Az alábbi kabbalisztikus gondolatmenet kivonata annak a hosszabb terjedelmű máámárnak (chászid filozófiai diskurzus), amely a nagyünnepeket megelőző Elul hónap jelentőségéről, illetve az ember és Isten közötti szeretettel teljes kapcsolat kifejlesztéséről és megtartásáról szól. Ezt, a chászid filozófia egyik közismert művét, 1797-ben, Snéur Zálmán rabbi (1745–1812), az első lubavicsi rebbe fejtette ki. Később a diskurzus RSZ Likuté Torá című könyvében látott napvilágot. Az alcímek és lábjegyzetek a szerkesztő és a fordító munkái.
Megjegyezzük, hogy az itt közölt szöveg csupán saját szinopszis, minek következtében természetesen hibákat is tartalmazhat. Mi több, az eredeti héber nyelvű szöveg – amely sokkal közvetlenebbül adja át Snéur Zálmán rabbi, az Álter Rebbe tanításait – jóval többet is tartalmaz annál, mint aminek a felvázolására e helyt lehetőség nyílt. Így a kellő hébertudással rendelkezők számára ez a kivonat semmiképpen sem helyettesítheti az eredeti máámárt.
Elul: az isteni szerelem ápolásának hava
Írva van: אני לדודי ודודי לי „Én szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém.” Az e verset alkotó négy héber szó kezdőbetűit összeolvasva az „elul” szót kapjuk, amely az őszi nagyünnepeket közvetlenül megelőző zsidó hónap neve; s ez arra a tényre utal, hogy ebben a hónapban a zsidó nép különösen szoros kapcsolatot élvez az Örökkévalóval; hasonló ez a kapcsolat ahhoz, mint amely két szeretőt köt egymáshoz.
E mögött az az elgondolás rejlik, hogy Elul hava különösen kedvező időszak számunkra, zsidók számára ahhoz, hogy megpróbáljunk közelebb kerülni Istenhez. Ezt leginkább akkor valósíthatjuk meg, ha magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést a Vele való kapcsolatunkban, ha ápoljuk Iránta érzett szeretetünket, és ha intenzíven dolgozunk saját spirituális fejlődésünkön; mert így az Elul hónapot követő nagyünnepi időszakban Isten, azáltal, hogy kinyilatkoztatja a világegyetem feletti egyeduralmát, reagálni fog kezdeményezésünkre. Ez a felfokozott intenzitású ráeszmélés arra, hogy Isten kizárólagos Ura az egész teremtésnek, korábban nem érzett félelemmel vegyes tiszteletre és szeretetre ihlet bennünket az Örökkévaló iránt, és olyan fokú meghittségbe kerülünk Vele, amely állapotot akár az egész elkövetkező év tartamára fenntarthatjuk, megőrizhetjük magunkban. Idézett bibliai versünk – amelyben a beszélő a zsidó nép, Isten pedig a mi jelképes „szerelmesünk” – két része éppen erre a kölcsönös viszonyra utal: „Én szerelmesemé vagyok” – mi, zsidók, mivel vágyakozunk a „szerelmesünk” meghitt közelségére, megtesszük felé az első lépést; és csupán ezt követi a „és szerelmesem az enyém” – azaz Isten viszonozza gesztusunkat azáltal, hogy megújítja felettünk gyakorolt uralmát, királyságát.
Ez az az eszményi mód, ahogyan egy zsidónak Istenhez viszonyulnia illik – mindig nekünk kell kezdeményeznünk (ezt szakkifejezéssel „alulról való felkeltésnek” hívják), s ez Istent viszonzásra ösztönzi („felülről való felkeltés”); sose arra várjunk, hogy először Isten ihlessen meg bennünket.
Annak pedig, hogy Elul hava olyan különlegesen kedvező időpont az Istennel való kapcsoltunk fejlesztésére, az az oka, hogy ebben a hónapban az „isteni könyörületesség tizenhárom ismérve” feltűnő intenzitással sugárzik. A könyörületesség tizenhárom ismérve a spiritualitás igen fenséges szintje – ez Istennek magának, mondhatni, természetéből fakadó része –, amely jom kipurkor megnyilvánul, s az, hogy ez Elul havában is érzékelhető, azt mutatja, hogy Isten ekkor valóban „szívére veszi” a zsidók könyörgéseit.
Ez talán szemléletesebbé tehető egy példa segítségével. Elul havában Istent királyhoz hasonlítjuk, aki hosszabb utazást követően visszatérőben van fővárosába és alattvalói, ezt tudván, kisereglenek a várost övező mezőkre, hogy felsorakozzanak az út mentén, ahol a király majd elhalad. Ekkor a király mosolyogva fogad mindenkit, és kedves ábrázattal fordul mindenki felé (és nem csupán a nemesekre és a magas rangú tisztviselőkre tekint jóindulattal, hanem az egyszerű földművesekre is). Ezután, amikor a városba visszatér, mindenki tovább kíséri őt oda. Miután azonban belépett a palotába (a király itt már fejedelmibb magatartást vesz fel – felségjogát újfent kinyilatkoztatja), már csupán a legmagasabb rangú polgárokat hajlandó fogadni, és azokat is csak előzetes bejelentkezést követően. Akárcsak a király a palotába való visszatértét követően, Isten az engesztelés napján törvényt ül, és ekkor a tizenhárom ismérv kiaknázása révén megbocsát a zsidóknak, ám elul havában ugyanezek az ismérvek spirituális rangtól függetlenül minden egyes zsidó számára hozzáférhetőek.
Miért érdemelhetjük ki ezt a csodálatos kinyilatkoztatást?
A könyörületesség tizenhárom ismérvében rejlő nagyszerű isteni revelációban akkor részesül az ember, amikor akaratát először szívből jövő őszinteséggel Istennek szenteli. Az embernek addig kell elmélkednie Isten leírhatatlan nagyságán, és ehhez képest a maga totális jelentéktelenségén, amíg igazán rá nem ébred arra, hogy azok a csip-csup, anyagi természetű vágyak, amelyeket magában dajkál, tökéletesen értéktelenek, és ekkor rádöbben, hogy az egyetlen dolog, amely után érdemes vágyódni, az maga Isten, akiért az ember – Isten ments, de – még akár az életét is hajlandó lenne feláldozni. Amikor Isten azt látja, hogy egy zsidó a legtökéletesebb mértékben átadja önmagát Neki, Ő ezt hasonlóan viszonozza, azaz engedélyezi az illető számára, hogy a fentebb említett nagyszerű reveláció – mondhatni Önnönmaga egy aprócska, ám emberi mérték szerint mégis roppant töredékének – részesévé váljon.
