„Ne félj, szolgám, Jákob…”
„Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Csapással sújtom Ámon istent Nó városában, a fáraót és Egyiptomot, isteneit és királyait, a fáraót és azokat, akik benne bíznak. Azoknak a kezébe adom őket, akik az életükre törnek, Nebukadnecár babilóniai királynak és szolgáinak a kezébe… De te ne félj, szolgám, Jákob, és ne rettegj, Izrael! Mert én hazasegítlek a messzeségből, ivadékaidat a fogság földjéről. Visszatér Jákob, és békében lesz, gondtalanul él, nem riasztja senki. Ne félj, szolgám, Jákob így szól az Örökkévaló , mert Én veled leszek! Véget vetek minden népnek, akik közé szétszórtalak, de neked nem vetek véget. Megfenyítelek igazságosan, mert nem hagyhatlak büntetés nélkül.” [Jeremiás (Jirmijáhu) 46:25 28.]
Jirmijáhu, Izrael egyik legnagyobb prófétája, 58 évvel az Első Szentély lerombolása előtt született a Binjámin földjén lévő Ánátotban. Tragikus sorsának fittyet hányva ostorozta kortársait, a megtérést hirdette, és élesen elítélte az egyiptomi kultúra felé kacsingató előkelőségek mesterkedéseit.
Ezt a próféciát azért választották háftárául, mert Egyiptom-ellenes kicsengése összhangban van a heti szidrával, amelyben a fáraó a tíz csapás közül az utolsó három alatt nyög, hogy utána szabadon bocsássa a zsidó népet.
A papi családból származó próféta több király uralkodása alatt folytatta tevékenységét. Felszentelése Josijáhu király uralkodása alatt történt, amikor a fiatal és ambiciózus király megtisztította az országot az apja, Menássé idejében meghonosodott pogány szokásoktól. Jirmijáhu idejében több próféta élt az országban, köztük Chuldá prófétanő, egy királyi főtisztviselő felesége is.
Jirmijáhu idézett próféciája tizenhét esztendővel Jeruzsálem eleste és az Első Szentély lerombolása után hangzott el, amikor a világuralomra törő babilóniai király Egyiptomot is sorra kerítette. Abarbanel Biblia- magyarázata szerint a fenti beszéd szerves része Jirmijáhu próféciaciklusának, amelyben az Izraelt környező népeket ostorozza, és pusztulásukat jövendöli, büntetésként a zsidó állammal szembeni ellenségeskedésük miatt. Egyiptomot szépséges, fiatal üszőnek írja le a próféta, zsoldosait pedig hízott borjaknak, akik hátat fordítanak az ellenségnek, és elmenekülnek. Don Jichak Abarbanel gúnyosan hozzáteszi, hogy a következetesen Egyiptom-ellenes próféta az egyiptomi arisztokratákra és zsoldosaikra utal, akik élvhajhász, hedonista életmódot folytatnak, s így sem lehetőségük, sem akaraterejük nem lesz elég, hogy ellenálljanak a babilóniai inváziónak.
Annak idején Egyiptom biztatta Cidkijáhut, Júda utolsó királyát, hogy lázadjon fel a babilóniai hűbéruralom ellen, és próbálja visszaszerezni országa függetlenségét. A fáraó katonai segítséget is ígért. Jirmijáhu ellenezte a kalandot, amely persze csúfos kudarcot vallott, mert a fáraó nem tartotta be ígéretét. A próféta „törékeny nádszálnak” nevezte az egyiptomiak katonai segítségét.
Amikor mindennek vége lett, Jeruzsálem elesett, a királyt pedig elfogták és megvakították, Jirmijáhu íródeákjával, Báruchhal Micpába ment Gedáljához, a babilóniai király helytartójához, aki igyekezett menteni a menthetőt. Gedálját azonban meggyilkolták, s merénylői Egyiptomba menekültek, ahová magukkal hurcolták a tragikus sorsú prófétát is. Jirmijáhu ott is megpróbált lelket önteni a kétségbeesett zsidókba, s így került sor a próféciára, amelyben Egyiptom pusztulását jövendölte, és vigasztalást is adott, mondván, az Örökkévaló megfenyíti, de nem pusztítja el népét.
Egy középkori kommentátor szerint Jirmijáhu vigaszának alapja és lényege, hogy az egész zsidó népet nem lehet kiirtani, mert mint az Ő népe lényegében azonos a Teremtő lényével. Ez volt Hoséá Hóseás ellenérve is, amikor próféciát kapott az Izraelt megsemmisítéssel fenyegető isteni harag teljesedéséről. „És akkor mit teszel nagy Neveddel?” kérdi a próféta bizalmasan a Teremtőt.
A Jeruzsálemi Talmud Táánit traktátusa frappáns hasonlattal világítja meg ezt a gondolatot: „Volt egyszer egy király, akinek gyönyörű palotája volt, amelynek kapuját egy apró kulcs nyitotta és zárta. Mondá a király: ha kiadom a kezemből a kulcsot, elvész, olyan kicsi. Láncra fűzöm tehát, vagyis egy kulcstartóra teszem. Ha elkallódik, megtalálom a láncot és rajta a kulcsot. Mondá az Örökkévaló: ha magára hagyom Izrael népét, elvész, elkallódik a népek között. Csatolom tehát Nevemet hozzá, hogy Isten népének hívják, és ez megóvja őt az elkallódástól…”
Erre mondja tehát a próféta: „Ne félj, szolgám, Jákob így szól az Örökkévaló , mert Én veled leszek [vagyis: Nevem él benned]! …neked nem vetek véget.”
Amikor Nebukadnecár ahogyan Jirmijáhu megjövendölte uralkodásának 27. évében elfoglalta Egyiptomot, Babilóniába száműzte a prófétát, aki ott is halt meg (Széder Olám). Egy másik, aggadikus változat szerint a menekült zsidók kövezték meg az egyiptomi gálutban, mert nem bírták elviselni a diaszpórában is folytatott bálványimádó praktikáik elleni prédikációit. Izrael egyik nagy és tragikus sorsú prófétája szállt sírba vele. Életének részleteivel fogunk még találkozni a könyvéből származó többi háftárá során is
