A zsinagóga: a zsidók gyülekezete
„Készítsenek nekem Szentélyt, hogy köztük lakjam!” (2Mózes 25:8.)
Zsinagóga minden olyan épület vagy helyiség, amely imádkozásra szolgál. A zsinagógának mindig ez volt a célja, és ez is marad. A rabbinikus irodalomban mindössze egyszer (Gitin 39b.) említik „imaházként”, bét tfiláként. Első megjelenésétől fogva, az Első Templom i. e. 586-ban történt lerombolása utáni időktől Bét Kneszet – Gyűlés Háza, Gyülekezet Háza – néven szerepelt. A görög szó, amellyel a zsidók imádkozóhelyét megnevezték, és amelyből a „zsinagóga” szó származik, a bét kneszet szó szerinti fordítása. Maga a név is arra utal, hogy a zsinagóga nem pusztán a közös imádkozás céljait szolgáló központ.
Egyéb szerepei közül a legfigyelemreméltóbb, hogy a vallási tanulmányok helye is volt, elsősorban felnőttek számára. A bét midrás kifejezés, „a tanulás háza szinte azonos” értelmű a bét kneszettel. A bét midrás vagy a bét kneszet elkülönített helyisége volt, vagy ugyanazt a termet használták mindkét célra. A Tóra élethossziglani tanulását mindig is ösztönözték, és még az imádkozásnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki („…és a Tóra tanulása egyenlő az összes parancsolat teljesítésével…”). Ezért a Tóra-tanulás nemcsak az imarendnek vált részévé,(1) hanem tanulócsoportok is alakultak, amelyek az istentiszteletet megelőzően vagy aközben Tórát tanultak. A zsinagógának mint bét midrásnak – a folytonos, egész életen át tartó tanulás színhelyének – szerepe állandósult.
A zsinagógák gyakorta szolgáltak a gyerekek és fiatalok hivatalos oktatásának helyéül. A Talmud említi, hogy „Jeruzsálemban 480 zsinagóga volt, és mindegyikükben volt elemi iskola (bét széfer) és középiskola (bét Tálmud). A bét széferben az Írásokat tanították, a bét Tálmudban a Misnát.” Ez a funkció természetesen változásokon ment keresztül az évszázadok folyamán, és országról országra, közösségről közösségre különbözővé vált.
A nevelési feladatokat tágabban értelmezve a helyi zsinagógák a közösségi könyvtár szerepét is betöltötték. Ezért szerepel a döntvények között, hogy „egy város lakói elhatározhatják… hogy vesznek egy Tóra-tekercset, megveszik a próféták könyveit és az Írásokat, hogy a közösség bármely tagja olvashassa ezeket. Ma, a nyomtatott könyvek korában… megvásárolhatják a teljes héber Bibliát a Rási-féle kommentárokkal együtt, a Misnájot köteteit, a teljes Talmudot, a Sulchán Áruchnak mind a négy részét, hogy bárkinek, aki tanulni akar, rendelkezésére álljon.” Ez a nyilvános könyvtár a zsinagógában, illetve a bét midrásban volt.
Akár mert úgy tervezték, akár mert a zsinagóga volt a helyi zsidók egyetlen nyilvános épülete, a közösségi összejöveteleket és gyűléseket is itt tartották, és a napi ügyeket is itt intézték. (2) Ez volt a helyi rabbinikus bíróság – a bét din – székhelye is.
Noha a „bét kneszet”, „a gyülekezet háza” elnevezés pontosabban tükrözi a zsinagógában folytatott szélesebb körű tevékenységet, mint a „bét tfilá”, az „imaház”, a hagyomány nemcsak nagy fontosságot, hanem nagy szentséget is tulajdonít a zsinagógának. A bölcsek úgy tekintették, mint a Templom után a második legszentebb helyet, és a zsinagógát – a hasonló célokat szolgáló tanházakkal együtt – mikdás meátnak, „kis szentélynek” nevezték (Megillá 29a.). Ezt a kifejezést Ezékiel próféta könyvének 11:16. szakaszából származtatták. Az Örökkévaló jelenlétét a zsinagógában állandóan hangsúlyozzák. Jellemző a Zsoltárok 82:1. szakaszának fogalmazása – „Isten ott áll az isteni közösségben…” -, amelyet úgy értelmeznek, hogy Isten jelen van a zsinagógában. Zsinagógában imádkozni mindig magasabb rendű volt, mint bárhol másutt. A bölcsek nagy tisztelettel és szeretettel adóznak a zsinagógának, amely kétségkívül lényeges szerepet játszott nemcsak Izrael hitének megerősítésében, hanem a zsidó közösségek összefogásában is.
