Modern etikai kérdések a zsidó jog szemszögéből

A zsidó közösség és az antiszemita zsidó

Rabbinikus tanulmány a Jobbik alelnökének
származása körül kialakult eset margójára

Teoretikus és egyben aktuális kérdések

A Jobbik volt elnökhelyettese zsidó. Szegedi Csanád származására, holokauszttúlélő nagyszüleinek kilétére állítólag párttársai hívták fel a figyelmet. A komoly szélsőjobboldali politikai karriert befutott miskolci fiatalember saját elbeszélése szerint ezek után tudta meg, hogy nagymamája milyen szörnyűségeken ment keresztül az auschwitzi haláltáborban. A magyar közvélemény döbbenten figyelte, ahogy a Jobbik berkein belül belső feszültséget gerjeszt a párt elnökhelyettes származása, ami végül – állítólag csak áttételesen – a pártból való kizárásához vezetett. Mindeközben a zsidó közösség nem csak a származás kapcsán lejátszódó tragikomédiát követte figyelemmel, hanem szomorúan konstatálta, hogy több mint hetven évvel a holokauszt után még mindig vannak olyan családok Magyarországon, ahol a saját maguk zsidó származása olyan fokú tabu, hogy ez a viszonyulás ilyen abszurd szituációkhoz vezethet.

Közösségünk berkein belül az ügy kapcsán felmerült az a kérdés is, hogy egy ilyen esetben továbbra is zsidónak számít-e az antiszemita ideológiát hirdető párt elnökhelyettese, például adott esetben beleszámíthat-e a közösségi szertartásokhoz szükséges tíz felnőtt zsidó férfi által alkotott minjenbe? Más szóval: zsidó marad-e háláchikus szempontból az antiszemita zsidó, különösen, ha saját zsidóságával nem volt tisztában, amikor antiszemita nézetrendszere kialakult? További kérdés: Mit tehet egy ilyen ember, ha felismeri korábbi vétkes tetteit és jó útra akar térni?

Alábbi tanulmányunkban ezt a kérdéskört igyekszünk körüljárni. Ahhoz azonban, hogy erre a felvetésre választ adhassunk, több – a témához kapcsolódó – kérdésre választ kell adnunk: Mit jelent a zsidóság kiválasztottságának bibliai fogalma? Nem vonható-e ez pejoratív értelemben párhuzamba az antiszemita nézeteket hirdetőknek azzal az alapelvével, mely szerint a származás determinál? Mi alapján határozza meg a háláchá a zsidó identitást? El lehet-e hagyni a zsidóságot? A zsidó vallást nem gyakorló zsidó is zsidónak számít a továbbiakban? Más elbírálás alá esik-e a zsidó neveltetésben nem részesült vallástalan zsidó, mint aki vallásos neveltetést kapott, de elhagyta hitét?

[E tanulmányunk megírása után nemcsak a kérdés, hanem a rá adott válaszunk is ténylegesen aktualitást kapott, ugyanis Szegedi Csanád valóban felkeresett minket, hasonló kérdésekkel és indíttatással, bocsánatot és egyben tanácsot kérve.]

 
 

A kiválasztottság jelentése

A Biblia[1] megfogalmazása alapján Izrael fiairól szokott a rabbinikus és liturgikus[2] terminológia kiválasztott népként megemlékezni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a zsidó teológia szerint a „kiválasztottság” nem többlet-erényeket, magasabb képességeket vagy értékbeli fölényt jelent, hanem kizárólag egy küldetés magasabb felelősséggel járó kötelességét. A küldetés nem más, mint, ahogy Jesája próféta fogalmaz[3]: „Én az Örökkévaló hívtalak igazsággal és megfogom kezedet; megóvlak és teszlek a nép szövetségévé, a nemzetek világosságává, … hogy segítségem a föld végéig érjen!”. Más szóval, Ábrahám kiemelkedő monoteista felismerése, és az a tény, hogy ezt a hitet odaadással és önfeláldozással hirdette környezetében és a világ népei között[4], arra avatta fiait, hogy ezen küldetését folytatva, az Ige hirdetői legyenek a népek előtt: „meg fogja parancsolni az ő fiainak és az ő házának maga után, hogy őrizzék meg az Örökkévaló útját, cselekedvén igazságot és jogot…”[5].

Ezen hivatás lényege, hogy Izrael népe az alapvető hét erkölcsi axiómát[6] hirdesse a népek között elsősorban azzal a példamutatással, amely a Tóra rendkívül kiterjedt szabályrendszerének, az úgynevezett 613 parancsolatnak a megtartásával jár.

