Nem lehet megrendülés nélkül olvasni az ősrégi, több ezer esztendős prófécia szavait, amelyek oly időszerűek, akár egy újságcikk a sok tízezernyi orosz, etióp és egyéb bevándorlóról, akiket északról és délről, a világ minden csücskéből hoz haza az isteni gondviselés.
A háftárá és a hetiszakasz kapcsolata egyértelmű. Az első vers bemutatja az Örökkévalót, aki „az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak” (uo. 42:5.). Ez tökéletesen egybehangzik a teremtés történetével, amelyből megtudjuk, hogy „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” (1Mózes 1:1.) S. R. Hirsch rámutat a nyelvi eltérésre, amelynek nagy jelentőséget tulajdonít. „Kezdetben teremtette”: ez a múlt időt jelzi, tehát egyszeri alkotásról van szó, amellyel az Örökkévaló a teremtés hétnapos folyamata során „előállította” a világot, minden teremtményével együtt. Most azonban a próféta a boré igét jelen időben használja, amit így lehetne helyesen fordítani: „…az eget teremti és kiteríti, szilárddá teszi a földet…” Ez a nyelvtani forma a teremtés folyamatát állandónak tételezi fel, amit bölcseink a mindennapi imaszövegben így fejeztek ki: „…aki nap mint nap megújítja, nagy irgalmával, a teremtés művét…”
Mint Jesájáhu vigasztaló próféciáinak nagyobb része, ez is a babilóniai fogságban sínylődő néphez szól. Megnyugtató jövendölései egyrészt a közeli sivát Cion ra, a Második Szentély felépítésének idejére vonatkoznak, másrészt a távolabbi jövőre, a Messiás által elhozandó megváltásra. Ami nem következett be hamarosan, az remélhetőleg „az idők végén” fog megtörténni. A próféta, mintegy ezt igazolandó, így szól: „A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok.” (Ézsaiás 42:9.)
Hogy mik azok a „régebbiek”, amik „már beteljesedtek”, arra nézve nagyon eltérő véleményeket hoznak a kommentátorok. Rási az Örökkévaló Ábrahámnak tett ígéretére hivatkozik, hogy fiai majdan kiszabadulnak az egyiptomi fogságból. Abarbanel és mások a Szánchériv bukásáról szóló próféciát említik. A modernebbek, például Ámosz Cháchám a Dáát Mikrá ban, a beteljesedett jövendöléseket Kürosz győzelmeire vonatkoztatják, míg az „újak” szerinte a teljes megváltás ígéretét sugallják. Ibn Ezra Száádját idézi, aki szintén Küroszban ahogyan Jesájáhu nevezi: „Isten szolgájában” látja a beteljesedett próféciák kulcsemberét.
A továbbiakban a próféta a gálutban sínylődő zsidókat süketeknek és vakoknak titulálja, mert nem képesek látni és hallani, felfogni a közeli megváltás jeleit. Válaszképpen a nép a prófétát nevezi süketnek és vaknak. A vita során fölvetődik a kérdés: „Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákobot és kirabolják Izraelt? Vajon nem az Örökkévaló, aki ellen vétkeztünk?” (Uo. 24.)
A Talmud elbeszéli, hogy Jeruzsálem eleste után, amikor a Második Templom romba dőlt, és a rómaiak a nép nagy részét rabláncra fűzve elhurcolták a különböző provinciák központjaiba, rabbi Josuá ben Chánánjá Rómába látogatott. Értesült róla, hogy ott börtönben tartanak egy különlegesen szép és okos zsidó gyereket. Megkereste a börtönt, és a rácson át így szólt a fiúhoz: „Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákobot?…” Az ismeretlen gyermek a vers második részével válaszolt: „Vajon nem az Örökkévaló, aki ellen vétkeztünk?” Josuá nyomban elhatározta, hogy ha mégannyi pénzt kérnek is érte, kiváltja a gyereket, mert biztos volt benne, hogy nagy rabbi és törvényhozó válik belőle. úgy is lett. Kifizette a tömérdek pénzt a fiúért, aki idővel rabbi Jismáél ben Elisáként vált ismertté (Gitin 58.).
A bevezetőben ígért oltalom, mely tűztől-víztől megmenti a zsidó népet: ez a mi mentőövünk „a népek pusztájában”. Izrael népe Isten tanújaként szerepel a világtörténelemben: tanú a világteremtés eposzára, a hatnapos „munkahétre”, amelyet a szigorúan megőrzött és megtartott szombat zár le. A peres felek többnyire a tanún verik el a port de ez mit sem változtat azon, hogy a zsidó nép a kezdet óta napjainkig jelen van a világban, bizonyos dogmák élő cáfolataként, ugyanakkor az egyistenhit élő bizonyítékaként.