Bármennyire központi intézménye volt is mindig a zsinagóga a zsidó életnek, mégsem azonos a judaizmussal. A sok zsinagóga közül egyikre sem lehet azt mondani, hogy az lenne a zsinagóga mint a hit mértékadó intézménye. A judaizmus nem intézményekben testesül meg, hanem az Írott és a Szóbeli Tórában. Volt idő, amikor a Szánhedrin, a legfelső vallási bíróság, központi hatalmat gyakorolt. De az elmúlt tizennyolc évszázad alatt szerepét a közösségek rabbinikus vezetői vették át.
A zsinagóga olyan hely, amelyet a célnak megfelelő használat, az imádkozás és a tanulás tesz szentté. Mint intézmény a hit követelményeinek megfelelő funkciókat tölt be: az imádkozás, a tanulás, a közösségi és szociális tevékenység színhelye. A zsidó közösség vallási életének és összetartó erejének biztosítékául is szolgál. A zsinagóga azonban mindössze eszköze a zsidó hitnek.
A zsinagóga működése független a papságtól is. A vallási szertartás minden részletét levezethetik maguk a hívők – és rendszerint meg is teszik -, ha elegendő tudással és gyakorlattal rendelkeznek. Az intézmény vezetését és fenntartását is világiak látják el, akik vagy önként vállalkoznak erre, vagy a választott vezetőség tagjai. Persze kívánatos – és szokásos – az istentiszteletek megtartását rabbira bízni, aki vallási ügyekben eligazítást ad, és vezeti a közösséget, de vannak zsinagógák, többnyire kisebbek, amelyek rabbi nélkül működnek. A rabbi hagyományosan a közösséget szolgálja, nem a zsinagógát.
A judaizmus vallási eszményeinek és társadalmi tudatának nem feltétlenül az istentisztelet házában kell kifejezésre jutniuk. Éppoly megfelelőek erre – mint ahogy gyakran erre is szolgálnak – a zsidó közösség egyéb intézményei. Az sem szükséges, hogy a judaizmus kinyilvánítását a zsinagóga hivatalos vezetője vagy vallási funkcionáriusa hitelesítse.
Hogy a zsinagóga milyen mértékben képviseli mégis a judaizmust – eltekintve attól a funkciójától, hogy az imádkozók gyülekezőhelye -, azt mindig nagyban befolyásolják vezetőinek (akár a rabbiknak, akár a világi vezetőknek) és magának a gyülekezetnek képességei és elkötelezettsége.
Lábjegyzet (1): A régi talmudi időkből eredő gyakorlat, hogy a Tórát közösen olvassák, hetente beszédet – drását – mondanak, előadást tartanak a bölcsek tanításairól, a tanulási tevékenység része, amely az idők során az istentisztelet rendjébe illeszkedett. Ezenkívül maga az imarend is tartalmaz bizonyos szakaszokat, amelyek által a Tóra-tanulás kötelességét valamennyire teljesíteni lehet.
Lábjegyzet (2): A zsinagóga a közösség szociális-jóléti intézményeként is szolgált: adományokat gyűjtött és osztott szét a szegényeknek, kölcsönügyleteket bonyolított a rászorulók között, és gondoskodott az utazók szállásáról és ellátásáról.
