Melyik nagyobb?
Egyszer a Cemách Cedek (a harmadik lubavicsi rebbe) által tartott széderen, az egyik vendég gondosan méricskélte, hogy a kettétört pászka két része közül melyik darab a nagyobb, melyik a kisebb. Észrevette ezt a Cemách Cedek, és azt mondta neki: „Ha mérni kell, hogy a nagyobb valóban nagyobb-e – ez annak a jele, hogy a kisebbik a nagyobb!” Ekkortájt a Cemách Cedek unokája, Sálom Ber, a későbbi rebbe, kis gyerek volt még. Nagyapja szavai mély benyomást tettek rá, és ettől kezdve igencsak megvetette azokat az embereket, akiknek a nagyságát „mérni” kellett.
A „meghívott” nyit ajtót magának
A sztrikovi rebbe, Zeév Wolf egyszer azt kérdezte: – Miért akkor nyitjuk ki az ajtót, amikor a „Zúdítsd haragodat” szavakat mondjuk az étkezés után, miért nem akkor, amikor a „Aki éhes, jöjjön, és egyen velünk” szavakat mondjuk? Hogyan léphetne be bárki is, ha zárva az ajtó? Ő maga válaszolta meg a kérdést: – „Aki éhes, jöjjön, és egyen velünk” – ezeknek a szavaknak nem csak az egyszerű szó szerinti értelmét kell venni, hanem a mélyebb értelmű magyarázatra is kell gondolni. Jól tudjuk, hogy a Széder-esten kitárulnak a spirituális felemelkedés kapui. Ilyenkor nem csupán lehetőségünk van erre a felemelkedésre, hanem kifejezetten hívnak minket, hogy túláradó mértékben részesedjünk belőle – vagyis „Aki éhes, jöjjön, és egyen velünk”. Csupán egyetlen feltételt kell teljesítenünk mint meghívottaknak, nekünk magunknak kell kinyitni az ajtót, hogy ezzel is bizonyítsuk, nem vagyunk lusták, érdekelve vagyunk, „éhesek” vagyunk a szellemi felemelkedésre… A kocki rebbe hasonlóképpen magyarázott egy Talmudi mondást. Rábán Gámliél úgy rendelkezett, hogy ha egy ember belső spirituális énje nincs összhangban a viselkedésével, nem léphet be az Tanházba. Őrt állíttatott a kapu elé, hogy senki se hághassa át ezt a rendelkezést (Bráchot 28a.). De hogyan állapíthatta meg az őr a betérni kívánók igazi jellemét? A gyakorlatban ez úgy festett, hogy senkit sem engedett be. Aki azonban átmászott a kerítésen, és az ablakon keresztül jutott be a Tanházba, arról tett tanúbizonyságot, hogy belső énje összhangban áll külső viselkedésével. Az ilyen ember valóban szomjúhozta a tudást…
A micvá öröme – vagy a has öröme?…
A zsidóság szociális érzéke az önkéntes jótékonyságot kötelezővé változtatja. Ha a hágádái szöveg – „Aki éhes, jöjjön és egyék velünk” valakinek csak tetszetős jelszónak tűnne, olvassa el Maimonidészt, aki azt kötelező normává teszi (Az ünnepek törvényei 6:18.): „És amikor valaki (ünnepnapon) eszik és iszik köteles etetni a jövevényt, az özvegyet és árvát, együtt a többi szegény nélkülözővel. De ha az ember bezárja ajtaját, magában eszik a családjával, és nem ad enni a szegényeknek – ez nem a micvá öröme (szimchát micvá), hanem a has öröme, …és az ilyen „öröm” szégyen, ahogy az Írás mondja (Máláchi 2:3.) »…szemetet szórok arcotokba, ünnepeitek szemetjét…«.” A Zohár kiterjeszti a gondolatot arra is, hogy ünnepkor örömet kell szerezni a szegényeknek az evés-iváson kívül, és aki csak magában vígad, de nem szerez örömöt a nélkülözőknek – nagy annak a büntetése (Zohár 3:104a.). A gyakorlatban valóban nem volt olyan zsidó, akinek nem volt mit ennie, akinek nem volt pénze négy pohár borra, pászkára és a többire. Erre szolgált a kimchá döpiszchá, a peszáchi liszt néven ismert szociális tevékenység is. Egyszer egy szegény zsidó egy neves rabbit keresett meg azzal a kérdéssel (sájle): szabad-e széder este a négy pohár bor helyett, amire nincs pénze, négy pohár tejet használni? A rabbi természetesen azt válaszolta, hogy nem szabad, és egyben egy jelentősebb összeget is átadott a szegény embernek. Amikor a zsidó hálálkodva távozott, a rebecen megkérdezte férjét, miért kellett az illetőnek ilyen sok pénzt adni? Hiszen csak azt mondta, hogy nincs pénze borra? – És mit gondolsz, húsra van pénze? – kérdezte a rabbi a nejét. Ha lenne húsra pénze, hogyan gondolhatna arra, hogy bor helyett tejet igyon széder este?
