Debóra győzelmi éneke
„Királyok jöttek, harcoltak, ugyancsak harcoltak Kánaán királyai Táánáknál, Megiddo vizénél, de egy darab ezüstöt sem vehettek el. Az égből harcoltak a csillagok, pályájukról harcoltak Siserával. A Kison patakja elsodorta őket, az ősi patak, Kison patakja. … Így vesszen el, Örökkévaló, minden ellenséged! De akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő erejében.” (Bírák 5:19 21., 31.)
Az idő: Erec Jiszráél hőskora. Mózes meghalt, Józsué elfoglalta az Ígéret Földjét, és felosztotta a héber törzsek között, majd ő is megtért őseihez. Király nincs, központi hatalom nincs: minden törzs „külön csinál szombatot”. „Mindenki azt csinálta, amit jónak látott” jegyzi meg keserűen A bírák könyvé nek szerzője, a hagyomány szerint Sámuel, a próféta. Izrael törzsei csak akkor egyesülnek egy-egy bíró vezetése alatt, amikor nagy külső veszély fenyeget azután egyhamar minden visszazökken a régi kerékvágásba. A külső veszély hatására a sínai hagyományok is felélednek azután újra és újra a környezet bálványimádó kultúrája veszi át az uralmat az asszimilációra hajlamos héberség tudata fölött.
Amikor történetünk elkezdődik, Debóra, Lápidot felesége, már a prófétanői „tisztséget” viseli. A szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy inkább bírónő lehetett, karizmatikus személyiség, akinek tekintélye elengedhetetlenül szükséges volt a nemzeti összefogáshoz és a győzelemhez.
Az előzmények megértéséhez el kell olvasnunk azt a négy mondatot, amely nem szerepel a háftárában: „Izrael fiai Éhud halála után ismét azt tették, amit rossznak lát az Örökkévaló. Ezért odaadta őket az Örökkévaló Jávinnak, Kánaán királyának a kezébe, aki Hácorban uralkodott. Hadseregparancsnoka Sisera volt, aki Chároset Gojimban lakott. Ekkor segítségért kiáltottak Izrael fiai az Örökkévalóhoz, mert Jávinnak kilencszáz vas harci kocsija volt, és húsz esztendeig keményen sanyargatta Izrael fiait.” (Bírák 4:1 3.)
Éhud ben Gérá, Binjámin törzséből, volt az előző „ad hoc” bíró, aki egy huszárcsínnyel felszabadította a népet a moábita elnyomás alól. Utána nyolcvan esztendeig csönd volt, majd Éhud halála után rövid ideig Sámgár ben Ánát bíráskodott. Ezután újfent „rossz fát tettek a tűzre” vagyis megpróbálták a politikai szélcsendet asszimilálódásra felhasználni , és ezzel azonnal elvesztették az Erec Jiszráélhoz való jogot: bekövetkezett a kánaánita elnyomás.
Mint az Írás szövegéből kiderül, a felszabadító háború kezdeményezője és értelmi szerzője Debóra volt. A bíró-próféta asszony Bárákot, az újsütetű népfelkelő vezért aki a Midrás szerint a férje volt Isten nevében elküldte, hogy Náftáli és Zvulun törzséből gyűjtsön össze tízezer harcost a Tábor-hegynél. Debóra ekkor prófétál is: isteni ígéretet közvetít Báráknak, hogy az Örökkévaló elébe tereli Kison patakjához Siserát, harci kocsijaival és seregével együtt, és kezére adja.
Bárák ben Ávinoám egy feltétellel hajlandó kötélnek állni: ha Debóra vele megy. Jehudá Elizur Dáát Mikrá jában ezt úgy értelmezi: Bárák a prófétanő jelenlétében bizonyítékot látott arra, hogy a jóslat valóban isteni sugallatra történt, és a kezdeményezést biztos siker követi hiszen az egyszerű izraeli parasztoknak a jól kiképzett kánaáni hadsereg és harci kocsijai ellen kell majd harcolniuk.