A zsinagóga mint intézmény
A zsinagógák önálló intézmények. Bármely zsidó csoport alapíthat, szervezhet, fenntarthat és felügyelhet helyi zsinagógát. Minden zsinagóga a többitől függetlenül működik, és vezetőség – választott tisztségviselők csoportja – irányítja. Bár a vallásgyakorlatban minden zsinagógának a zsidó törvénykódexek előírásait kell követnie, semmi nem tiltja, hogy saját irányelveik és szokásrendjük szerint járjanak el akár vallási, akár általános ügyekben. Léteznek nemzeti zsinagógai testületek, amelyeknek ajánlásait a legtöbb zsinagóga önként követni szokta, de ez nem kötelező, és nem befolyásolhatja kötelező erővel a helyi közösségek döntéseit. Az ortodox zsidók zsinagógai szertartásaik és eljárásaik során kötelezően betartják a zsidó törvénykódexekben meghatározott imádkozási és zsinagógai eljárási törvényeket. Rabbijaik előírásait minden rituális ügyben kötelező érvényűeknek tekintik. Azok a zsidók, akik nélkülözik az effajta iránymutatást, saját „érzéseik” szerint követik vagy hagyják el a zsinagógai gyakorlat hagyományait. Így még azok a zsinagógák is, amelyek hivatalosan azonos „hitközösségi” csoportosuláshoz tartoznak, számottevően különbözhetnek egymástól aszerint, hogy milyen vallási irányelveket, milyen istentiszteleti rendet követnek. Igaz, hogy a rabbi irányítása és viselkedése majdnem mindig komoly befolyásoló tényező, de a közösség szimpátiája alapján történő szabad rabbiválasztás ezt a befolyást néha – bár nem mindig – inkább elméleti síkon tartja.
Minden zsidó szabadon beléphet bármelyik zsinagógába, imádkozhat ott, és részt vehet a közösség életében, függetlenül attól, hogy mennyire hagyományhű vagy elkötelezett.
Az avatatlan számára persze magyarázatot kíván a zsinagóga életében való részvétel és az ott történő imádkozás közötti különbségtétel. Ez Amerikában nem szokatlan. [Magyarországon sem. A fordító.] Előfordul, hogy valaki részt vesz a zsinagógai közösség életében, és tagja annak, anélkül hogy akár egyszer is imádkozott volna ott; és olyan is akad, aki rendszeresen imádkozik a zsinagógában, anélkül hogy tagja lenne a közösségnek. A „tagságot” nem annyira az imádkozás, mint inkább a részvétel határozza meg. A tagság feltétele évente egy bizonyos járandóság befizetése. A legtöbb zsinagóga bevételének, éves költségvetési alapjának tetemes részét ezek az összegek teszik ki. A zsinagóga tagjának lenni annyit jelent, mint anyagilag – ha úgy tetszik, önkéntes adózással – támogatni és fenntartani a vallási intézményt, és a vallás iránt elkötelezett közösséghez tartozni. Nem szükséges hozzá vallásos indíttatás vagy személyes vallásos elkötelezettség. Az utóbbiak más elbírálás alá esnek, amelynek során többek között az imádkozás rendszerességét, a betartott micvákat, az etikai és erkölcsi normáknak való megfelelést is figyelembe kell venni.
A tagság tehát költségekkel jár. Vannak azonban olyanok is, akik nem képesek erre áldozni, vagy nem kívánnak ilyesmire pénzt kiadni. Az adószedési joggal rendelkező zsidó közösségek igyekeztek mindenkitől behajtani az adót, de a helyi zsinagógák sohasem kértek tagsági díjat a nincstelenektől, sőt eltartották őket.
Ros HáSáná két napja és Jom Kippur egynapos ünnepe kivételével – amikor a zsinagógának szinte minden tagja részt vesz az istentiszteleten, és a megjelentek száma jóval meghaladja a korlátozott számú férőhelyekét, szinte kiszorítva az állandó helyek tulajdonosait (3) – senki nem korlátozza azokat, akik nem tagjai a zsinagógának, és nem járulnak hozzá az intézmény éves fenntartásához: a többi 362 napon, az 52 szombatot és a többi fő ünnepet is beleértve, nem kell „belépődíjat” fizetniük. A zsidó törvények értelmében szombaton és ünnepnapon nem szabad pénzt szedni, ezért nem gyűjtenek vagy perselyeznek. A hétköznap reggeli istentiszteleteken szokás – bár nem kötelező – valamit bedobni az adománygyűjtő perselybe.
Lábjegyzet (3): Bizonyos gyülekezetekben az éves díjat fizetőkkel szemben elsősorban azok számítanak tagoknak, akik előre fizetnek a főünnepi istentiszteletek ülőhelyeiért. A legtöbb zsinagógában ezeken az ünnepeken igyekeznek a szegények elhelyezéséről is a lehető legjobban gondoskodni.