Ne gondoljuk azt, hogy ezt a szintet lehetetlen elérni, mert ennek éppen az ellenkezője igaz: a képesség, hogy önmagunkat teljesen Istennek szenteljük, minden egyes zsidó lélek elidegeníthetetlen képessége. S csakugyan, már maga a szó, hogy „Izrael” (héberül „Jiszráél”, és a zsidó népre utal) is olyan embert jelent, akiben maga Isten a legdominánsabb elem: י-שר-אל „JI-SZáR-ÉL”, azaz benne „Él” (Isten egyik neve) a „szár” (vezető, uralkodó).
A lelkünkben rejlő isteni iránt érzett szánalom
Valójában azonban sokan vannak, akik még nem érték el ezt a szintet; sőt, ami azt illeti, éppen ellenkezőleg, talán (Isten ments) éppen saját anyagi jellegű vágyaikat helyezték előtérbe, és valami módon vétkeztek az Örökkévaló ellen. Ám ezekben az emberekben is ott ragyog az isteni fény – az ugyanis kiolthatatlan – csak mintha elveszett volna, olyannyira feloldódott a személyiségben, ezért vissza kell szerezni, újra meg kell gyújtani. Az ilyen helyzetre adott tanácsnak fogható fel a következő bibliai vers: „És onnan fogod keresni az Örökkévalót, a te Istenedet.” Mivel Isten mindenütt jelenlevő, az „itt” szó mindig Rá vonatkozik, az „ott” szó pedig néha a szentség ellentétére való utalásként használatos. A mi kontextusunkban ez a szó olyan cselekedetekre, szavakra és gondolatokra utal, amelyekkel egy személy valószínűleg nem isteni (hanem ellenkezőleg, istentelen, bűnös) célokat szolgált. Annak, aki újra rá akar találni az isteni szikrára, amelyet „elvesztett”, – a vers jelképes fogalmazásával élve – onnan kell keresnie: nem helyénvaló cselekedeteinek, szavainak és gondolatainak vidékéről. Onnan kell keresnie a választ, minden aprócska dolgot gondosan megvizsgálva, és felfogva, átérezve vétkének rettenetes mivoltát. Amikor az ember ráébred saját zsidó lelkének magasztos természetére és arra, hogy az elkövetett bűn milyen messzire távolította el Istentől, akkor szörnyen megbánja, hogy vétkezett, és ténylegesen szánalmat és részvétet érez saját szegény, szerencsétlen lelke iránt. Ez a szánalom a kulcs annak az Isten iránti elidegeníthetetlen szeretetnek az újra megtalálásához, amit az illető „elveszített”, ugyanis amikor valakiben szánalom ébred saját lelke iránt, akkor ezt az embert Isten is meg fogja szánni, és hozzá fog járulni ahhoz, hogy ebben az emberben újra felragyogjon az Isten iránti, eladdig rejtőző szeretet.
(Ez rendkívül hasznos elképzelés az Istenhez való közelítés szempontjából, és a következő vers is erre utal: „Jákobhoz, aki megváltotta Ábrahámot.” Mint az közismert, ősatyáink mindegyikéhez, Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz is egy-egy kifejezetten rá jellemző isteni érzületet társítunk: Ábrahámhoz az istenszeretetet, Izsákhoz az istenfélelmet, Jákobhoz pedig a szánalom, a részvét érzését. Amint arra a vers a „Jákob” és „Ábrahám” szavakkal utal, a szánalom – vagyis a szánalom, amelyet az ember a saját lelke iránt érez, amikor elgondolkodik azon, hogy elkövetett bűnei eredményeképpen a lelke milyen mélyre süllyedt, mennyire lealjasodott – hathatós eszköz az ember számára Istennel való kapcsolatának elmélyítéséhez, mivel a szánalom még a mélyen eltemetett istenszeretetet is képes „megváltani”, „visszaszerezni” – vagyis előhozni, újra fellobbantani – amint azt fentebb már kifejtettük.)
És mi van azzal, aki megpróbál ugyan belegondolni, milyen mélyre süllyedt a lelke bűnei miatt, mégsem látszik képesnek szánalmat érezni saját lelke iránt? Már maga ez a körülmény is szánalmat kell, hogy ébresszen ebben az emberben, hiszen ezek szerint a lelke olyan állapotba került, mint egy amputált végtag, amelynek meglétét már egyáltalán nem érezzük. A szánalomnak azonban olyan ereje van, hogy amennyiben ez a gondolat végül mégiscsak részvétet ébreszt az illetőben, még lelkének „amputált tagja” is „visszakapcsolódik” hozzá.
A fellángolás érzésének hosszú távú megtartása
Van még egy dolog, amelyet szem előtt kell tartanunk. Még ha valaki meg is vizsgálja cselekedeteit a fentebb ismertetett módon, és rá is talál magában elveszettnek hitt istenszeretetére – a felszínre hozván, hogy megtapasztalja azt, mint cselekedeteinek indítékát –, az ennek eredményeképpen feltáruló isteni nem fogja tartósan körülvenni az illetőt, ha az nem gondoskodik megfelelő környezetről, valamiről, amiben, úgymond, tarthatja azt. Arról is gondoskodni kell, hogy az inspiráció, amelyért az illető olyan keményen megdolgozott, ne váljon szép lassan – visszatérvén a mindennapi élet megszokott kerékvágásába – semmivé.
Ez a „tároló edény”, amely megtartja és megőrzi az emberben az isteni ihletet, nem más, mint maga a Tóra, amint maga is mondja: „…megkeresem, akit lelkemből szeretek… Megragadtam, nem is engedem el, míg be nem vezetem anyám házába, szülőmnek szobájába.” A zsidó filozófia magyarázata szerint az „anyám háza” és a „szülőmnek szobája” héber kifejezések az Írott Tanra (a Szentírás) és a Szóbeli Tanra (a zsidó tudomány egész korpusza, amely hagyományosan a Szentírásból lett kifejtve) utal. Mindez azért van így, mert a háznak vagy szobának a feladata az, hogy körülvegyen, körülzárjon, hogy tartalmazza – szélesebb illetve leszűkítettebb értelemben – azt, ami benne van, a mi kontextusunkban pedig ezek a kifejezések misztikus utalások arra a módra, ahogyan a tóratanulás és a micvák megtartása maguk is „edényekként” viselkednek, amelyek minden egyes zsidóban „tartalmazzák, tárolják” Isten fényét. A tanulás valamint az Írott és a Szóbeli Tan gyakorlása, megtartása révén az ember gondoskodik arról, hogy az az isteniség, amelyet sikerült felszínre hozni magában, vele is marad; s mi több, ennek révén képes lesz a spirituális fejlődésre, képes lesz arra, hogy egyre magasabb és magasabb szinteket valósítson meg Istennel való kapcsolatában.
