Rabbi Chániná ben Doszá még a Második Szentély pusztulása előtt született, és csodatételeinek nagy része is ebben az időben történt. Jochánán ben Zákáj tanítványa volt, de már akkor csodatévő hírében állt, ami eléggé ritka a Talmud bölcsei között. Híre járt, hogy ha betegért imádkozik, az meggyógyul. Miután imádkozott, mindig megmondta, életben marad-e a beteg, vagy meghal. Kérdez-ték tőle: „Hát próféta vagy, hogy tudod, ki marad életben, és ki nem?” Példás egyszerűséggel válaszolt: „Nem vagyok próféta, sem próféta fia. Ha az imám folyékonyan gördül, akkor, tudom, elfogadtatik. Ha akadozik, akkor tudom, hogy jaj a betegnek…” (Bráchot 35.)
Egyszer Rábán Gámliél, a fejedelem fia megbetegedett. Elküldte Cháninához két fiatal tanítványát, hogy kérjék meg, imádkozzék a gyermekért. A mester az ablakból látta a közeledő küldötteket, és rögtön tudta, hogy miről van szó. Fölment a padlásra, és könyörgött a fiú életéért. Amikor befejezte, lement a tanítványokhoz, és megmondta nekik, hogy hazamehetnek: a gyermek már jobban van. Azok leesett állal hallgatták, és ők is föltették az obligát kérdést: vajon próféta-e Chániná? A bölcs a szokásos választ adta erre, ők pedig hazamentek, de előbb órára, percre pontosan „jegyzőkönyvbe vet-ték” a történteket. Beszámoltak Rábán Gámliélnak, aki így kiáltott föl: „Esküszöm, hogy pontosan úgy történt! A mondott percben a gyerek felébredt, és vizet kért!…”
Mestere, Jochánán ben Zákáj egyszer szintén arra kérte, hogy imádkozzék beteg fia fölépüléséért. Chániná lehajtott fővel könyörögni kezdett, és a gyermek meg-gyógyult. Jochánán felesége megkérdezte férjét: „Talán ő nagyobb cádik, mint te? Az ő imája használ, a tiéd pedig nem?” Jochánán a nagy emberekre jellemző szerénység-gel válaszolt: „Nem – mondta –, nem nagyobb nálam. De ő olyan az egekben, mint egy komornyik [aki bármikor bárhová bemehet], míg én olyan vagyok, mint egy ma-gas állású nemes [aki nem forgolódik ott állandóan, ezért körülményesebben tud elin-tézni valamit].” Ezzel megnyugtatta feleségét, ugyanakkor háláját és elismerését is kifejezte tanítványának (Táánit 25.).
A Talmud nem említi a nevét a halachikus viták ismertetése során, de több aggadikus mondása ismeretes, és a nevéhez fűződő csodáknak se szeri, se száma. Fog-lalkozására nézve kőfaragó volt: nehéz testi munkát végzett, amiből akkoriban alig lehetett megélni. Nagyon szegény volt, és előfordult, hogy felesége nem tudott miből főzni szombatra.
Jámborsága példás volt, istenfélelme határtalan. Egy égi hang kinyilatkoztatása szerint „az egész világ Chániná érdemei fejében él, de maga Chániná egyik szombattól a másikig elél egy marék szentjánoskenyéren”… Nem használta ki természetfölötti ké-pességeit saját javára. Egyszer útban volt hazafelé, amikor megeredt az eső. Fölnézett az égre, és azt mondta: „Világ Ura! Az egész világnak jó [mert esik az eső], csak Cháninának rossz [mert megázik]!” Azon nyomban elállt az eső. Amikor hazaért, újból az égre nézett, és így szólt: „Világ Ura! Az egész világnak rossz [mert eső híján szárazság lesz], és Cháninának jó [mert már otthon van]!” Amint ezt kimondta, rögtön eleredt az eső…
Sokszor még szombaton sem volt mit enniük, és felesége, egy vallásos, istenfélő asszony, szótlanul tűrte a kilátástalan helyzetet. Egyszer azonban nem bírta tovább, és kifakadt: „Meddig fogunk még így szenvedni? Imádkozz, és kérj valamit!” Chániná megtette, amit kért. Az égből lenyúlt egy kéz, és arany asztallábat adott át neki. Aznap éjjel álmot látott: a túlvilágon ott ültek az igaz emberek, és háromlábú aranyasztaloknál ettek. Csak ő és a felesége ettek kétlábú asztalnál… Reggel elmesélte álmát a feleségének, és megkérdezte, mit szól hozzá, hogy nekik csak kétlábú asztal jut majd. Az asszony persze megriadt, és most már arra kérte férjét, próbálja meg visszajuttatni az adományt. Így is történt: az ajándék visszakerült oda, ahonnan jött. Bölcseink szerint ez a második csoda nagyobb volt, mint az első. Az még csak előfordul, hogy az ég csodát tesz, és ad valamit, de az már nem, hogy vissza is vegye… (Táánit 25.)
Cháninát még a természet sem tudta legyűrni, ha igaz ügyben járt. Egyszer panaszkodtak neki, hogy a környéken mérges kígyó garázdálkodik. Megkereste a fészkét, és csupasz lábbal rálépett. A kígyó persze megmarta, de ez volt az utolsó gonosztette: nyomban fölfordult. Chániná a vállára vette a döglött csúszómászót, és bevitte a tanházba, szemléltető eszközül a tanításhoz: nem a kígyó veszedelmes, hanem az emberek vétke… Ez az eset közmondásos lett, ilyenformán: „Jaj annak az embernek, akit megmar a kígyó, és jaj annak a kígyónak, aki Cháninával kerül szembe!” (Bráchot 33.)
Egy pénteken estefelé Chániná észrevette, hogy lánya nagyon szomorú. Megkérdezte, mi baja, mire a leány elpanaszolta, hogy olaj helyett véletlenül ecettel töltötte föl a szombati lámpást. A bölcs így vigasztalta: „Aki megparancsolta az olajnak, hogy égjen, Az az ecetnek is meg fogja parancsolni!” A Talmud bizonysága szerint valóban csoda történt: az ecet egész szombaton égett a lámpában, és még a szombatbúcsúztató hávdálágyertyát is arról gyújtották meg… (Táánit 25.)
Cháninát a kortársak „igaz embernek” nevezték (Mechiltá), és halálakor azt mondották: az igaz jámborság szállt sírba vele (Szotá 49.).