A mai zsinagógák feladatai
A zsinagóga fő célja, hogy a zsidók imádkozhassanak benne. Ezt a célt azonban csak akkor tudja betölteni, ha vezetői a tágabban értelmezett, történelmileg kialakult feladatkörök megfelelő ellátásáról is gondoskodnak.
A zsinagóga a tagság vallási és szellemi nevelésének eszköze lehet, és annak is kell lennie, hogy a legfiatalabbaktól a legöregebbekig mindenki felfoghassa a zsidó hit értelmét, jelentőségét, és mindennapi életének részévé tegye a vallási törvények megtartását, a judaizmus etikai és erkölcsi előírásainak figyelembevételét. Ezt más nevelési intézményekkel együttműködve, azok közvetlen vagy közvetett támogatásával lehet biztosítani. Az ifjúsági programok például nem hivatalos oktatási és gyakorlási alkalmak lehetnek.
A zsinagóga feladata, hogy ösztönözzön minden olyan törekvést és tervet, amely a hit, a nép továbbélését biztosíthatja. Fel kell ismernie Erec Jiszráél szerepét Izrael hitének fenntartásában, és támogatnia kell az élő kapcsolatot a Szentfölddel, ugyanakkor minden módon segítenie is kell a szorongatott országot.
A zsinagóga feladata az is, hogy segítse a zsidó élet elsődleges központját, a zsidó otthont. Az igazi zsidó otthonnak mindig szüksége van a zsinagógára. De ha az otthon légköre nem ad megfelelő késztetést, a zsinagóga összeomolhat.
Feladata a zsinagógának a hűség erősítése is – nem az intézményhez való hűségé, hanem az Istenhez valóé, akit szolgálnia kell, és a Tórához, az isteni parancshoz valóé. A micvákhoz, a Tóra tanításaihoz való hűség a zsidó hit igazi értékmérője, nem pedig egy intézmény iránti lojalitás.
A zsinagóga vezetése éppen ezért nem tekintheti az intézményt pusztán az imádkozásra való gyülekezőhelynek: szem előtt kell tartania, hogy a hit minden értékének kibontakozását tevékenyen támogató eszköz is. Másszóval a modern zsinagóga a hivatalos és nem hivatalos zsidó nevelés, a szellemi-vallási fejlődés, a judaizmus értékeit a napi életbe plántálás közvetítője. A zsinagóga sikeres vagy sikertelen működését az határozza meg, hogyan tesz eleget ezeknek a feladatoknak.
Ezek a feladatok elsősorban a diaszpórabeli zsinagógákat terhelik, ahol még a kevésbé vallásos zsidók is – akik nem járnak rendszeresen imádkozni, és akinek életében az imaház viszonylag kis szerepet játszik – a zsinagóga körül csoportosulnak. Azért lépnek be a gyülekezetbe, hogy kinyilváníthassák zsidóságukat, megtalálják azonosságukat. A zsinagógához tartozás a diaszpórában a zsidó azonosságtudat igazolásának megszokott, az asszimiláltság mértékétől független módja. Járhat valaki a zsinagógába azért, hogy gyermekei részt vegyenek a fiatalok számára szervezett oktatási és kulturális programokban. Előfordulhat, hogy a lakókörnyezet társadalmi élete a zsinagógához kapcsolódik, s van, aki ebben akar részt venni. Mások családi kapcsolatok révén kötődhetnek egy-egy zsinagógához, még ha vallási jelentőséggel nem bír is számukra az intézmény. Pontosan ezért olyan nagy a diaszpórabeli zsinagógák felelőssége: a nem vallásos zsidósággal való állandó kapcsolat lehetőséget ad a vallási intézmény vezetői számára, hogy az Istenhez való teljes és mélyen átélt visszatérésre – a tsuvára – ösztönözzenek. Lehetőséget ad, hogy az azonosulás iránti körvonalazatlan vágy vagy az egyéb indítékok – például a bizonyos előnyök megszerzésére való törekvés – mélyebb értelműekké, a zsidósághoz való szorosabb kötődéssé váljanak.
Az Istentiszteletekre rendszeresen járó hívő zsidók is joggal várják el, hogy a zsinagóga segítséget adjon nekik gyermekeik hitben való neveléséhez, zsidóságra és vallásra tanításához és az asszimilációs törekvésekkel szembeni ellenállásuk erősítéséhez. Azt is joggal kívánják meg, hogy a zsinagóga könyvtárában vagy tanházában ne csak a könyvekhez lehessen hozzájutni, hanem tanító is álljon rendelkezésükre, hogy tudásukat gyarapíthassák; sőt azt is, hogy az istentiszteletek előtti vagy utáni alkalmi találkozásokon kívül is rendszeres társas életet élhessenek a többi zsidóval.