(Részletek egy hamarosan megjelenő könyvből)
A zsidó naptárhoz hasonló nem létezik a világon. Ez nem valamiféle országút, mint a mindnyájunk számára ismerős nyugati naptár, amely egyszerűen a múltból a jövőbe halad. A zsidó naptár egy csigalépcső, amely csavarodik, ciklikusságot adva a történelem eseményeinek, energiájukat egyre magasabbra emelve.
Ebben az írásban most a zsidó naptár két legjelentősebb hónapjával, elul éstisré havával foglalkozunk. Elul megelőzi a nagyünnepeket – az ezekre való felkészülés hónapja. Tisré, amely az év legszentebb hónapja, tartalmazza ros hásáná, jom kipur, szukot, hosáná rábá, smini áceret, és szimchát Torá fenséges ünnepeit.
Ez a két hónap a pusztulás utáni megújulás energiáját testesíti meg, a kataklizma utáni újjászületés energiáját, a szeretet és a megbocsátás, a hatalommal való felruházás és az öröm energiáját. Elul és Tisritulajdonképpen magának az életnek a történetét tükrözik.
Elul hava (amely rendszerint augusztusra vagy szeptemberre esik) a zsidó naptári év utolsó hónapja (szemben a keresztény/polgári naptári évvel, melynek utolsó hónapja december). Ezt a hónapot az önvizsgálat és számvetés havának tartják, az újév és az újévvel beköszöntő nagyünnepek, ros hásáná és jom kipur előkészületének. Emiatt e hónap atsuvá, az Istenhez való bűnbánattal teli megtérés hónapja is, amikor is reménykedünk, hogy megtérni sohasem késő, hogy a végzet imádság révén megváltoztatható, és a megbocsátás nem marad el.
Elul az isteni kegyelem hónapja, mert Mózes ebben a hónapban kezdte meg utolsó 40 napos tartózkodását a hegyen, szakadatlanul imádkozva Isten könyörületéért és megbocsátásáért. A hegyen Mózes minden emberi lénynél közelebb került Isten megismeréséhez, és Isten kinyilatkoztatta és megtanította neki az Ő „könyörületességének tizenhárom ismérvét”. Elulnapjait ezért a „kegyelem napjainak”, vagy „könyörület” napjainak is nevezik, mert ezekben a napokban Isten hajlandó volt meghallgatni Mózest – és Mózes sikerrel járt közben Isten bocsánatáért, a szövetség, a frigy megújításáért. Elul hónapja azóta is az isteni könyörület és megbocsátás hónapjául szolgál.
Ezért van Elul-nak akkora ereje – ez az a hónap, amikor a „Király kint van a mezőn, és mindenkit kedvesen és mosolygó arccal fogad” – A „könyörületesség tizenhárom ismérve” sugárzik mindnyájunk felé. Elulhozza fel a felszínre azt a szenvedélyes szeretetet, mely Istent az Ő népével összeköti. Ezért van az, hogy ezt a hónapot – és a jom kipurban kicsúcsosodó egész 40 napos időszakot – különleges imádságoknak, sófárfújásnak, önvizsgálatnak és a tsuvá-nak szenteljük.
Az Elul hónap spirituális energiájára utal nevének számos jelentése is – ezek a jelentések az e hónapban elvégzendő spirituális munka egy-egy aspektusát tükrözik.
A Kabbala misztikus terminológiája szerint egy név közvetítő szerepet tölt be menny és föld között. Egy filmszalaghoz lehetne hasonlítani, amelyet befűztek egy vetítőgépbe, hogy alakot és színt adjon a rajta átsugárzó fehér fénynek. A fény ilyenkor is ugyanúgy sugárzik a vetítőgépből, mint azelőtt, hogy a filmet belefűzték volna; a fény nem változott – most is ugyanolyan fehér, mint amilyen korábban volt. Csak közben egy közvetítő került a fényforrás és a fényt megjelenítő vetítővászon közé.
Ebben az analógiában a fehér fény a spirituális energiának; a film pedig a névnek felel meg. Egy név héber betűi alakot és értelmet adnak a rajta keresztülsugárzó spirituális energiának. Ezért rejlik akkora erő egy-egy névben.
Az Elul név mozaikszó; négy betűjének mindegyike egy-egy szónak felel meg a Biblia öt különböző versében – a Biblia e sorai az Elul spirituális energiájának egy-egy aspektusával azonosíthatók.
1) Az egyik hely, ahol az Elul négy szó kezdőbetűiből összeolvasható Salamon király megindító és spiritualitástól mélyen áthatott költeményének, az Énekek éneké-nek egyik versében található:
„Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém”
Elul a szeretet hónapja. Elulban visszatalálunk Istenhez, és arra törekszünk, hogy az elmúlt év hibái és vétkei okozta spirituális pusztulást helyrehozzuk. Érezzük Isten felénk sugárzó szeretetét abból, ahogyan reagál közeledésünkre. Fölnyúlunk hozzá a mélységből és azt mondjuk: „Én szerelmesemé vagyok”, ő pedig válaszol nekünk a magasságból, ezzel is bizonyítva, hogy „szerelmesem az enyém”. Ez egyben az ima lényege. Tehát elul kölcsönös, más szóval társas szerető viszonyként határozza meg Istenhez fűződő kapcsolatunkat.
2) A második hely, ahol az elul négy szó kezdőbetűiből összeolvasható,Eszter könyvében található, ahol a bibliai vers egy olyan hónapról beszél, amely a bánatot örömmé változtatta, a gyászt ünneppé és olyan alkalommá, amikor az emberek egymásnak ajándékokat, a szegényeknek pedig adományokat küldenek:
„… mindegyik a másikának, és adományokat a szegényeknek”
Ez a bibliai vers az Elul szerető természetéről beszél – ami különösen akkor figyelhető meg, amikor a jótétemények és a könyörületesség gyakorlása révén hangsúlyosabbá válik az emberek egymáshoz való kötődése.
