Menj el Fáraóhoz reggel, íme, ő kimegy a vízhez, állj elébe a folyam partján… (2Mózes 7:15)
A „folyam” – héberül jeor – יאור – nem más, mint a Földközi-tengerbe ömlő Nílus. A Váérá szakasszal kapcsolatban Afrika és talán a világ leghosszabb folyójával, a Nílussal foglalkozunk. Egyiptom, ahol Mózes első könyvének vége és második könyvének első fele játszódik, a Nílus deltájában fekszik és eső híján nagyban függ a folyótól. A Nílust ezért az egyiptomiak istenségként tisztelték.
A Nílus a megelőző tórai szakaszban szörnyű gyilkosságok lehetséges helyszíneként jelent meg: Egyiptom mindenható urának rendeletére minden zsidó fiúgyermeket a Nílusba kellett vetni. A zsidó anyák mindent megtettek, hogy megmentsék gyermekeiket. Jocheved, Mózes anyja bárkában bocsátotta vízre a fiát, bízva az Örökkévaló kegyelmében. Az éppen a folyó partjára érkező Bátjá meglátta és magához vette a nádasban elrejtett gyermeket. Mózes később meghálálta, hogy a víz a hátára vette őt ahelyett, hogy elnyelte volna. Amikor a tíz csapás során olyan csapások következtek, melyek a folyóval voltak kapcsolatosak, fivére, Áron feladata volt a csapás bevezetése. A tórai történeteket kiegészítő midrás szerint Bátjá, a fáraó lánya, Mózes megmentője azért volt ott azon a napon, amikor Mózest a vízre rakták, hogy a folyóban mint rituális fürdőben merüljön meg, ezáltal megtisztuljon a bálványimádás tisztátalanságától és a zsidó nép tagjává váljon.
A Váérá szakaszban Mózes már mint a nép vezetője megy le a folyó partjára, hogy ott beszéljen az uralkodóval, aki természetesen nem betérés végett járt a Nílus partján. A legismertebb magyarázatot a középkori magyarázó, Rási nyújtja, eszerint az Örökkévaló azért küldte Mózest a fáraóhoz éppen kora reggel, amikor az a folyóban állt, hogy ezzel is üzenjen neki: tudom, hogy ki vagy és mit csinálsz. Az egyiptomiak hittek ugyanis abban, hogy a fáraók istenek és mint ilyenek, többek között nincsenek testi szükségleteik. Az uralkodó ezért hajnalonta lejárt a folyóra, ahol észrevétlenül elvégezhette minden dolgát. Mózes azzal, hogy éppen akkor és ott beszélt vele, azt mondta: tudom, hogy ember vagy és mint ilyen, neked is vannak testi szükségleteid…
Ibn Ezra egy másik magyarázatot kínált, miszerint támuz és áv hónapban (nyáron) emelkedik meg a Nílus és a fáraó ezt a létfontosságú természeti jelenséget ellenőrizte reggelente, hogy megbizonyosodjon róla: lesz elegendő víz és termés. Ismét egy másik magyarázat sötét üzelmeket lát a fáraó reggeli gyakorlata mögött és azt mondja, hogy boszorkányság és varázslatok végzése okán tartózkodott a fáraó hajnalonta a parton. Mindez magyarázatot ad arra is, hogy az első csapás miért éppen a vizet érte: vízforrás, istenség, mosdó, termékenység, varázslatok – a folyóra Egyiptomnak rendkívüli szüksége volt.
Izraelben az embernek mindig felfelé, az ég felé kell néznie és Istentől kell kérnie az esőt. Egyiptomban, a Nílus deltájában a víz meghatározott időszakokban és a földből jön, lent kell keresni. Aki viszont túlságosan sokáig néz lefelé, az könnyen megfeledkezik arról, hogy honnan jön a valódi áldás. Ez lett az egyiptomiak veszte. A Nílus továbbra is békésen folyik a medrében, a zsidó nép még mindig él, az egyiptomiak viszont, bálványimádó kultúrájukkal együtt, már csak a történelemkönyvek lapjain léteznek.
Fotó: Chabad.org