Izraelben – ahol a társadalom egész élete zsidó módra zajlik, ahol a legtöbb közösségi intézmény és rendezvény a zsidó kulturális és vallási értékeket tükrözi, ahol a kormány biztosítja a vallásos oktatást, ahol a nyilvános könyvtárakban hozzáférhetőek a zsidó könyvek, az egyetemeken zsidó tanulmányokat lehet folytatni, és ahol a szociális intézkedések a kormány feladatai közé tartoznak, nem pedig zsinagógai közösségekre hárulnak – a zsinagógák szerepe egyértelműen az imádkozásra és felnőttoktatásra korlátozódik. Miután az egész ország zsidó, itt nem működnek azok erők, amelyek a diaszpórában még a nem vallásos zsidókat is a zsinagógákba vonzzák: csak azok tartoznak zsinagógai közösséghez, akik legalább a szombati és az ünnepi istentiszteletekre rendszeresen járnak.
Viselkedés a zsinagógában
Minden közösségnek, amelynek legalább tíz zsidó férfi tagja van, meghatározott hellyel kell rendelkeznie, ahol imádkozni lehet. Ezt a helyet zsinagógának – bét kneszetnek – hívják, jiddis neve sul. Az egy településen lakó zsidók közösen építhetnek zsinagógát, amelyben elhelyezhetik a szintén közösen vásárolt Tóra-tekercset és más szent könyveket.
Ahol nincs állandó napi minján vagy megfelelő számú férfi az Istentiszteleteken, ott a közösség tagjainak egymást kell részvételre késztetniük.
A zsinagógákat és tanházakat, a vallásos tanulmányok helyeit tisztelettel és megbecsüléssel kell övezni. A bét kneszet, a zsinagóga és a bét midrás, a tanház igazán szent hely. Állandóan éreznünk kell az ott lakozó Isten jelenlétét, és ennek viselkedésünkben, öltözködésünkben és az imádkozásban is tükröződnie kell.
Ahogyan a zsidó hit Nagy Temploma a jeruzsálemi ősi Templom volt, úgy minden zsinagóga és tanház mikdás meát, kis Templom, a Szentély kicsinyített szellemi mása.
A szentélyben nem szabad enni és inni.
A zsinagógában nem szabad rohangálni: méltósággal és tisztelettel kell járni benne.
Zsinagógában vagy tanházban imádkozni nagy micvá, mert ezek szent helyek. Igyekezzünk ott imádkozni, még ha egyedül vagyunk is.
Az Istentisztelet
A zsinagógákban minden reggel ás este közös istentiszteletet tartanak. A délutáni minchá és az esti mááriv imákra általában közvetlenül naplemente előtt, illetve röviddel utána kerül sor, a hétköznap és szombat reggeli istentiszteletek időpontja azonban gyülekezetenként változó, és ebben a helyi közösség szokásaihoz kell alkalmazkodni.
Nem lehet közös istentiszteletet tartani, ha nincs jelen legalább hat ember a tíz állandó résztvevő közül. Ebben az esetben a felolvasó nem ismétli meg az egész Ámidát, csak az első három fohászt, hogy a jelenlévők elmondhassák a k’dusát. Ezután magában kiegészíti az Ámidát.
A földrajzi szétszóratás és különélés évszázadai alatt a zsidó közösségekben különböző imádkozási hagyományok és szokások alakultak ki. Az istentiszteletek alapvető rendje természetesen mindenütt egyformán a talmudi útmutatásokra és elvekre támaszkodik, s az évszázados különváltság ellenére mindenhol ámulatraméltóan hasonló. A különbségek – amelyek persze a gyakorlott szemnek azonnal feltűnnek – csak külsődlegesek. Nincs helyi szokás, amely ellentétben állna a háláchikus vagy a vallási törvények elveivel, legfeljebb olyan, amelyik új színt rak fel a zsinagógai zsidó élet palettájára.
