Élt egykor Jeruzsálemben egy Ábráhám Gálánti nevezetű jámbor rabbi. Abban az időben volt Jeruzsálem szent városában egy nagy hírű jesivá és kolél, ahol számtalan ifjabb és idősebb hallgató tanulmányozta a Tórát nagy odaadással és szorgalommal. A jesivá vezetői időről időre megbízottakat küldtek közeli és távoli országokba, hogy pénzt gyűjtsenek a jesivábóchereknek és a szegény családok megsegítésére. Az egyik szomorú évben nagyon rossz volt a termés, nem volt elegendő élelmiszer, és az árak megfizethetetlenül magasra szöktek. A jesivá támogatói maguk is elszegényedtek, és a jeruzsálemi közösséget éhhalál fenyegette. A jesivá rabbijai gyűlést tartottak, hogy kiválasszák maguk közül azt, aki nekiindul a hosszú, viszontagságos útnak, és ebben a válságos időszakban is összeszedi a szükséges pénzt. A választás Gálánti rabbira esett. Gálánti rabbi nem örült, hogy abba kell hagynia tanulmányait, de vállalta a nehéz feladatot, hiszen ezzel segíthetett azon a sok-sok nemes lelken, aki a Tóra tanulásának és a hozzá méltó életnek szentelte magát. Fogta hát a táliszát és a tfilemét, összecsomagolt egy kevés ennivalót, és elindult a jaffai kikötőbe, hogy hajóra szálljon Kustá, vagyis Konstantinápoly városa felé. Amikor a hajó Konstantinápoly elé ért, a kapitány hatalmas csődületet látott meg a kikötőben: az emberek fel-alá futkostak és vadul ordítoztak, még a háztetőkön is izgatott csoportok ugrándoztak. A hajón el sem tudták képzelni, mi történhetett. A parancsnok nem mert befutni a kikötőbe: azon törte a fejét, nem lenne-e okosabb odébbállni. Ki tudja, mennyi időbe telik, míg a városban helyreáll a rend?… Gálánti rabbi azonban partra akart szállni, és kérte, hogy adjanak neki egy csónakot és egy matrózt, aki bevigye őt a kikötőbe. A kapitány megpróbálta lebeszélni róla, hiszen a városban nyilvánvalóan zavargások vannak. A rabbi azonban kitartott a szándéka mellett, hogy Konstantinápolyba megy. Különben is, hajtogatta, a kapitánynak kötelessége őt kivitetni a partra, hiszen ebben állapodtak meg, amikor kifizette az utat. – Nem félek – mondta. – Feltétlenül Konstantinápolyba kell mennem! Az Örökkévaló majd gondomat viseli és megvédelmez. Végül a kapitány belátta, hogy a rabbi nem hajlandó megmásítani a szándékát: felismerte, hogy rendkívüli személlyel van dolga, és beletörődött, hogy partra kell tennie. Az utasoknak, akik nagy érdeklődéssel és elismeréssel figyelték a rettenthetetlen rabbi kitartását, kijelentette, hogy az a saját felelősségére cselekszik. Utasította az egyik matrózt, hogy vigye ki a partra Gálánti rabbit. Csónakba szálltak hát, és a kikötőbe eveztek. Amint a rabbi felkapaszkodott a rakpartra, a tengerész azonnal megfordította a csónakot, és visszatért a hajóra. Alighogy a rabbi partra lépett, két katona rohant oda, és rákiáltottak: – Hé, öreg! Ha kedves az életed, szedd a lábad, és bújj el valahová, amilyen gyorsan csak bírsz! – Megtudhatnám, kérlek, hogy mi történt? – kérdezte Gálánti rabbi a legnagyobb nyugalommal. – Két vad oroszlán kiszabadult a szultán kertjéből! Szabadon kóborolnak a városban, és halálra rémítik az embereket. Fuss te is, ne húzd az időt! Ebben a pillanatban megjelent az egyik oroszlán, és a két katona kámforrá vált. Gálánti azonban nem mozdult. Az oroszlán odament hozzá, de ahelyett hogy ráugrott volna, leheveredett a lábához, akár egy kutya. A mester szelíden megfogta az állat fülét, és határozott léptekkel elindult vele a szultán palotája felé. Útközben a másik oroszlán is csatlakozott hozzájuk. Gálánti rabbi az ő fülét is megragadta, és így két oldalán egy-egy oroszlánnal érkezett meg a palotához. A város népe álmélkodva bámulta a menetet a tetőkről. A szultán és kísérete a palota tetején állt. Ők is alig akartak hinni a szemüknek, amikor látták, hogy a rabbi úgy vezeti az oroszlánokat, mint a kezes bárányokat. Amint hallótávolságba értek, a szultán a tetőről lekiabálta Gálánti rabbinak, merre tartson az oroszlánokkal, ő pedig beterelte az állatokat a ketrecükbe. A szultán persze azonnal kérette a különös öreget. A tanácsosok és a többi nemesúr között kínálta hellyel, azok pedig felálltak, és tisztelettel köszöntötték.Az uralkodó megkérdezte a vendéget, kit tisztelhet benne, honnan jött. Gálánti elmondta, hogy ő rabbi Jeruzsálem szent városában, és adománygyűjtő körútra indult, hogy könnyíteni tudjanak az éhező város lakóinak sorsán. – Hogy lehet, hogy nem féltél a vad oroszlánoktól, amelyek az egész várost pánikba kergették? Honnan vette a bátorságot egy ilyen idős ember, mint te? Talán varázsló vagy? – kérdezte a szultán. – Felség – válaszolta Gálánti rabbi –, amint látod, gyenge öregember vagyok. Ami pedig a varázslást illeti, a mi zsidó törvényünk tiltja az ilyesmit. Ám bölcseink azt mondják: „Ki az erős? Aki uralkodni tud maga fölött.” Én mindig eszerint éltem: próbáltam uralkodni magamon. Senkitől és semmitől nem ijedek meg: csak az Örökkévaló Istent félem. _ olyannak teremtette a ragadozókat és a többi állatot, hogy beléjük táplálta az embertől való félelmet is. Ez azonban csak akkor működik, ha az ember úgy viselkedik, ahogyan kell, és ura saját magának. Ha az ember úgy viselkedik, mint egy állat, akkor elveszíti Istenhez való hasonlatosságát, és a vadak egyszerűen úgy tekintik, mint egy másik állatot. Ezért ahelyett, hogy az állat félne az embertől, az ember retten meg a vadtól. A szultánra nagy hatást tettek Gálánti rabbi szavai, és rájött, hogy a vendége rendkívüli személyiség, szent ember. Azonnal parancsot adott a kincstárnoknak: hozasson a rabbinak annyi aranyat és ezüstöt, hogy ne kelljen továbbutaznia és pénzt gyűjtenie a jeruzsálemi szűkölködők számára. Az uralkodó azt is elrendelte, hogy Gálántit pazar, minden kényelemmel ellátott hajóval szállítsák haza: ezzel is kimutatta háláját és tiszteletét a szentéletű rabbi iránt.