A zsidóság e küldetése, a judaizmus, mely nép-vallás, származás által kötelez ugyan, mégis bizonyos értelemben a legtoleránsabb, hiszen – ellentétben sok térítő vallással – azt hirdeti, hogy „nem csak az lehet üdvös”, aki a zsidó néphez tartozik[7]. Ugyanakkor – habár ilyen különleges ambíciói nincsenek, tehát nem térítő vallás – ha valaki csatlakozni kíván ezen nép-vallás küldetéséhez, az megteheti, betérhet zsidónak, és a gijur által[8] ugyanolyan tagjává válik Izraelnek, mint aki született zsidó. Ez a tény pedig egyértelművé teszi, hogy a zsidóság küldetése, habár származás által is kötelez, mégsem valamiféle genetikai vagy rassz általi determináción alapul.

Összegezve tehát: a zsidó nép kiválasztottsága kizárólag küldetést és azzal járó felelősséget, nem pedig többlet-erényt vagy érdemet jelent. A zsidósággal járó küldetés – anyai ágon[9] – származás által öröklődik, de saját döntés nyomán is lehet hozzá csatlakozni.

 
 

Zsidó-e a nem vallásos zsidó?

A fentiek alapján kézenfekvően adódik a következő kérdés: Zsidó marad-e a nem vallásos zsidó? Más szóval: az említett küldetés elutasítása semmissé teszi-e a zsidó néphez való tartozást, vagyis magának a küldetésnek a felelősségét?

A háláchá szerint, aki zsidónak született – vagy a háláchá előírásainak megfelelően betért, és így csatlakozott a zsidó néphez – az örökké zsidó is marad. Akkor is, ha időközben elhagyta hitét és nem gyakorolja vallását. „A zsidó, még ha vétkes is, zsidó marad” – fogalmaz a Talmud[10]. Egyértelműen ír a gyakorlati szabályrendszerben mérvadó Sulchán Áruch[11] is: „Egy kitért zsidó [továbbra is a közösség része és így] egyházi házasságkötése [a vallási szabályok szerint is] házasságkötés…”.

Az tehát, aki zsidó anyától született (vagy szabályosan betért), akkor is zsidónak számít, ha a Tóra minden szabályát megszegte, sőt még akkor is, ha kitért a zsidó vallásból. A kitért zsidó és leszármazottjai „a világ végéig”[12] teljes mértékben megmaradnak zsidónak, ezért például nem is kell betérniük a zsidó vallásba, ha visszatérnek őseik hitéhez, közösségükhöz. S egyértelmű, hogy nem szabad őket eltaszítani, épp ellenkezőleg: „…kötelességünk még inkább szeretettel fordulni felé, és a jó útra terelni őt és gyermekeit”[13].

Ennek ellenére a vallást tudatosan megtagadó zsidó, – visszatérésének pillanatáig – sok tekintetben elveszti zsidó mivoltát, és a klasszikus terminológiában „bálványimádó pogánynak tekintendő”[14]. „Ha bort érint, elrontja azt … főzte olyan, mint a pogányok étele” – írja Ganzfried Slomó, ungvári rabbi (1804–1886)[15]. A híres Abraham Bornsztajn rabbi (1838–1910) megfogalmazásában[16]: „nem-zsidó a tetteiben, és zsidó a származásában”. Mi sem jellemzi jobban a „nép” küldetéshez kötött „kiválasztottságát”, mint Szöádjá Gáon, a híres középkori zsidó gondolkodó (X. sz., Babilónia) megfogalmazása[17]: „Népünk, Izrael fiai, csakis Tórájuk által tekintendők népnek”.

Annak tehát, aki megtagadja a Tóra általi küldetést, értelmét veszti Izrael népéhez való tartozása[18]. Nem azt jelenti ez, hogy végleg ki lenne zárva ezáltal a zsidó népből, hiszen a visszatérés, a tsuvá lehetősége örökre megmarad: „Nincs semmi, ami a megtérő útjába állhatna”[19]. „Még, ha egész életén keresztül tartósan követ el egy bűnt és csak halála napján tér meg, akkor is megbocsátják azt”[20].

Ennek ellenére, amíg nyilvánosan megtagadja a vallás előírásait, a Bölcsek „azzal büntették, hogy nem-zsidónak és pogánynak nyilvánították”[21].