A zsinagógai szokások és imarendek két fő hagyományágat követnek. Az áskenáz zsidók a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából származó liturgia szerint imádkoznak, a szfárdok a Spanyolországban és a mediterrán partvidéken élt zsidóság és utódaik szokásai szerint.
A kétféle istentiszteleti rend közötti különbség az Erec Jiszráélban és Babilóniában élt tudósok ősi nézetkülönbségére vezethető vissza. Az áskenáz zsidóság az Erec Jiszráél-i álláspont befolyása alatt állt, a szfárd zsidók pedig a babilóniai hagyomány szerint gondolkodtak. Ám az áskenáz zsidók között élő chászid közösségek sok vonást vettek át a szfárd imarendből, így az áskenáz imarenden belül is kialakult az úgynevezett szfárd liturgia, a nuszách szfárd. (A legfeltűnőbb különbség a káddis mondásában van, amely a szfárd változatban négy szóval többet tartalmaz: v’jácmách purkáné v’kárév m’siché. Ez a Messiás eljöveteléért való könyörgés. A kdusá nyitómondata is különbözik valamicskét.)
A nagy áskenáz tudós, Élijáhu vilnai gáon tanítványai az imádkozásban és a zsinagógai tevékenységben az ő halachikus előírásait követték, amelyek sok tekintetben különböztek a koruk áskenáz zsinagógáiban bevett szokásoktól. Így alakult ki HáGáon Reb Élijáhu – a Hágrá – liturgiája, a nuszách Hágrá. A vilnai gáon tanítványai meghatározó szerepet játszottak az 18-as évek elején Erec Jiszráél újratelepítésében, ezért alapvetően befolyásolták az izraeli zsinagógák életét, és az áskenáz zsinagógák nagy része ma is ezt a liturgiát követi.
A különböző alkalmak istentiszteleteinek sokféle szabálya alakult ki. Ezeket a rabbi utasításai és tanácsai szerint kell betartani, illetve olyan világi ember útmutatása szerint kell eljárni, aki ismeri az imádkozásra vonatkozó törvényeket és a helyi gyülekezet hagyományait.
A szertartás kellékei
A zsinagógában – legyen nagy vagy kicsi, építészeti remekmű vagy egyszerű szoba – az alábbi legfontosabb berendezési tárgyaknak kell lenniük:
- A frigyszekrény – az áron kodes – egy szekrény vagy falmélyedés, amelyben a Tóra-tekercseket, a szifré Torát tartják. Az áron kodest takaró függönyt párochetnak hívják. A frigyszekrényt általában az Erec Jiszráél felé – Izraelban Jeruzsálem felé – néző falon szokták elhelyezni.
- Az örök láng – a nér támid – egy lámpás, amelyet a frigyszekrény elé, annál magasabban helyeznek el. Fényének állandóan világítania kell, a bibliai utasítás jelképéül: „…tehessenek rá égő mécsest. A Tanúság Sátrában a kárpiton kívül, amely a bizonyság ládája előtt van…” (2Mózes 27:20-21.)
- Az emelvény – a bimá – a hagyomány szerint a frigyszekrénytől valamelyes távolságra van, és egy asztal, a sulchán áll rajta. Ennél az asztalnál olvassa a felolvasó a Tórát, illetve a kántor itt áll az istentisztelet vezetése közben. Az áskenáz zsinagógákban még egy előimádkozói állvány, az ámud is ott áll a bimá és az áron kodes között – kissé alacsonyabban, mert a vers szerint „A mélységből kiáltok hozzád…” (Zsoltárok 130:1.) Innen történik az istentisztelet levezetése.
- Bár nem feltétlenül lényeges, többnyire gyertyatartó – menorá (menóra) – idézi a Templom hétágú menórájának emlékét: ezt az áron kodes és a bimá közelében, jól látható helyre szokás tenni. Hat- vagy nyolckarúak is előfordulnak, amelyek szándékosan különböznek a Templomban használt menórától, hogy ne tűnjenek egyszerű másolatnak.
- A fentieken kívül bármilyen zsidó vallási vagy történelmi szimbólum helyet kaphat a zsinagógában a gyülekezet ízlésétől és/vagy anyagi helyzetétől függően, esetleg az építész javaslata alapján. Festettüveg ablakok, falfeliratok, faragványok, festmények jeleníthetnek meg vallásos témákat, vallási jelképeket és rituális tárgyakat vagy a zsidó nép történetének eseményeit. Egyetlen korlátozást kell figyelembe venni: emberi alakot nem szabad megjeleníteni ezeken az ábrázolásokon.