Nem kérdez rá apjára…
A belzi rebbe, Jiszáchár Dov sok szokatlan dolgot művelt a Széder-esten azért, hogy felkeltse Áron fiának, a későbbi belzi rebbének a figyelmét, és kérdezésre ösztönözze. De a fiú semmit sem kérdezett. – Semmi furcsát nem találsz viselkedésemben? – kérdezte. – Apám, én nem kérdőjelezem meg tetteidet – felelte a fiú…
Mire jó az „erős kéz”?
Az „erős kéz”, amivel az Örökkévaló kivezette őseinket Egyiptom országából, arra volt jó, hogy lebírja az akadályokat – még a pozitív, kvázi szellemi mezben jelentkező akadályokat is. Így az Örökkévaló annak dacára szabadította ki őseinket a rabszolgaság házából, hogy a „Törvény betűje” (midát hádin) tiltakozott ez ellen, mondván, hogy a zsidók ezt nem érdemelték ki, mivel még nem fejezték be a kifinomulás és megtisztulás nehéz munkáját. Ahhoz kellett tehát az „erős kéz”, hogy ennek ellenére megtörténhessen a szabadulás. Ennek azonban később meglett a böjtje az egymást követő gálutok formájában, ami ennek egyenes következménye (a lubavicsi rebbe).
Az összejövetel célja és értelme
Mi volt a bné-bráki legfelsőbb szintű vezetőségi gyűlés? Hiszen a peszách a legbensőségesebb családi ünnep, amit mindenki a családjával tölt. A Bölcsek, akik egytől egyig a jávnei Szánhedrin vezető tagjai voltak nem találtak más alkalmat az összejövetelre, mint pont a széder estét? És rabbi Eliezer, aki Lodban lakott és aki azon mondásáról volt híres, miszerint „dicsérem én a »lustákat«, akik ünnepkor ki sem mozdulnak otthonról” (Szuká 27b.) – mivel ez a Szentély pusztulása után volt, amikor megszűnt a jeruzsálemi zarándoklat – most elhagyja városát, amelynek ő a szellemi vezetője, és az ünnepet a távoli Bné-Brákban tölti? Miért? Mi célból? Modern kommentátorok felvetik annak a lehetőségét, hogy a találkozó – a széder ürügye alatt – politikai jellegű (is) volt, és azon a római elnyomás elleni védekezésről tárgyaltak a Bölcsek szűk körben – tanítványaik nélkül – egész éjjel. Mások még a Bár-Kochbá lázadás előkészítésének lehetőségét is megpróbálják belemagyarázni az összejövetelbe, ahonnan – ilyen vagy olyan taktikai okokból – távolmaradt Rábán Gámliél, a fejedelem. Megint mások odáig is elmennek, hogy az említett széderre, ami eszerint nem volt egyéb, mint illegális, földalatti szervezkedés a római hatalom ellen, földalatti rejtekhelyen (esetleg egy barlangban) került sor, és a tanítványok, akik kint őrt álltak, azért jöttek reggel szólni, hogy már felvirradt, mert ezt a rejtekhelyről nem lehetett látni… Semmilyen általunk ismert forrás nem erősíti meg ezeket a feltevéseket. Logikusabb feltevés amit Reuvén Márgálijot említ Hágádájában: köztudott, hogy az említett Bölcsek gyakran jártak küldetésben Rómában, hogy elhárítsák a zsidók feje felett tornyosuló veszélyeket. Rómába természetesen hajóval mentek. A Talmud megemlíti, hogy egyszer