 
 

Korunk hitehagyott zsidói – mint a „népek között elveszett gyermekek”

A vallását megtagadó zsidóra vonatkozó fenti minősítés azonban kizárólag a tudatosan eretnek hittagadóra vonatkozik. Korunk vallástalan zsidói azonban semmiképp sem sorolhatók ebbe a kategóriába. Maimonidesz megfogalmazásában[22]: „Azoknak a tévelygőknek a fiai, és azoknak unokái, akiket szüleik ellöktek [a hagyományok forrásától], akik hitetlenségbe születtek és így nevelkedtek, ők úgy tekintendők, mint a népek között elveszett gyermek, akit nem-zsidók neveltek saját hitük szerint, és így aztán akaratukon kívül kerültek kényszerhelyzetbe. Így ha később hallja is hogy zsidó, és megismeri a zsidókat és vallásukat, továbbra is kényszer alattinak tekintendő… Így aztán igyekeznünk kell visszatéríteni, és békés úton a Tóra erényéhez visszahozni őket…”.

Ez a meghatározás adja alapját annak, hogy korunk vallástalan zsidóit minden tekintetben zsidónak tekintjük, és semmilyen értelemben nem vonatkozik rájuk az eretnekek fent részletezett megbélyegzése. Annak ellenére, hogy a Tóra törvényeit nem tartják, szombatot szegnek stb., mivel „elveszett gyermekeknek” tekintjük őket, minden értelemben zsidónak számítanak, tagjai a közösségnek és a minjen szakrális közösségének tíz főjébe is beszámíthatóak[23].

Jakob Ettlinger Altona, Hamburg rabbija (1798–1871) megfogalmazásában[24]: „Korunk eltévedt zsidói… és különösen fiaik, akik utánuk születtek, kik nem ismerik és nem tanulták a Szombat törvényeit… nem tekinthetők hitehagyottaknak, még ha meg is szegik a szombatot, hiszen atyáik tetteit viszik csak tovább, és a pogány népek között elveszett gyermekként kell hogy rájuk tekintsünk…”.

Összefoglalva tehát az eretnek zsidóra vonatkozó „bálványimádó pogány” minősítés és az azzal járó korlátozások nem vonatkoznak a zsidó népnek a mai vallástalan korba született fiaira, még abban az esetben sem, ha még a „zsidó identitást” is teljes mértékben nélkülözik, és különösen abban az esetben nem, ha vallástalanságuk ellenére zsidóként tekintenek önmagukra és zsidó identitással bírnak. Hiszen a zsidó identitás, a közösséghez tartozás érzése önmagában is nagy érték[25].

 
 

Aki „mószerol” és aki uszít

A fent részletesen jellemzett tudatos eretneknél is súlyosabb elbírálás alá esik azonban az a zsidó, aki közössége ellen fordul és hittestvéreit anyagi vagy más előnyöket remélve, vagy éppen meggyőződésből feladja, hamis vagy valós vádakkal ellenük uszít, közössége ellen bujtogat. Ez még akkor is igaz, ha amúgy a Tóra törvényeit de jure megtartja.

A „mószer”, a besúgó a bálványimádónál is súlyosabb elbírálás alá esik. A zsidó történelem során különösen súlyosan tekintettek azokra, akik a közösség egyik tagját vagy egészét szolgáltatták ki az elnyomó hatóságoknak. Hasonlóan felmérhetetlen vétek, ha valaki a közösség egésze ellen uszít, zsidóellenes propagandával lázít és ezzel egész közösségét veszélyezteti. A dolog súlyosságát az is jellemzi, hogy a zsidó liturgia legfontosabb – naponta háromszor recitált – imájában, az Ámidában, a Tizennyolc áldásban, ami magában foglalja mindazokat a fohászokat, „amelyek az egyes emberek és az egész közösség legalapvetőbb szükségletei”[26], külön fohászt mondunk[27] a „besúgók” ellen. Ebben azt kérjük, hogy „a besúgóknak ne legyen reményük…”[28].

A saját népe ellen fordult hitehagyott antiszemita zsidóra sajnálatosan nem egy példa van a történelem során. A jelenség talán egyik legszemléletesebb megmutatkozása Nicholas Donin esete. Donin a híres párizsi Jechiél rabbi (?–1264) tanítványa volt. Később megkérdőjelezte a Szóbeli Tan isteni mivoltát és hitehagyott lett. A további pályafutása során elsődleges célja volt a Talmud megsemmisítése és a talmudista rabbinikus judaizmust követő zsidók megszégyenítése és ellehetetlenítése. Egyike volt azoknak a kitért zsidóknak, akik kezdeményezték a hírhedt talmud-ellenes, antijudaista nyilvános vitát, a Párizsi disputát, valamint IX. Gergely pápánál a zsidók megbélyegzését. Volt mestere, Jechiél rabbi nagyon lesújtóan ír róla: „… a gonoszok neve töröltessék ki, annak aki szégyenünket gyarapította, és kínunkat a király kezébe adta…”[29].