- A hagyományos zsinagógára régtől fogva jellemző a női rész, az ezrát násim elkülönítése. Ez az ősi jeruzsálemi Templomban bevezetett szokást követi, ahol az ezrát násim nyújtott védelmet a Szent Templom kavargó sokaságában összevegyült férfiak és nők léháskodása, szemérmetlen és illetlen viselkedése ellen. Volt idő, amikor az ezrát násim számára külön karzatot építettek; más korszakokban a férfiak része mellett vagy mögött, azzal egy szinten, esetleg kicsivel magasabban kapott helyet. A különböző rabbinikus vélemények különbözőképpen határozzák meg a megfelelő szintkülönbséget – a mehicát -, körülbelül 96 cm és 150 cm között. (3)
- Azonkívül, hogy a belső elrendezésben kötelező az ezrát násim elkülönítése és nagyjából meghatározott az áron kodes, valamint a bimá helye, semmiféle építészeti megkötés nincs sem a belső, sem a külső kivitelezésre vonatkozóan. A zsinagógák ezért többnyire lehetőséget adnak a művészi és építészeti alkotókedv kibontakoztatására.
Lábjegyzet (3) Norman Lamm Separate Pews in the Synagogue (Külön padok a zsinagógában) című cikke a Tradition 1. évfolyamának 2. számában korunk szemszögéből dolgozza fel ezt a kérdést. Lásd még: The Sanctity of the Synagogue. (A zsinagóga szentsége.) Szerk.: Litvin, Baruch. New York, 1959, The Spero Foundation.
A zsinagóga személyzete
A rabbi
A rabbi, vagy ahogy héberül nevezik, ráv, a közösség vallási vezetője. Felavatásakor hagyományosan a szemichá címet kapja. A Tórában, a Talmudban és a törvénykönyvekben való nagy jártassága, személyes vallásossága és jámborsága alapozza meg tekintélyét, amelyet a hagyományos közösség elfogad és tisztel.
Napjainkban a diaszpórában élő zsidó közösségek a zsinagógák körül csoportosulnak, úgyhogy minden rabbi az adott gyülekezethez kapcsolódó közösség vezetője is egyben. Ezáltal a rabbinak magával a zsinagóga intézményével is kell foglalkoznia, beleértve az intézmény vezetését is. A zsinagógák vezetőinek nem szabad a rabbit más feladatokkal terhelniük, mert neki mindenekelőtt a szellemi vezetés alapvető feladatával kell foglalkoznia.
A rabbinak nemcsak szóban kell tanítania a Tórát és a zsidó életmódot, hanem személyes példamutatásával is. Nemcsak tanítania kell a judaizmust, és vezetnie a judaizmus vallási intézményét, hanem személyében is tükröződniük kell azoknak az értékeknek és hitelveknek, amelyeket másokban el akar ültetni.
A Tóra bírói joggal is felruházza a szellemi vezetőt, hogy dönthessen az elébe hozott vitás vallási kérdésekben. A rabbinak tehát megfelelő jártassággal kell rendelkeznie a törvényben is, hogy meghozhassa ezeket az ítéleteket. Magának is ki kell állnia a törvény mellett, hinnie kell benne, és elkötelezettnek kell lennie a törvény alapelvei és a hit sarkalatos tételei iránt.
A kántor
A kántor – héberül házán – a gyülekezet küldöttjének, a sliách ciburnak a szerepét tölti be. Ő képviseli és vezeti a többieket a Mindenható előtt. A nagyobb közösségekben főállású kántor van. A kántor általában a szombati és ünnepi istentiszteleteket szokta levezetni, de más feladatokat is elláthat, például a zsinagóga és a vallásoktatás zenei és kórusprogramjainak szervezését. Fel szokták kérni, hogy működjék közre esküvőkön, temetéseken és más alkalmakkor, amikor a szertartás rendjébe az éneklés is beletartozik. A gyülekezet igényeitől függően más feladatokat is elláthat a zsinagógában, ha megfelelő képesítéssel rendelkezik. A napi istentiszteleteken – és a kántor távollétében máskor is – a gyülekezet egyik tagja szokta betölteni a sliách cibur szerepét.