erev peszáchkor jöttek meg hajóval (Máászer séni 5:9.), és az idő rövidségére való tekintettel már nem érhettek haza, és így a jaffói kikötőhöz közeli Bné-Brákba mentek, ahol társuk, Ákivá volt a rabbi, aki vendégül látta a Bölcseket széderre. Ilyen esetben persze, amikor a nép érdekeit kellett képviselni az elnyomókkal szemben rabbi Eliezer sem „dicsérte a lustákat”, hanem ő is társaival tartott. És miért nem volt ott azon az ominózus széderen Rábán Gámliél is? – kérdi Reuvén Márgálijot. Válasza: azért nem, mert a Fejedelem jelenlétében nem ülhettek volna társai hátratámaszkodva, ahogy az a széderen elő van írva. Ezt az illendőség tiltotta volna.
Beleértve – és elhozva – a messiást
Az elfogadott fordítás úgy szól, hogy a szöveg „Életed minden napján” – magában foglalja a messiási időket. Azonban lehávi szó szerint „elhozni”-t jelent, vagyis kötelességünk mindennapi cselekedeteinkkel „elhozni a Messiást”, – azon lenni, hogy kiérdemeljük a Messiás mielőbbi eljövetelét (az előző lubavicsi rebbe, a Rájác).
A „négy fiú” – chászid szemszögből
A különböző típusokat képviselő „négy fiú”-ról, sok szó esik Hágádánkban. Itt chászid szemszögből közelítjük meg a „négy fiú” kérdését: mi a közös bennük és mi választja el őket egymástól. Lurjá – a szent ÁRI – szerint, a „négy fiú” a széderen kiürített négy pohár borra rímel. Így a „rossz” (rásá) a második pohár borra emlékeztet, amire a Hágádá legnagyobb részét mondjuk. Ebből arra lehet következtetni, hogy legnagyobb erőfeszítéseinket a „rossz fiú” felé kell fordítani; őt kell megnyerni és visszahozni a zsidóság kebelébe (a lubavicsi rebbe, Likuté Szichot).
A Hágádá a rossz fiút közvetlenül a bölcs után említi, aki a rossz antitézise. Ebből a Rebbe a következő tanulságokat vonja le: Elsősorban maga a sorrend – az, hogy ő közvetlenül a jó magaviseletű, okos fiú után következik – azt sugallhatja a rossz, destruktív beállítottságú fiúnak, hogy ő is képes „bölcs” és jó lenni; a távolság nem is olyan nagy, csak akarnia kell. Másodsorban ez tanulságul szolgál(hat) a jó és okos fiúnak, milyen irányba kell, hogy koncentrálja erőfeszítéseit. Nem a „rossz” fiúra kell pozitív hatást gyakorolnia; őt kell igyekeznie rávenni arra, hogy megjavuljon. Az övé a felelőség, hogy kihasználja szellemi képességeit és lehetőségeit, hogy a „rossz”-ra, aki testvére – zsidó testvére – pozitív hatást gyakoroljon. Harmad – de nem utolsó – sorban az említett sorrendben egy burkolt figyelmeztetés is rejlik, éppenséggel a bölcs és jó fiú számára. Ne nagyon bízza el magát; ne büszkélkedjen az általa elért szellemi magaslattal, mivel végeredményben a közte és „rossz” testvére közötti távolság nem is olyan nagyon nagy, és ha nem fejlődik tovább – nem halad tovább az eddig járt pozitív, egyenes zsidó úton – akkor ez a kis távolság könnyedén el is tűnhet (uo.).