A zsidó jog odáig megy el, hogy – még a vallását megtartó – besúgót és felbujtót is alkalmatlannak tekinti bizonyos rituális feladatok ellátására (Tóra-másolás, rituális vágás stb.)[30], sőt a besúgónak „nincs része a túlvilági életben”[31]. A tudatos eretnekre vonatkozó számos megkötés és megbélyegzés tehát legalább ugyanannyira vonatkozik a felbujtóra, az antiszemita zsidóra is, és ebben az értelemben ő is „bálványimádó pogánynak tekintendő”.

 
 

„Népünk elveszett gyermeke”, aki antiszemita lett

A fentiek alapján végül eljutunk ahhoz a kérdéshez, mely tanulmányunk aktualitását adta. Zsidónak tekinthető-e egy antiszemita nézeteket hirdető párt zsidó származású vezetője? Teoretikusan beszámítható lenne-e például a minjen közösségébe?

Ahogy tanulmányunk elején részletesen kifejtettük, minden vétekből van lehetőség a megtérésre, és a vallást tudatosan megtagadó – súlyos elbírálás alá eső – eretnek is bármikor megtérhet, és azonnal a közösség egyenrangú tagjává válhat[32]. A pogányként való megbélyegzés a dolog komolyságát húzza alá. Így ez az alapelv igaz a zsidó nép ellen felbujtó esetén is. Amint felismeri tetteinek súlyosságát, megtér és megköveti az általa kárhoztatottakat – ha megtérése őszinteségéről és megalapozottságáról meggyőződünk – a közösség rögtön visszafogadja, és ismét a gyülekezet egyenrangú tagjává válik.

Megítélésünk szerint azonban még befogadóbb elbírálás alá esik az a zsidó, aki mint „a népek között elveszett gyermek” került téves útra és vált saját népének ellenségévé. A jelen valóságában feltételezhetjük, hogy ha az említett személy útja kezdetén tisztában lett volna származásával, és különösen felmenői mérhetetlen szenvedéseivel, akkor soha nem került volna olyan uszító közösségbe, amely az említett kegyetlen szenvedéseket kiváltó elvek hirdetőinek szellemi örököseként tekint magára[33]. Így aztán feltételezésünk szerint ebben az esetben még a nyilvános vezeklés előtt sem vonatkozik a tévútra tért, antiszemitává vált zsidóra a kiközösítés, hiszen a „népek között elveszett többi gyermekhez” hasonlóan, feltehetően a közösség hívó szava jó hatással lehet rá is, és visszaterelheti ősei hitéhez és közösségéhez. A fent említett Maimonidész-idézet erre az esetre is vonatkozik: „…kötelességünk még inkább szeretettel fordulni felé, és a jó útra terelni őt és gyermekeit”.

 
 

Hogyan kell megtérnie egy antiszemita zsidónak?

Bölcseink fent említett tanítása szerint, ha valaki vétkezett, de megbánta korábbi tetteit és megtér, „rögtön be kell fogadni, annak ellenére, hogy még nem vitte véghez” megtérését, és egyelőre tetteivel nem bizonyított[34]. Mindez azért van, „mert előfeltételezzük róla, hogy teljes megtérést fog gyakorolni”[35]. Az azonban nem lehet kérdéses, hogy jóvá kell tennie korábbi tetteit. De miben is kell megmutatkoznia ennek a jóvátételnek? Mit kell tennie annak a zsidónak, aki saját népe ellen tett? Hogyan tudja jóvátenni korábbi tetteit?

A Talmud tanítása szerint, „az ember Istennel szemben elkövetett vétkeit (megtérés esetén) Jom kipur napján feloldozzák, de másik emberrel szemben elkövetett bűnei nem nyernek feloldozást, addig amíg barátja meg nem bocsát neki”[36]. Maimonidesz a következőképp fogalmaz[37]: „Ha az embertársainkkal szemben vétkezünk, legyen az testi sértés, átkozódás, vagy anyagi megkárosítás, azt addig nem bocsátják meg, amíg az okozott kárt meg nem térítjük és a sértettet kérlelésünkkel ki nem engeszteljük. Amíg a megbántottól nem kérünk bocsánatot, nem nyerhetünk engesztelést. Még, ha csak szavakkal bántottuk meg embertársunkat, ha megsértettük vagy felbosszantottuk, akkor is addig kell kérlelnünk és hozzá könyörögnünk, amíg engesztelésre nem bírtuk.”