A kisebb gyülekezetekben, ahol nincs hivatásos kántor, a tagok egyike szokta levezetni az istentiszteletet. A judaizmus szerint bárki, aki megfelelő tudással és vallási hitellel rendelkezik – és minden zsidónak ilyennek kell lennie -, vezetheti a vallási szertartásokat.
A zsidó törvény az alábbiak szerint határozza meg a mindenkori sliách ciburral, illetve a gyülekezet kántorával házánjával – szembeni követelményeket:
- Érdemes és alkalmas ember legyen, akinek nevéhez nem tapad vallási vagy erkölcsi törvényszegés. Aki ilyesmivel gyanúsítható, azt nem szabad ezzel a feladattal megbízni.
- Erkölcsös ember legyen, akit a gyülekezet tagjai elfogadnak, hiszen őket képviseli az Örökkévaló előtt.
- Kellemes hanggal rendelkezzék. Ez nemcsak a hívők számára teszi örömtelivé az imádkozást, hanem az Örökkévalóval szembeni megbecsülés kifejezése is. Ha alkalmatlan vagy érdemtelen ember tölti be a sliách cibur szerepét, csak azért, mert szép hangja van, a hagyomány szerint imája nem talál meghallgatásra az Egyetlen Szentnél – áldassék -: az ilyesmi szentségtörésnek számít. „Akik így tesznek, távol tartják a jót Izraeltól.” (Orách Chájim 53:4., lásd Misné Brurá 12.)
- A kántornak értenie kell, mit mond. Ismernie kell a héber imák jelentését, és őszinte hittel kell elmondania őket.
- Nem lehet buta, ostoba ember, csak olyan, aki értelmesen tud társalogni és részt venni a közösség ügyeinek intézésében.
- Ismernie kell a különböző szertartásokhoz járuló dallamokat és énekeket. Régen ezt az ismeretet tapasztalt kántorok adták tovább. Ma különböző intézményekben lehet kántorságot tanulni.
- A mai kántorok számára a hang- és zenei képzés is fontos a szakmai előrehaladás érdekében.
Ha lehetetlen olyan embert találni, aki mindezeknek a követelményeknek megfelel, akkor a legbölcsebbet és legjobbat kell felkérni. És ha választani kell egy kellemes hangú, de tanulatlan felnőtt és egy tizenhárom éves fiú között, akinek a hangja nem túl szívderítő, de aki érti is, amit mond, akkor a fiatalemberre essék a választás.
Csak az választható állandó sliách ciburrá, aki eléri egy felnőtt fiatalember érettségi szintjét, ez azonban a közösség belátására van bízva. Az érettség elengedhetetlen a feladat ellátásához, de a gyülekezet eltekinthet ettől. Alkalomadtán bárkit kántorrá lehet választani, aki betöltötte tizenharmadik évét.
A kántor nem végzi megfelelően a dolgát, ha túlságosan hosszúra nyújtja az istentiszteletet, mert nagyon megterheli a gyülekezetet.
A templomszolga
A templomszolga – héberül sámás, „samesz” – az a vallási tisztviselő, akinek számtalan feladata van a zsinagógában. Általában a napi istentiszteletre kell felügyelnie, gondoskodnia kell a megfelelő kellékekről: az imakönyvekről, bibliákról, tekercsekről. Gyakran szerepel mint Tóra-felolvasó – báál koré – vagy a kántor helyettese. Sokféle módon segít a rabbinak. A vele szembeni követelmények nincsenek hivatalos formába öntve, és nem szükséges képesítést szereznie azon kívül, amit egy tanult zsidónak tudnia kell, de jámbor embernek kell lennie, és megfelelő zsidó neveléssel kell rendelkeznie. Minél több zsidó tanulás áll mögötte, annál jobban tudja végezni vallási tevékenységét, s annál jobban szolgálhatja a közösséget, amelyben a legkülönbözőbb feladatok hárulnak rá.
A gábáj
Hagyományosan a gábáj és párnász megnevezés illeti meg a zsidó vallási közösség világi vezetőjét. Ma a gyülekezet elnöke és a többi világi tisztségviselő viseli ezt a címet. A vezetőség segítségével ők foglalkoznak a zsinagóga anyagi ügyeivel, kezelik az adóbevételeket, és végzik a gyülekezettel kapcsolatos ügyintézői tevékenységet.