Mire képes „egy” szó?
Történt egyszer, hogy a dinovi reb Cvi Elimelech a Széder estéjén végigsétált a városkán, hogy lássa, hogyan tartja az egyszerű nép az ünnepet. Egy ablak alá érve hallja, hogy a családfő épp a négyféle fiúról szóló szakaszt mondja, és valahányszor kiejti az „egy” szót – „egy okos”, „egy rossz”, „egy együgyű”, „egy, aki még kérdezni sem tud” – az „egy” (héberül echád) szót hangosan, és az utolsó szótagot meghosszabbítva mondja, pontosan úgy, ahogy a Smá-imában az „egy”-et kell ejteni („Halljad Izrael, Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!”). A rabbi különösképpen örvendezett, amikor ezt meghallotta, és így szólt: – Ez a jámbor férfi a négy fiúról szóló szakaszt a Smá-imához hasonló hitvallássá változtatta! – Úgy hiszem, hogy ez a történet roppant fontos tanulságot rejt magában – mondta a belzi rebbe, reb Jiszáchár Dov. – Természeténél fogva az ember hajlamos a bűnre. De legyőzheti a rosszra való hajlamát, ha elfogadja Isten uralmát. A dinovi rebbe azt tárta fel, hogy a Smá-ima „egy” szavának segítségével mind a négy fiú jobb útra téríthető.
Mire kell a bölcsesség?
A ropsici reb Náftáli igen bölcs, igen éles szemű és igen éles elméjű ember volt. Történt egyszer, hogy mestere, a Lublini „Látó” így szólt hozzá: – A Tóra így rendelkezik: „Feddhetetlen légy az Örökkévalóval, a te Isteneddel” (5Mózes 18:13.). Vagyis nem az van írva: légy bölcs! – Való igaz, amit mondasz Rebbe – felelte Náftáli –, de különösen nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy valaki tökéletesen feddhetetlen legyen.
Visszaadni vagy sem?
Történt egyszer, hogy a szánzi Divré Chájim rabbi az ablaknál állva nézelődött. Ablaka előtt elhaladt egy férfi. A rebbe megkocogtatta az ablakot, és behívta. Amikor a férfi belépett a szobába, a rebbe megkérdezte: – Igaz lelkedre válaszolj! Visszaadnád-e tulajdonosának, ha az utcán aranypénzzel teli erszényt találnál? – Igen, rebbe. Azonnal visszajuttatnám. – Ostoba ember vagy te! – kiáltotta a rebbe, és elküldte. Tovább álldogált az ablaknál, és ismét behívott egy arra járó férfit. Neki is feltette ugyanazt a kérdést. – Ugyan, rebbe! Hát csak nem vagyok olyan ostoba, hogy egy arannyal teli erszényt visszaadjak! – Gonosz ember vagy te! – kiáltotta a rebbe, és elküldte. Visszament az ablakhoz, és tovább nézelődött. Ismét behívott egy arra járó férfit, és feltette a kérdést. – Hogyan is válaszolhatnék erre, rebbe – mondta a férfi. – Honnan tudjam, mi játszódik le lelkemben abban a pillanatban? Hogy lesz-e elég erőm leküzdenem a rossz hajlamomat? Csak abban reménykedhetem, hogy az Örökkévaló segít nekem, és én visszaadom az erszény tulajdonosának. – Okos ember vagy – jelentette ki a rabbi. – Így kell válaszolni.