Összefoglalva tehát a mi esetünkben a vétkesnek két kötelessége van: 1. Tegye jóvá korábbi vétkét azzal, hogy fellép az ellen az ideológia ellen, amellyel korábban ártott közösségének. Minden eszközzel és érveléssel lépjen fel az antiszemita propaganda ellen. 2. Bocsánatot és könyörületet kell kérnie közössége tagjaitól személyesen és nyilvánosan egyaránt.

A Sulchán áruch útmutatása szerint, „akit megkövetnek, ne legyen kegyetlen, hogy halogassa a megbocsátást, hacsak nem ezzel a bocsánatkérő javát akarja szolgálni. Ha csak nem rossz hírnevét terjesztette”[38], „mert akkor bizony nem kell megbocsátania több kérés után sem. Mert lehetséges, hogy valakihez eljutott a rossz pletyka, de nem jutott el a vezeklés és a megbocsátás híre, és azt hiheti, hogy a terjesztett pletyka igaz… Mégis, még a rossz hírnév esetén is, szerénységre vall a mihamarabbi megbocsátás”[39].

Ez alapján esetünkben a „szerénység attribútuma” kötelez a megbocsátásra, ugyanakkor a vétkes kötelessége a folyamatos jóvátétel, tetteinek kiigazítása, a nyilvános bocsánatkérés, és téves nézeteinek, a rossz hírnév keltésének pozitív üzenetekkel való kompenzálása.

 

Összefoglalás:

• A zsidó tanítás szerint a „kiválasztottság” nem többlet-erényeket, magasabb képességeket vagy értékbeli fölényt jelent, hanem kizárólag egy küldetés magasabb felelősséggel járó kötelességét. A judaizmus nép-vallás, származás által kötelez ugyan, de ha valaki csatlakozni kíván ezen nép-vallás küldetéséhez, az megteheti, betérhet zsidónak, és a gijur által ugyanolyan tagjává válik Izraelnek, mint aki született zsidó.
• A háláchá szerint, aki zsidónak született – vagy az előírásoknak megfelelően betért, és így csatlakozott a zsidó néphez – az örökké zsidó is marad, akkor is, ha időközben elhagyta hitét és nem gyakorolja vallását. „A zsidó, még ha vétkes is, zsidó marad” – fogalmaz a Talmud.
• Ennek ellenére a vallást tudatosan megtagadó zsidó – visszatérésének pillanatáig – sok tekintetben elveszti zsidó mivoltát. Azonban korunk vallástalan zsidóit minden tekintetben zsidónak tekintjük, és semmilyen értelemben nem vonatkozik rájuk az eretnekek fent részletezett megbélyegzése, mivel „elveszett gyermekeknek” tekintjük őket.
• Mindezeknél súlyosabb elbírálás alá esik az a zsidó, aki közössége ellen fordul. A saját népe ellen fordult hitehagyott antiszemita zsidóra sajnálatosan nem egy példa van a történelem során.
• Megítélésünk szerint azonban befogadóbb elbírálás alá esik az a zsidó, aki mint „a népek között elveszett gyermek” került téves útra és vált saját népének ellenségévé. Feltételezhetjük, hogy ha az említett személy útja kezdetén tisztában lett volna származásával, és különösen felmenői mérhetetlen szenvedéseivel, akkor soha nem került volna ilyen uszító közösségbe.
• Ezzel együtt kötelessége a megtérés. Két kötelessége van: 1. Tegye jóvá korábbi vétkét azzal, hogy fellép az ellen az ideológia ellen, amellyel korábban maga is közösségének ártott. Minden eszközzel és érveléssel az antiszemita propaganda ellen lépjen fel. 2. Bocsánatot és könyörületet kell kérnie közössége tagjaitól személyesen és nyilvánosan egyaránt. Ezzel párhuzamosan, a közösség kötelessége az azonnali megbocsátás.

Oberlander Báruch rabbi

Közép- és Kelet Európai Rabbik Tanácsa

Budapest, 2012. augusztus 1. – 5752. Áv 13.

---