Debóra hajlandó hadba szállni Bárákkal együtt, de előbb szarkasztikusan megjegyzi: „Jó, megyek. De nem fog dicsőségedre szolgálni, ha az Örökkévaló egy nő kezére adja Sziszrát…”
A harc amelyről csak később derült ki, hogy sorsdöntő volt, és a zsidó honfoglalás befejező akkordja lett eldőlt, még mielőtt elkezdődött volna. Az Írás szűkszavú „hadijelentése” szerint „Az Örökkévaló pedig megzavarta Siserát összes harci kocsijával és egész táborával együtt Bárák fegyvere előtt annyira, hogy Sisera leugrott hadi szekeréről, és gyalog futott el.” (Bírák 4:15.) A Midrás szerint amit a klasszikus kommentátorok is idéznek a kánaánita vezér furcsa hangokat hallott, mintha egy nagy sereg jönne szembe vele; hatalmas forróság öntötte el a páncélba öltözött harcosokat. „A csillagok fénye-melege fűtötte föl a páncélt és a harci szekereket, s amikor a kánaáni harcosok bementek a Kison-patakba, hogy lehűtsék magukat, a felduzzadt patak elsodorta őket” írja Mecudát Dávid , és ez elég volt ahhoz, hogy megfutamodjanak. A modernebb kommentátorok Josephus Flaviust idézik, aki a zsidó szájhagyományra hivatkozva azt mondja, hogy hirtelen szélvihar és záporeső duzzasztotta föl a Kison-patakot, és sártengerré változtatta a környékét. Ez halálos csapdát jelentett a nehéz páncélt viselő kánaániaknak, akik a visszavonulásban kerestek menedéket, de a könnyűlábú zsidó parasztok üldözőbe vették és megsemmisítették őket. Jusson eszünkbe, hogy Zvulun és Náftáli törzse vett részt az ütközetben: azé a Náftálié, akit apja, Jákob, szarvashoz hasonlított… (Jehudá Elizur: Dáát Mikrá és Dr. J. H. Hertz.)
A győzelem befejező jelenete egy asszony lélekjelenlétéről tanúskodik. Sisera a közelben táborozó kénita Chever sátrába menekült. Chever felesége, Jáél, barátságosan fogadta, megitatta, betakargatta majd megölte. Amikor az ellenséget üldöző Bárák odaért, Jáél beinvitálta, mondván: „Gyere, megmutatom neked azt az embert, akit keresel!”
A háftárá második részében szereplő győzelmi énekben Debóra dicséri Jáélt „legáldottabb a sátorlakó asszonyok közt” (Bírák 5:24.) , amiért eltette láb alól az ellenséges hadvezért. Abarbanel megkérdőjelezi Jáél cselekedetének erkölcsi alapját, és semmitmondó érvekkel próbálja azt megmagyarázni. Jellemző zsidó apologetika J. H. Hertzé, aki „találékony és ügyes pogány kénita asszonynak” nevezi Jáélt, akinek tette „a békeidők mértéke szerint… kegyetlen árulásnak lenne minősíthető”. Málbim elhatárolja magát Abarbanel erkölcsi fenntartásaitól, mondván, hogy a kéniták törzse amelynek tagjai Jitrótól, Mózes apósától származtatták magukat zsidónak számított, és „hogyne vett volna részt népe és Istene harcában!” (Málbim: Bírák 4:17.) Bölcseink szerint Jáél istenfélő nő volt, akit az ősanyákhoz hasonlítanak. Rási a győzelmi ének egyik versét úgy értelmezi, hogy Jáél is bíráskodott Sámgár ben Ánát idejében. Több Midrás arra utal, hogy Sziszrá erőszakoskodni próbált, és Jáél ezért ölte meg (Midrás HáGádol, B’résit 23.).
Ezt a háftárát B’sálách szombatján olvassuk, mert Mózesnak az egyiptomi kivonulás után zengett győzelmi énekével párhuzamos
