Sok-sok évvel ezelőtt élt Tuniszban egy Máclijách nevű derék zsidó. Nem volt különösebben jeles Tóra-tudós, de nagy becsben tartotta a Tórát. Nagy vagyonnal sem büszkélkedhetett, ám bőkezűen adakozott, és istenfélő ember hírében állt. Ez a Máclijách régiségkereskedő volt, a zsidó közösség nagyra becsült tagja. Különösen azzal a szokásával vívott ki tiszteletet, hogy Sávuot első estéjére mindig meghívott a házába tíz Tóra-tudóst, és finom vacsorával vendégelte meg őket. A lakoma után mindnyájan elmondták a Tikunt, s egész éjjel a Tórát tanulmányozták Mátán Torá ünnepének tiszteletére. Máclijách sok-sok évvel korábban hallott először arról a zsidó szokásról, hogy Sávuot első éjszakáját virrasztással töltik. Igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy a zsidó nép bizony nem várta ébren a napot, amelyen megkapta az Örökkévalótól a Tórát a Sínai-hegyen. Olyannyira nem, hogy amikor az Örökkévaló kora hajnalban lejött a hegyről, és át akarta adni a Tórát választott népének, egy lelket sem talált ott! Ezért aztán mennydörgést és villámlást támasztott, amire felriadtak, és mindannyian a hegyhez rohantak. Nem mintha a nép nem akarta volna megkapni a Tórát! Épp ellenkezőleg, számlálták a napokat: negyvenkilenc napja, hét teljes hete elhagyták Egyiptomot, és türelmetlenül várták, hogy elérkezzék Mátán Torá napja. Az ember azt gondolná, hogy a nagy eseményt megelőző éjszakán az izgalomtól le sem tudták hunyni a szemüket – mégis úgy aludtak, mint a bunda! Talán azért, hogy pihenten, frissen, kialudva érje őket az Isteni Kinyilatkoztatás pillanata? Akárhogy is, nagy csalódást okoztak. Ezért vált szokássá, hogy a zsidók a mulasztást pótlandó ébren maradnak Sávuot éjszakáján, és így teszik jóvá az illetlenséget. Hiszen „tikun” azt jelenti: „kijavítani”… Egyszóval Máclijách és vendégei tiszteletre méltóan felelevenítették a szokást, és ezt az egész hitközség átvette tőlük. Tuniszban nem akadt zsidó, aki aludt volna ezen az éjszakán. Öreg és fiatal egyformán összegyűlt a zsinagógában, és elmondták a Tikunt: egész éjszaka a Tórát tanulmányozták, és külön frissítőket készítettek oda, nehogy valaki is elaludjon. Történt azonban, hogy egyszer, nem sokkal Sávuot előtt, Máclijách nehéz helyzetbe került. Az üzlet rosszul ment, úgyhogy egész egyszerűen nem volt annyi pénze, hogy megtartsa a szokásos vendégséget, de még arra sem tellett neki, hogy a családjának megvegye az ennivalót és a bort az ünnepre. Gondterhelten beszámolt feleségének a szomorú helyzetről. Mázál is felettébb bánkódott. – Nem is a mi gondunk bánt – mondta a jólelkű asszony –, hanem az, hogy nem tudod folytatni a kedves hagyományt: még rágondolni is elszomorító… – Tudom, de hát mi mást tehetnénk? – Ej, hiszen itt van a köves fülbevalóm! – mondta Mázál, és kivette füléből az ékszert. – Vidd el a zálogházba, majd kiváltjuk, ha jobbra fordul a sorsunk! Biztosan kapsz érte annyit, hogy megtarthassuk az ünnepet, és a szokásos lakomát is megrendezhesd! – Légy áldott! – mondta Máclijách hálásan. Elvitte az ékszert a zálogoshoz, és csinos kis összeget kapott érte. Amint vidáman hazafelé tartott, egyszer csak szembe jön vele a tiszteletreméltó Cháj Tájeb rabbi, egész Tunézia főrabbija. Máclijách tisztelettel köszöntötte a rabbit, aki örömmel viszonozta az üdvözletet. – Megkíméltél egy felesleges úttól – mondta. – Épp a szegényeinknek gyűjtök, hogy ők is vigadhassanak Mátán Torá ünnepén… Máclijách habozás nélkül a zsebébe nyúlt, és odaadta a rabbinak a zálogházban kapott pénzt. Mosolyogva nyújtotta az adományt, és a rabbit ezzel éppúgy megörvendeztette, mint magával a pénzzel. – Isten áldjon meg, hogy még számtalan micvát és jó cselekedetet vihess véghez! – búcsúzott a jámbor rabbi. Máclijách lassacskán ballagott hazafelé. „Vajon mit mondok majd az asszonynak?” – töprenkedett… Egyszer csak hallja, hogy valaki utána kiált: – Hé, Máclijách! Épp te kellesz nekem! – A tuniszi bej egyik udvaronca szólította meg. – A felség megbízott, hogy vegyek neki egy ódon kávéskészletet, de fogalmam sincs, hol kapni ilyesmit. Te viszont régiségkereskedő vagy, biztosan tudsz szerezni. Busás jutalomban lesz részed! – Megpróbálok keríteni egyet – ígérte Máclijách. Pontosan tudta, ki az, akinek ilyen kávéskészlete lehet. A kereskedő örült, hogy túladhat az ósdi készleten: már régóta ott porosodott a boltban, és nemigen remélte, hogy valaha is megszabadul tőle. Boldogan odaadta hitelbe a zsidó régiségkereskedőnek, aki megbízható ember hírében állt. Máclijách visszafelé újra találkozott a piactéren az udvaronccal, aki a többi bevásárolni való után járt. – Megszerezted a kávéskészletet? – tudakolta türelmetlenül a bej embere. – Meg, meg, hála a mindenhatónak! Az udvaronc magával vitte a régiségkereskedőt a királyi udvarba, és bemutatta a bejnek. Az uralkodó nagyon örült a készletnek. – Éppen ilyet akartam! – mondta. – Nos, tudom, hogy ti, zsidók, már az ünnepekre készülődtök. Köszönöm, hogy időt szakítottál ennek a gyöngyörű holminak a megszerzésére. Talán már készen vagy az ünnepi előkészületekkel? – Őszintén szólva, felség, még semmit sem tudtam megvenni az ünnepre – felelte Máclijách. A bej rögvest utasította egyik szolgálattevőjét, hogy küldessen két zsák finomlisztet, egy korsó olivaolajat és két hibátlan bárányt Máclijách házába. Majd megkérdezte, mennyivel tartozik a kávéskészletért. Máclijách megmondta az árat, hozzászámítva a maga jutalékát is. – Micsoda? Mindössze ennyit kérsz ezért a ritka darabért? – álmélkodott a felséges úr. – Nos, Tunisz uralkodója nem akar máson meggazdagodni. Annyit adok érte, amennyi a valódi értéke! Máclijách szép summa pénzzel hagyta el a bej palotáját. Amint hazafelé szaporázta a lépteit, ismét szembejött vele a főrabbi. – Képzeld, rabbi, most meg tudom duplázni az adományt! – örvendezett a kereskedő, és megint ugyanannyit adott a szegények számára a rabbinak. – Beteljesült az áldásod – mondta, majd elbeszélte, Isten milyen jóságos volt hozzá. – Hála a Teremtőnek, mindketten jót tettünk ma – felelte a rabbi. – Boldog ünnepet kívánok neked! Máclijáchnak és jó hitvesének, Mázálnak, valóban boldog ünnepük lett. Boldogságukat tetézte, hogy meg tudták tartani a hagyományos Tikun-estet.