3) A harmadik hely, ahol az Elul négy szó kezdőbetűiből összeolvashatóMózes második könyvében található, és azokról, a bibliai időkben létesített „menedékvárosokról” beszél, amelyekben az, aki egy másik embert akaratlanul, valamiféle baleset folytán megölt, menedékre lelhetett véletlen áldozata családjának haragja elől:
„…esett a kezébe, akkor kijelölök neked…”
Minden, Isten ellen elkövetett vétek „gyilkosság”. Ez azért van így, mert, akárcsak az emberi élet kioltása, a vétkezés is az élet lényegének és rendeltetésének megszentségtelenítése. És azért „akaratlan”, mert lényegünkből fakadóan mindnyájan jók vagyunk, és minden bűn valójában a valódi akaratunkról való tudatunkban bekövetkezett kihagyás eredménye.
Ez a bibliai vers arra utal, hogy az Elul a naptárban részünkre kijelölt menedék az időben – évente visszatér, minden körülmények között. A vers utal még Elulnak a Tórához fűződő kapcsolatára, mert amint bölcseink tanítják: „a Tóra szavaiban menedékre lelünk”. Az Elul biztos rév, szent hely az introspekcióhoz, az önvizsgálathoz, a vezekléshez és a jó útra téréshez. Olyan hónap ez, amelyben megfogadjuk, hogy mostantól semmilyen akaratlan bűn nem ronthatja meg lelkünk lényegi jóságát.
4) A negyedik hely, ahol az elul négy szó kezdőbetűiből összeolvashatóMózes ötödik könyvében található, és arról szól, hogy a zsidó nép bűneit megbánva visszatér Izrael Földjére száműzetésből, amelyet bűneiért kellett elszenvednie:
Ez a bibliai vers arra utal, hogy Elul a tsuvá, a megbánás, a megbocsátás és a kibékülés ideje, a romlatlan kezdetekhez való visszatérés ideje, amikor újra felfedezzük valódi énünket és a jámborság szikráját lelkünk legmélyén.
5) Az ötödik hely, ahol az Elul négy szó kezdőbetűiből összeolvasható (visszafelé olvasva) Mózes második könyvében található, és arról a dalról beszél, amelyet az izraeliták akkor énekeltek, amikor a Vörös-tenger kettévált – egy dalról, amely az idők végezetén bekövetkező végső megváltásra utal:
„(ezt a dalt) az Örökkévalónak és szóltak, mondván:
Hadd énekeljek…”
Mivel Elul az év utolsó hónapja, ezért felöleli a létezés egészét – a három oszlopot, amelyre a világ támaszkodik: a Tórát, az imádságot és a jótéteményeket; és a két alapzatot: a bűnbánatot és a megváltást, amelyeket állandóság és rendeltetés rögzít. Ám mindenekelőtt ez a remény hónapja – a reményé, hogy a megbocsátás és a megváltás mindenképpen bekövetkezik, mertaz nem lehet, hogy Isten tökéletlen világot teremtett, amelytől aztán tökéletességet vár el.A megbocsátás és a megváltás mindnyájunk számára lehetséges – most, ebben a pillanatban. És ez az évenként ismétlődő esemény magában hordozza a végső megváltás ígéretét az idők végezetén és egész létezésünk céljának megvalósulását, amely egyedül a mi mai törekvésünktől, erőfeszítésünktől függ, és amely meg is ér minden, ez irányban kifejtett erőfeszítést.
Egy házasfél a lehető leggaládabb módon megcsalta a társát – bemocskolta kettejük kapcsolatának leglényegét. Az a kényes dolog, amit bizalomnak neveznek, megrendült.
Milyen kihívást jelent ez az eset:
Helyrehozható-e ez a megromlott kapcsolat, helyreállítható-e a hűtlenség ilyen súlyos megnyilvánulása után? Egy „hűséges pásztor” 40 napon át igyekszik közbenjárni. Hízeleg, könyörög, esdekel, mindent megtesz, ami tőle telik, csak hogy megbékítse a két felet. De hasztalan.
Adja fel a küzdelmet vagy folytassa makacsul tovább békítési kísérleteit? Nem könnyű kérdés. Ugyanis itt nem csupán a kapcsolat, de maga az élet került bizonytalan helyzetbe.
A zsidó nép a lehető leggyalázatosabb módon lett hűtlen Istenhez: aranyborjút öntöttek maguknak mindössze 39 nappal azt követően, hogy találkoztak Vele a Szináj hegyénél, pedig ez volt az emberiség történetének legjelentősebb eseménye! Ráadásul az után, hogy határozottan elfogadták Isten azon parancsolatát, hogy ne szolgáljanak más isteneket!
Látván, hogy mit tett a nép, Mózes dühében összetöri az Istentől kapott kőtáblákat, és visszatér a hegyre, hogy újabb 40 napig könyörögjön bűnbocsánatért népe számára. De hasztalan. Isten nem hajlandó megengesztelődni és megbocsátani. Ezt a 40 napot a „harag napjai”-nak nevezik.
De Mózes nem adja fel. 40 napi körülményes esdeklést követően újabb 40 napra visszatér a hegyre.
Az Isten irgalmába vetett megingathatatlan hitből ered elul ereje. Ez a remény ereje. A valódi reményé, amely hajthatatlan, szívós, megingathatatlan. Az örök remény – abszolút hit Istenben és az Ő végtelen megbocsátó és együtt érző erejében; abszolút hit magunkban, és abszolút hit a köztünk és Isten között élő feltétel nélküli szeretetben. (Hiszen, végtére is, amikor hűtlenné válunk Istenhez, egyben önmagunkhoz is hűtlenné válunk – lelkünkhöz, lényegünkhöz, isteni hivatásunkhoz és az életben betöltött legfőbb küldetésünkhöz.)
Mózes végül sikert arat – 40 nappal később, jom kipur napján.
Elul hava Mózes utazásának története. Elul egy komoly próbának kitett, de valódi és tartós kapcsolat kialakításának a története. Mózes elul-élménye a szeretet és a könyörület különleges energiájával tölt fel bennünket ebben a hónapban, amikor „a Király kint van a mezőn”, és a könyörületesség tizenhárom ismérvét sugározza szét maga körül.
