tartott az utazás Nagykállóig, s ott megérkezve, első kérdése természetesen anyja lakása után volt. A viszontlátás fölötti öröm viharos kitörésének csillapulta után apróra elbeszélte örömében folyton sírdogáló anyjának kalandos élményeit, s lassan-lassan összegyűltek a szomszédok arra a hírre, hogy az özvegy Reisel fia mint valóságos rabbi tért haza. Nagy volt a csodálkozás mindeneknél, mindenki kezdett titokban reménykedni: hátha jön ismét valamelyik idegen cádik „nagy lelkeket” fölkutatni ezen a vidéken?… De sajna, rabbi Léb Szárá’sz csak egyszer járt Nagykállón, s rabbi Ájzik Taub is csak egy született – Szabolcs földjén…
Amint a lizsenszki rabbi Elimélech előre megmondotta harmincéves korában, 1781-ben, megválasztották reb Ájzik Taubot Nagykállón, s egész Szabolcsban rabbinak. Nemes szép tulajdonságai mellett gyönyörű hangja is volt, érzésteljesen tudott énekelni és – last not least – kitűnő zamatossággal beszélt magyarul; sok költeményt is szerzett magyar nyelven, ezek között híressé vált „Szól a kakas már” című mély érzésű, zsidó nemzeti vonatkozású költeménye, amelyet a rabbiköltő által komponált, s általánosan ismert melódiára még ma is országszerte énekelnek nagy áhítattal, s bensőséggel majdnem minden nagyobb szabású zsidó mulatságon.
Negyven esztendeig volt reb Ájzik Taub rabbi és „rebbe” Nagykállón. Egész Szabolcs megyében még ma is csodákat mesélnek e szent, istenes emberről. Nemcsak zsidók, de számtalan keresztény is fordult hozzá tanácsért, segítségért bajukban. Jellemző e tekintetben egy eset, amelyet hászid-körökben még ma is mesélnek:
Egyszer történt ugyanis, hogy chanuka szombatjára sok hászid útra kelt Hajdúnánásról Nagykállóba. Nagyon kemény, zimankós téli idő volt, majdnem megfagytak az úton. Amikor Nyíregyházához közeledtek, messziről megpillantottak egy kocsmát, aminek nagyon megörültek, mert ott kissé magukhoz fognak térni jóféle melegített homoki bor mellett, amit magukkal hoztak.
Végre elérték a kocsmát. Nagy robajjal belépnek a söntésbe, de ki írhatná le elámulásukat, amidőn látták, hogy a kocsmáros, a hírhedt zsidófaló: Pálinkás István, kiváló előzékenységgel, s tiszteletadással fogadja őket! S hozzá még azonkívül azonnal tüzet rakatott a nagy szobában az előkelő vendégek tiszteletére, s ő maga különféle jó italokkal szolgált föl. Sehogysem tudták megérteni a dolgot. Kezdtek attól is tartani: talán méreg van az italban, s szépszerivel akarja őket láb alól eltenni. A már most kétszeresen megdermedt nánási zsidók elhatározták, hogy mit sem élveznek ott. – Amikor a kocsmáros visszatért a szobába, észrevette, hogy a vendégek még hozzá se nyúltak az italokhoz. Ekkor kérte leányától a kalapját, fejére tett, s zsidók módjára – vizet öntött a kezeire… Majd eképp szólott:
„Kedves zsidó barátaim! Jól látom én azt, hogy féltek nálam valamit enni, vagy inni. Tudjátok meg tehát, hogy én már nem vagyok a régi Pálinkás, hallgassatok meg: Vagy fél évvel ezelőtt betért a korcsmámba egy kéregető zsidó. Megvallom, jól megkínoztam régi szokásom szerint szegényt, meg is vertem, s végre kidobtam. Ő innen egyenesen Nagykállóba ment a szent paphoz (mielőtt a korcsmáros ezt a két szót kimondta, ismét vizet öntött a kezeire), s elbeszélte neki, amit vele tettem. – Egy héttel rá jött hozzám egy zsidó, akiről csak azután tudtam meg, hogy a kállói zsidó pap volt, s azt kérdezte a háznéptől, hol van az a Pálinkás István. Én a másik szobából kijöttem, s azt mondom neki nagy hetykén: Itt vagyok. Mit akarsz kutya zsidója? Erre ő azzal vág vissza: „Élni akarsz-e, vagy meghalni?” – Én persze nem értettem a dolgot, de röviden ráförmedtem: Takarodj ki innen, piszkos zsidó! – Ő erre elment én én – abban a percben ágynak estem, egy tagomat sem bírtam mozgatni. Beszélni ugyan nem volt erőm, de már jól sejtettem ennek a dolognak az összefüggését… Az a zsidó, akit az imént kiparancsoltam, az én halálangyalom!… Mondom magamban: de miért is kínoztam én minden zsidót, aki kezem ügyébe került? Miért is gyűlöltem én a zsidókat ártatlanul, amikor mi rosszat se tettek nekem soha?!… Így feküdtem én nagy kínokban két álló napig, a családom már azt hitte rólam, hogy meg is halok. Ekkor váratlanul úgy estefelé megint jön az a zsidó, aki nálam járt volt két nappal azelőtt, s ismét azt kérdezte a házbeliektől: Hol van Pálinkás úr? – A feleségem bevezette hozzám, és kiment. Ő pedig megint azt kérdezte tőlem: Élni akarsz-e, vagy meghalni? – De minden megerőltetés dacára sem bírtam feleletet adni. Erre közelebb lépett az ágyamhoz, s így szólt lassan: Hallgass meg, Pálinkás: Te most meg fogsz halni, mivel zsidógyűlölő voltál egész életedben. Ne tagadd: tudom jól azt is, hogy egy esztendővel ezelőtt – meggyilkoltál egy zsidót. Most rajtad a sor, hogy elpusztulj!… Mindamellett, hogyha megfogadod most, hogy nem bántod soha többé a zsidókat, sőt inkább minden zsidóval szemben tisztelettel, s szeretettel fogsz viselkedni, úgy meg fogsz gyógyulni. Megértettél-e engem?
Csak fejbólintással jelezhettem, hogy úgy fogok ezentúl tenni, amint ő akarja. Erre azt mondta parancsoló hangon: Kelj föl hát, Pálinkás, hisz nincs már semmi bajod! – S én leugrottam az ágyról, mintha soha beteg se lettem volna…
Attól fogva, barátaim – végezte be a kocsmáros elbeszélését – azóta tisztelettel, s szeretettel fogadok minden zsidót, kivált azokat, akik Nagykállóba mennek. – Tehát egyetek, igyatok kedvetek szerint.”
A hajdúnánásiak szent áhítattal hallgatták a korcsmáros szavait, késő estig mulattak a megtért zsidógyűlölővel, s aztán emelkedett hangulatban folytatták útjukat Nagykálló felé.
[1] A szerkesztő megjegyzése: Ezzel a változattal ellentétben a hászid történetírás – a lubavicsi hagyomány alapján – azt tartja, hogy rabbi Báruch, aki maga is Báál Sém tanítványa volt, és nagy kabalistának számitott, nem ellenezte az új irányzatot: ellenkezőleg, mindenben támogatta fiát, és büszke volt tevékenységére. Önkéntes száműzetésbe – akár a hászid mozgalom sok más nagyja – azért ment, hogy ezzel bűnbocsánatot nyerjen nemzedékének.
