Ezt olvassuk a Vájérá hetiszakaszban:
És mondta az Örökkévaló: A jajkiáltás Szodoma és Gomora miatt bizony megsokasodott és az ő bűnük bizony nagyon súlyos lett. Hadd szálljak alá és lássam, vajon a jajkiáltás szerint, mely hozzám eljutott, cselekedtek-e egészen? és ha nem, hadd tudjam meg! És elfordultak onnan a férfiak és mentek Szodomába; Ábrahám pedig még állt az Örökkévaló színe előtt. (1Mózes 18:20-22)
Majd váratlan fordulattal Ávráhám vitatkozni, alkudozni, már-már szemtelenkedni kezd Istennel:
És odalépett Ábrahám és mondta: Vajon elpusztítod-e az igazat a gonosszal? Talán van ötven igaz a városban, vajon akkor is elpusztítod-e és nem bocsátasz meg a helységnek az ötven igaz miatt, akik közepette vannak? Távol legyen tőled, hogy cselekedj ilyen dolgot, hogy megöld az igazat a gonosszal és hogy az igaz olyan legyen, mint a gonosz, távol legyen tőled! Az egész föld bírája ne cselekednék igazságot? (1Mózes 18:23-25)
Ezután hosszas alkudozásról olvashatunk, aminek a végén Isten megígéri, hogy ha csak tíz igaz embert talál, nem pusztítja el a két várost. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetséges az, hogy Ávráhám ilyen végletekbe menően alkudozott Istennel Szdom és Ámora (Szodoma és Gomora) velejéig romlott lakosságáért, miközben saját szeretett fiát kérdés nélkül kötözte az oltárra, hogy feláldozza Istennek. Az egyik lehetséges választ a chabad.org egyik írásában találjuk:
Nézzük meg, hogyan beszél Ávráhámmal az egyik, illetve a másik esetben. Szdommal kapcsolatban Isten arról értesíti Ávráhámot, hogy hamarosan eldönti, mit tesz ezekkel a városokkal. Valami hasonló történik később az aranyborjú esetében is, amikor Isten így szól Mózeshez:
Azért most hagyj engem, hogy felgerjedjen haragom ellenük és elpusztítsam őket és tegyelek téged nagy néppé! (2Mózes 32:10)
Rási, a nagy középkori tóramagyarázó szerint amikor Isten azt mondta: „hagyj engem”, akkor Mózes megértette, hogy az ő feladata az, hogy vitába szálljon az Örökkévalóval. Ugyanígy, amikor Isten értesítette Ávráhámot Szdom és Ámorá közelgő pusztulásáról, akkor Ávráhám megértette, hogy a világ Teremtője azt akarja, hogy szálljon Vele vitába. Máskülönben miért értesítette volna őt arról, hogy mit szándékozik tenni? Ezért aztán valóban vitatkozni kezdett.
Jichákkal (Izsák) kapcsolatban azonban Isten nem kijelenti, hogy mi fog történni, hanem szó szerint könyörög Ávráhámnak: „kérlek, vedd a fiadat” (1Mózes 22:2). Ebből az első ősapa megértette, hogy itt nem olyan dologról van szó, amiről vitatkozni lehetne. Ráadásul Szodoma és Gomora, illetve az aranyborjú esetében egy szigorú büntetés elhárításáról volt szó. Jicchák megkötözése alkalmával nem volt szó büntetésről, sőt, éppen ellenkezőleg, megtiszteltetés volt kiválasztottnak lenni.
És valójában ez a helyzet minden zsidó emberrel: vitatkozunk és nem fogadjuk el a világ folyását. Az Örökkévalóval való kapcsolatunk igen mélyen gyökerezik.
Nem vagyunk robotok, gondolkodó, érző emberek vagyunk, és vannak olyan időszakok, amikor vitatkozunk Istennel azzal kapcsolatban, ahogyan a világot vezeti.
Imádkozunk, a dolgok megváltozásáért könyörgünk, csodákat remélünk, hogy a világ másként haladjon, mint eddig – mi ez, ha nem az isteni döntések felülbírálata, az Istennel való vitába szállás? De vannak olyan időszakok, amikor nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk a helyzetet. Nem tudhatjuk, melyik a valóban jó út. De minél jobban kapcsolódunk Istentől kapott lelkünkhöz, a nesámához, annál könnyebben találunk rá.