Ebben a hónapban képesek vagyunk arra, hogy felfrissítsük magunkban azt, amit Mózes élt át a hegyen. Elul 29 napjának mindegyikén (illetve összesen 30 napról van szó, ugyanis a hónap a ros chódes első napján, azaz már áv 30-án elkezdődik) Mózes útjának – imáinak, könyörgésének, reményének – egyes lépéseit éljük újra. Azon dolgozunk, hogy összetörjük az „aranyból öntött bálványokat”, amelyeket szolgálunk és amelyek betöltik életünket – a hamis bálványokat, amelyek meggátolnak minket abban, hogy hozzáférjünk valódi énünkhöz. Minden egyes nap, ahogy helyreállítjuk a kapcsolat egy-egy újabb aspektusát, úgy fejlődünk, úgy gyarapodunk, ahogyan annak idején Mózes. 30 napi előkészületet követően – ros hásáná napján – készek vagyunk felvenni egy megújított kapcsolatot Istennel és a saját lelkünkkel is. Ezt a kapcsolatépítést még tisré első 10 napjában is folytatjuk, hogy aztán jom kipurkor, amikor ott állunk a chupáalatt a mi isteni „jegyesünkkel”, készek legyünk a teljes kibékülésre.
Hogy a haladásunkat elősegítse, Elul – és benne Mózes útja –olyan különleges, napokra lebontott tervet nyújt nekünk, amely lefedi az emberi tapasztalás teljes spektrumát, és foglalkozik minden olyan területtel, amely a lelkünkhöz és Istenhez fűződő kapcsolatunk helyreállításáért és a megbékülésért elvégzendő munka része.
A változás változást idéz elő. Ha változtatsz egy dologhoz való hozzáállásodon, az újabb változásokat fog előidézni az életedben.
Szeretnél valamit megváltoztatni az életedben? Akkor ennek most jött el az ideje. Elul az a hónap, amikor nyitva állnak az ajtók. Különleges energia sugárzik ebben a hónapban. És mi a cselekedeteinkkel olyan tartályokat hozunk létre, amelyek ezt az egyedülálló sugárzást beterelik az életünkbe.
Gondolj életednek azokra az aspektusaira, amelyeket meg szeretnél változtatni. A biztos kivitelezhetőség érdekében válaszd ki közülük azokat, amelyeket a leginkább meg szeretnél változtatni. Talán egy kapcsolatodban szeretnél változást – szeretnéd jobbá tenni vagy éppenséggel – ha egy egészségtelen kapcsolatról van szó – szeretnél kikerülni belőle. Vagy az is lehet, hogy magányosságodnak szeretnél véget vetni, rátalálva lelki társadra.
Talán egy megrögzültnek tetsző viselkedésformádon szeretnél változtatni, hogy ne kövesd el újra meg újra ugyanazokat a hibákat.
De az is lehet, hogy állást, lakóhelyet vagy státuszt szeretnél változtatni.
Bármin is akarsz változtatni –elul hava a legalkalmasabb idő erre. Most ugyanis soha nem tapasztalt ajtók nyílnak meg előtted; olyan lehetőségek, amelyek csak ritkán adódnak elő.
„Kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az elsők voltak, és fölmentem a hegyre, és kezemben volt a két tábla… És én a hegyen maradtam, mint az első időben: negyven nap és negyven éjjel; és meghallgatott engem azÖrökkévaló ekkor is; az Örökkévaló nem akar elveszteni téged.”
Elult chodes háchesbonnak, azaz „a könyvelés hónapjának” is nevezik, mivel ez a spirituális költségvetési év utolsó hónapja. Ugyanakkor ez a ros hásánával kezdődő új spirituális évre való felkészülés hónapja is. Az elul két tárgya – a könyvelés/elszámolás és a felkészülés – egymást kölcsönösen feltételezik, mivel az, hogy hogyan készülünk fel a jövőre, alapvetően függ attól, hogy miképpen számolunk el a múlttal.
Elulban (ez a szó az arameusban azt jelenti: „keresés”) megvizsgáljuk az elmúlt év hibáit annak érdekében, hogy ne kövessük el azokat újra. Ez elsősorban azt jelenti, hogy őszintén szembe nézünk azzal, ami fogva tart minket és meggátol a valódi előrehaladásban.
Nyilvánvaló, hogy sarkalatos változások nem következnek be azonnal. Az önátalakítás azonban lehetséges, mégpedig olyan mértékig lehetséges, amennyire mi magunk akarjuk. Lényeges, hogy milyen mélységekig hatol le az önvizsgálatunk, helyesen azonosítjuk-e azokat a problémákat, amelyeken dolgozni akarunk, és kellő energiát fektetünk-e célunk megvalósításába.
Röviden tehát az, hogy mi fog történni velünk ros hásánákor és jom kipurkor, nagyban függ attól, hogyan készülünk fel ezekre a jelentős napokra.
Bizonyosak lehetünk abban, hogy ha Isten teremtette az életet, akkor felruházott bennünket az élet megváltoztatásának képességével. Ha Isten képessé tett bennünket arra, hogy viselkedésformákat és szokásokat öltsünk fel, akkor nyilván ahhoz is kellő lelkierőt adott, hogy levetkőzzük magunkról ezeket a szokásokat. Ahol bemegy az ember, ott ki is tud jönni.
Bármifajta istenhitnek magában kell foglalnia a reménybe és az átalakulás képességébe vetett hitet – a hitet, hogy bocsánatot nyerünk múltbéli vétkeinkért, és a hitet, hogy képesek vagyunk megváltozni.
Elul első hete a közvetlenül a tisá böáv-i pusztulást követően kezdődővigasztalás hét hetének negyedik hete. Isten vigasztal és bátorít minket, miközben mi azon dolgozunk, hogy az elul során helyreállítsuk a Vele való kapcsolatunkat (amiként azt Mózes tette a Szináj hegyén), és így mutatja nekünk, hogy a vele való viszony egy kétirányú utca.
A Midrás úgy magyarázza ezt az egymásra következő hét hetet, mint afféle párbeszédet köztünk és Isten között (amely tükrözi Elul havi önvizsgálatunkat):
Első hét: Isten elküldi hírnökeit, a prófétákat, hogy a Szentély lerombolását követő időkben vigasztalják a népet.
Második hét: A zsidók azt kérdik a hírnököktől: „Miért jöttetek? Mi azt akarjuk, hogy maga Isten jöjjön hozzánk!”
Harmadik hét: A hírnökök visszatérnek és közlik Istennel: „A nép nem vigasztalódott meg.”
Negyedik hét (elul első hete): Isten hozzájárul a kéréshez, és maga kezdi el vigasztalni a népet.
Ötödik hét: Isten egyre elmélyültebben vigasztal.
Hatodik hét: A vigasztalás az eddigieknél is elmélyültebb és hathatósabb szintet ér el.
Hetedik hét (a ros hásáná előtti hét): A zsidó nép azt mondja Istennek: „Örvendezünk a Te vigasztalásodnak.”
A legelején miért nem maga Isten vigasztalja a népet? Miért küld hírnököket és engedi, hogy három teljes hét is elteljen, mielőtt cselekedne?
Isten itt azt tanítja nekünk, hogy hatalmunkban áll kötődni egymáshoz, és vigaszt nyújtani egymásnak. Jóllehet, halandók vagyunk és gyengék, Isten arra tanít minket, hogy az egyik gyenge és sebezhető ember igenis képes megvigasztalni a másikat. Nagyszerű képesség, hogy az ember képes adni az embertársának.
Az első héten Jesájá próféta egyik üzenetét olvassuk: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek.”
A második héten a nép válaszát olvassuk: „De Cion ezt mondta: Elhagyott engem az Örökkévaló, megfeledkezett rólam az én Istenem!”
A harmadik héten ezt olvassuk: „Ó, te nyomorult, vihartépte, vigasztalan!” A próféta tudatja Istennel, hogy a nép nem vigasztalódott meg.
A negyedik héten ezt olvassuk: „Én, én magam vagyok a ti vigasztalótok!” Isten beleegyezik abba, hogy maga menjen vigasztalni a népet. Ez elulelső hete.
Az ötödik héten tovább folytatódik Isten személyes vigasztalása, és ezt olvassuk: „Ujjongj, meddő, aki nem szültél, vígan ujjongj!”
A hatodik héten a vigasztalás fokozottabb mértékűvé válik: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott Isten dicsősége.”
És végül, a hetedik héten, ezt olvassuk: „Nagy örömöm telik az Örökkévalóban, víg örömre indít Istenem…”. A nép kifejezésre juttatja, hogy megvigasztalódott, és most már kész a megújulásra és a ros hásáná-i újjászületésre.
A vigasztalás hét hete megfelel a hét érzelemnek (amely a hét isteni érzelmi attribútumból fejlődik ki). Ezek a következők: szeretet, fegyelem, részvét/könyörület, becsvágy, alázat, kötődés és önállósság/fölény. Ezek az érzelmek erőt öntenek belénk, akár a tanár szemében felizzó ragyogás, amint épp egy új revelációt készül „megszülni” (amely a megpróbáltatások három hetében fogant). Ezek az „izzó” érzelmek ösztönöznek és felkészítenek minket arra a munkára, amelyet mindenképpen el kell végeznünk ahhoz, hogy részesülhessünk az új revelációban és életünk új perspektívájában. Ennek a munkának pedig egyik legfőbb velejárója at’suvá: Annak érdekében, hogy fejlődhessünk és fogékonyak legyünk egy új perspektívára, egy új nézőpontra, fel kell függesztenünk korábbi nézőpontjainkat és meg kell szabadulnunk régi, megkövesedett viselkedési sémáinktól. A tsuvá két lépésből áll (a tsuvá két hete, amely a vigasztalás hét hetét követi): az első az „alacsonyabb” t’suvá, amely rendet tesz a múltban, a második pedig a „magasabb” tsuvá, amely kitárja előttünk a jövőt. Ez utóbbi az, amely lehetővé teszi számunkra, hogy végül, jom kipur napján, befogadhassuk a második pár kőtábla új kinyilatkoztatását. Mind e munkát követően végül készek vagyunk megünnepelni az új „idea” elfogadását. És ezt smini áceretkor és szimchát Torákor ünnepeljük meg (a paricsi reb Hilél).
Elul-nak ebben az első hetében (amely a vigasztalás hét hetének 4. hete) a Necách („Állhatatosság” és „becsvágy”) sugárzik.
Elul-ban Isten eljön, hogy megvigasztaljon bennünket. Ebben a hónapban Isten ott tartózkodik a közvetlen közelünkben – ha találkozni akarunk vele, mást sem kell tennünk, csak kinyújtanunk felé a kezünket.
Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az év során számos réteg rejti el előled saját lényegedet; hasadék tátong belső éned és külső éned között – valódi önmagad és aközött, amit teszel, a lelked és a tevékenységed között. Elul-ban e rétegek közül sok leválik rólad, és ha akarsz, hozzáférhetsz valódi önmagadhoz, mivel az része a magasabb valóságnak és a létezés esszenciájának, amelyet Istennek hívnak.
Elulban „a Király kint van a mezőn”, írja az Álter Rebbe. Az Elul jelenségének magyarázatát megkönnyítendő, egy utazásaiból hazatérő király analógiáját használja.
A király úton volt; elhagyta a palotáját, és elment a királyságán kívül eső, messzi vidékre. Most pedig hazafelé tart. Belépni készül a palotájába, de most még ott áll a palota előtt elterülő mezőn, és üdvözli a népét. Majd visszatér a palotájába, és újra felül a trónusára.
Amikor a király kint tartózkodik a mezőn, írja az Alter Rebbe, mindenkinek alkalma nyílik arra, hogy anélkül, hogy külön kihallgatást kellene kérnie, odamehessen hozzá, üdvözölhesse őt és előadhassa neki a kérelmét. A király mosolyog, boldog, hogy újra otthon van, fesztelen hangulatban van, és ezért hajlamos arra, hogy minden kérésnek eleget tegyen.
Ez Elul. Ros hásánákor és jom kipurkor a Király már újra a trónusán ül a palotájában.
Ros Hásáná és Jom Kipur ünnepnapok. Az Elul napjai hétköznapok. Kint vagyunk a mezőn, még mindig a szokásos, hétköznapi életünket éljük. Ros hásánának és jom kipurnak roppant energiája van, mert ezeken a napokon a belső szentélyében keressük fel a Királyt. Elulban azonban gyepünket tapodva közelítjük meg Őt.
Mélységes reménnyel tölthet el minket, hogy nem kell várnunk ros hásánáig és jom kipurig ahhoz, hogy megtaláljuk Istent, hanem már most elindulhatunk, hogy találkozzunk Vele.
Elul, melynek csillagjegye a bötulá (szűz), a menyasszony hava. Olyan hónap, amelyben az isteni vőlegény és a menyasszonya, Izrael közötti szerelem a tetőfokán izzik. „Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém.” Elul hava olyan időszak, amikor a kapcsolaton belül rajtunk a sor, hogy kezdeményezzünk, és a szeretetünkre érkező isteni reakció éppen ránk, véges, anyagi lényekre szabott, és körülöleli természetes énünket és személyiségünket. Mi, a „menyasszony”, megtisztítjuk és megnemesítjük magunkat, készülve az Istenivel kötendő „frigyünkre”, amely ros hásáná napján és különösen jom kipurkor következik el. Ezt szimbolizálja a jud is, a legtisztább és legegyszerűbb betű, s egyben az a betű, amelyből az összes többi betű származik. A jud különben a legfőbb négybetűs Istennév első betűje is.
Az én ezt követően a „szerelmesem” felé fordul (Én nem magamért – nem önmagamért – létezem; én az én szerelmesemért létezem).
És a szeretett lény így felel – „s szerelmesem az enyém”, mégpedig éppen azért, mert „Én” eleresztem „magamat”.
Héberül az „elengedés”-t úgy mondják: bitul, ami igazából azt jelenti, hogy „az én felfüggesztése, visszavonása, alávetése.”
Aki tudja, hogyan kell felfüggeszteni önmagát, az képes meghallani, amit a másik ember mondani akar, az képes szeretni, az képes „meglátni” Istent. Ez olyasvalami, amit mindnyájan szeretnénk megtanulni – akkor vajon miért olyan nehéz?
Azért olyan nehéz, mert – képletesen szólva – még amikor tudunk is úszni, gyakran akkor is félünk belevetni magunkat a vízbe. Azon kapjuk magunkat, hogy ott állunk a medence peremén és elszámolunk tízig, majd húszig, majd ötvenig… és egyszerűen nem tudunk elég bátorságot összegyűjteni ahhoz, hogy egyszerűen csak elrugaszkodjunk. Az elengedés, az eleresztés az, amitől félünk. Rettegünk attól a függőben lévő pillanattól, amikor a lábunk már elemelkedett a medence szilárd peremétől, de még nem ért hozzá a vízhez.
Gyakran az egyetlen módja annak, hogy túljussunk ezen az elengedés-fóbiánkon az, ha valaki jön és belök minket. Ezért van mindnyájunknak szüksége külső segítségre – ezért van szükségünk mentorokra, tanítókra.
Abban a pillanatban, amikor muszáj eleresztened azt, amibe kapaszkodsz – önmagad –, nem valószínű, hogy sikerülni fog önmagadat rábeszélned, hogy ezt megtedd, ugyanis még egy briliáns elme sem tud szót érteni egy sebezhető, kiszolgáltatott szívvel – nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Ezért kell valaki, aki lök rajtad egyet – valaki, akiben megbízol.
Rövid anekdóták és tények Elul haváról
Az Elul mint mozaikszó, a következő mondat szavainak kezdőbetűiből is összeolvasható: Oj lerásá vöoj lischéno„Jaj a bűnösnek és jaj az ő szomszédjának!”Mózes erőfeszítései és imái áthatják Elult a tsuvá erejével, amely átváltoztatja a „gonosz” negatív energiáját és a „szomszéd” (előző) hónap, az áv hónap negatív energiáját. A Zohármagyarázata szerint három hónap adatott Jákobnak (niszán, ijár és sziván); Ézsaunak is három hónapot kellett volna kapnia (támuzt, ávot és – harmadikként, amikor Ézsau leszármazottai lerombolták a Szentélyeket – elul-t). A valóságban azonban Ézsau csupántámuzt és áv egy kis részét (9-éig) kapta. Mózes az elul hónapot és áv nyomorúságos havának nagy részét pozitív energiává változtatta át, s ily módon kivette azt Ézsau birtokából.
„Menáhém áv hónap mázálja (jele) az árje (Oroszlán), megegyezik az elul,ros hásáná, jom kipur és hosáná rábá szakavakból összeolvasható mozaikszóval – e négy dolog ennek az időszaknak négy mérföldköve, amelyek mindegyike az áv hó fájdalmából és pusztulásából épül fel. Ez párhuzamba állítható Mózes erőfeszítésével, amelyet az aranyborjúval elkövetett vétkezést követően Isten és a zsidó nép kapcsolatának helyreállításáért tett.”
„A lubavicsi stetl-ben az Elul havát megelőző szombaton, noha még érezhetően nyár volt, napfényes és felhőtlen volt az idő, mégis valami változás volt érzékelhető a levegőben; az ember már érezte az Elul-illatot.Tsuva-szél fújdogált.”
„Az egész elul-ban és tisré-ben végzett munka egy beszennyezett és léket kapott tartály megtisztításához és megjavításához hasonlítható. Ros chódes elul a lélek elszámoltatásának ideje. A Szlichot ima során könnyeinkkel kimossuk ťtartályainkatŤ. ros hásánákor megjavítjuk a tartályt, és tevékenységünket a sófár hangja koronázza meg.”
Egyes zsinagógákban szokás elul minden egyes napján fennhangon így szólni a gyülekezethez: Súvu bánim sovivim „Térjetek meg hozzám, gyermekeim, térjetek meg!”, visszhangozva a naponta elhangzó mennyei hívást, amely mindenkit tsuvára szólít fel. Ha a fülünk nem hallja is a hívást, a lelkünk igen. Mindnyájunk kötelessége, hogy hegyezzük a fülünket, halljuk meg a hívást, és annak megfelelően cselekedjünk is.
Ez az a tizenhárom ismérv, amelyet Isten kinyilatkoztatott Mózesnek, amikor az megbocsátásért könyörgött hozzá a zsidók számára, akik az aranyborjú imádásával a bálványimádás bűnébe estek (lásd 2Mózes 34:6.). Isten Mózes elé tárta, hogy e tizenhárom ismérv felidézésével miképpen ébreszthető fel Isten könyörületessége, hasonlóan ahhoz, ahogyan az ember megbántott barátját igyekszik megbocsátásra ösztönözni oly módon, hogy emlékezteti őt könyörületességének jól ismert vonásaira.
Ez a tizenhárom ismérv a következő versben jelenik meg:
יְהוָה יְהוָה, אֵל רַחוּם וְחַנּוּן אֶרֶךְ אַפַּיִם, וְרַב חֶסֶד וֶאֱמֶת. נֹצֵר חֶסֶד לָאֲלָפִים, נֹשֵׂא עָוֹן וָפֶשַׁע וְחַטָּאָה; וְנַקֵּה…
„Hásém, Hásém (Az Örökkévaló, az Örökkévaló) irgalmas és kegyelmes Isten, türelmesen elnéző, nagy a kegyelemben és az igazságban. Megőrzi a kegyelmet ezredízig, megbocsátja a bűnt, az elpártolást és a vétket, és megtisztítja [azokat, akik megbánják bűneiket].” (2Mózes34:6-7.)
Négy véleményt ismerünk a tizenhárom ismérv pontos sorrendjét illetően (lásd a lubavicsi rebbe levelezését: Igrot Kodes, II., 369–370. l.):
Az első értelmezés: Az Ári álláspontja (Éc chájim, Sáár árich ánpin, 11. fej., Pri éc chájim, Sáár háSzlichot, 4. fej.) – az Ő nézete a legáltalánosabban elfogadott vélemény a kabbalisztikus irodalomban:
Hásém, Hásém (mind a tizenhárom ismérv gyökere); 1. Él: Mindenható; 2. Ráchum: irgalmas; 3. Vöchánun: és kegyelmes; 4. Erech: türelmesen; 5. Ápájim: elnéző; 6. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 7. Veemet: és az igazságban; 8. Nocér cheszed: megőrzi a kegyelmet; 9. Lááláfim: ezredízig; 10. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 11. Vápesá: az elpártolást; 12. Vöchátáá: a vétket; 13. Vönáké: és megtisztítja.
A második értelmezés: Rábénu Tám álláspontja a Toszáfotban (Ros hásáná 17b.):
1. Hásém; 2. Hásém; 3. Él: Mindenható; 4. Ráchum: irgalmas; 5. Vöchánun: és kegyelmes; 6.Erech ápájim: türelmesen elnéző; 7. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 8. Veemet: és az igazságban; 9. Nocér cheszed lááláfim: megőrzi a kegyelmet ezredízig; 10. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 11. Vápesá: az elpártolást; 12. Vöchátáá: a vétket; 13. Vönáké: és megtisztítja.
A harmadik értelmezés: Niszim Gáon rabbi véleménye (Toszáfot, uo.):
1. Hásém; 2. Él: Mindenható; 3. Ráchum: irgalmas; 4. Vöchánun: és kegyelmes; 5. Erech ápájim: türelmesen elnéző; 6. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 7. Veemet: és az igazságban; 8. Nocér cheszed: megőrzi a kegyelmet; 9. Lááláfim: ezredízig; 10. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 11. Vápesá: az elpártolást; 12. Vöchátáá: a vétket; 13. Vönáké: és megtisztítja.
A negyedik értelmezés: A Széfer chászidim álláspontja (250. rész):
1. Ráchum: irgalmas; 2. Vöchánun: és kegyelmes; 3. Erech ápájim: türelmesen elnéző; 4.Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 5. Veemet: és az igazságban; 6. Nocer cheszed lááláfim: megőrzi a kegyelmet ezredízig; 7. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 8. Vápesá: az elpártolást; 9. Vöchátáá: a vétket; 10. Vönáke: és megtisztítja; [az utolsó három egy későbbi versből van: 2Mózes 34:10.] 11. Vöszáláchtá láávonénu: és bocsásd meg a bűneinket; 12.Ulchátáténu: és vétkeinket; 13. Uncháltánu: és végy birtokodba minket.
Tur és Sulchán áruch, Orách Chájim 581. Ezért is olvassuk (egész évben) a Tórát hétfőnként és csütörtökönként is, ugyanis Mózes felmenetele, illetve lejövetele az utolsó 40 napos időszakban éppen hétfőre, illetve csütörtökre esett (Toszafot, Bava kama 82a).
Ávudráhám, Széder Ros Hásáná Upirusó, 1. fej.; Pri Éc Chájim, Sáár Ros Hásáná, 1. fej.;Résit Chochmá, Sáár Hátsuvá, 4. fej.; Bách a Tur, Orách Chájim 581. részről; Sálo, Meszechtá Ros Hásáná 213a.; Likuté Torá, Röé 32a.
Árugát Háboszem Széfer Ámrichál nevében. Lásd Pri Chádás, Orách Chájim, az 581. rész vége, Elul 30-ban idézve.
Pri Éc Chájim, uo. A Sulchán Áruchban az ÁriZál ezt így idézi: „Ásiru löHásém vejámru lémor”. A Pri Éc Chájim elmagyarázza, miért kell ezt a betűszót visszafelé olvasott szókezdő betűkből összerakni: azért, mert a Végső Megváltás idején (amelyre ez a vers utal) „minden szikra kiváltatik majd a számkivetettségből.” És ezek a szikrák a mélyből fognak visszatérni Mennyei otthonukba, az eredeti alászállás irányához – föntről lefelé – képest „visszafelé”.
Ez az öt megfelel a lélek öt dimenziójának is: Nefes, Ruách, Nösámá (Gömilát chászádim, Imádság és Tóra), Chájá (tsuvá-megtérés) és Jöchidá (megváltás).
Lásd a Tárgum Onkeloszt azzal a verssel kapcsolatban, hogy Mózes kémeket küldött Kánaán földjének felderítésére (4Mózes 13:2). A felderít/kikémlel igét az Elul szóval fordítja, amely a keresés és felfedezés egy formáját jelenti az arámiban.
Az eredeti misztikus nyelvezet megfogalmazásában: a három hét kifejezésre juttatja a bölcsesség három szintjét (Chochmá, Biná, Dáát). A következő hét hét az átik jomint (szó szerint az „ősi napok”-at, utalva a Keter, a Korona – a legmagasabb szintű isteni reveláció – magasabb dimenziójára) szellemének megnyilatkozását fejezi ki a hét érzelemben. A visszatérés két hete pedig a Málchut felemelése, amely a BJ”Á (Briá, Jöcirá, Ászijá) szintjéről felemelő tsuvá két szintje révén érhető el. Ezt követi a jom kipur, a második pár kőtábla átadásának ideje, az átik jomin szellemének kinyilatkozása a BJ”Á-ban. Ezt követi a smini áceret és a Szimchát Torá, amikor a jom kipur revelációja nagy öröm közepette mutatkozik meg.
A ljádi Snéur Zálmán rabbi, a Tánjá valamint a Sulchán áruch háRáv XVIII. századi szerzője, a Chábád chászidizmus megalapítója.