Jövőre már cádik…
Ugyancsak a rospitzi rebbe mondta: Miért nyomtatnak minden évben új és új Hágádákat? (Ez a kérdés nem vonatkozik a mi Hágádánkra!) Azért felelte, mert a dinamikus fejlődés következtében, azok a zsidók, akik tavaly még rosszaknak tűntek – az idén már cádikoknak számítanak…
Az egykori és az eljövendő Megváltás között…
„Ha ő is ott lett volna (Egyiptomban, a „rossz fiú”) nem szabadult volna ki” – mondja a Hágádá. RSZ, a Midrás alapján, elmagyarázza ennek okát: mindazok a héberek Egyiptomban, aki nem voltak érdemesek arra, hogy kiszabaduljanak és átvegyék az isteni Tórát – meghaltak a háromnapos sötétség alatt. Ennek oka egyszerű és érthető: az egyiptomi szabadulás nemcsak és nem elsősorban a fizikai rabságból való menekvés volt, hanem elsődleges célja és értelme felkelteni és befolyásolni a zsidó nép belső, szellemi fejlődését. Az a zsidó, aki elvetette az isteni reglamát és nem volt hajlandó alávetni magát az isteni befolyásnak – nem volt alkalmas arra, hogy része legyen a megváltásban (RSZ Likuté Tóra). Ez csupán az akkori, Egyiptomból való kiszabadulásra vonatkozik. Akkor nem szabadult volna ki a „rossz”. Azonban az elkövetkező Megváltásban – amire nem győzünk várni nap mint nap – minden zsidónak része lesz, tekintet nélkül szellemi állapotára, viselkedésére, a zsidósághoz való aktív vagy passzív viszonyára.
Azért – mondja a Rebbe –, mert a Tóraadás alkalmával az isteni Jelenlét minden egyes zsidó szerves részévé, szellemi mibenlétévé vált. Innentől fogva már nincs egy zsidónak sem lehetőség arra, hogy zsidó létét feledésbe merülni hagyja, vagyis hitét, vallását, hovatartozását elfelejtse. „Ezen a napon megfújják a nagy kürtöt és jönnek azok, aki elvesztek Assurban és elkallódtak Egyiptomban” – mondja a próféta (Jesájá 27:13.), és így népünk minden egyes tagjának, minden zsidónak, legyen bármilyen is, része van és lesz az eljövendő Messiásban (a lubavicsi Rebbe).
Aki még csak nem is kérdez…
A negyedik fiú alakja, jelleme a legkülönbözőbb értelmezésekre, magyarázatokra ad lehetőséget. Egyszer pl. a Rásáb (Sálom Ber Schneurson, az ötödik lubavicsi rebbe) a szokottól merőben eltérő értelmezést adott ennek a negyedik fiúnak, és igencsak dicsérve őt, mondván: lám-lám ez egy olyan zsidó, aki, bár sok baja és córesze van, nem tesz fel kérdéseket, nem kérdőjelezi meg az isteni Gondviselés igazságos voltát. A Rebbe értelmezése szerint a „rossz” és „a kérdezni sem tudó” közötti közelség valamelyes kölcsönhatásra utal. A „rossz”-nak bizonyos helyzeti előnye van. Ámbár ő tiltakozik és lamentál, negatívan fejezi ki magát, mintha elhatárolná magát az egésztől de kérdéseivel valamelyes érdeklődést mutat, amibe bele lehet kapaszkodni. Ezzel szemben az, aki „kérdezni sem tud” – mert nem akar – nem hajlandó semmiféle szellemi erőfeszítést tenni, hogy a dolog végére járjon. Ő teljesen apatikus, úgy tűnik, semmi nem kelti fel érdeklődését aziránt, ami a zsidóságban történik; ő teljességgel indifferens a zsidó dolgok iránt. Ez a legnehezebb kihívás, a legkörülményesebb próbatétel, amit ki kell állnunk, a minden zsidó lélekért folytatott állhatatos küzdelemben (a lubavicsi rebbe).
Ki tudja mi a négy?
A négyes szám dominál a Hágádában. Észrevettük-e, hogy a Hágádá négy pohár borról, négy kérdező Fiúról, a Má nistánában négy kérdésről beszél? Négy kifejezés vonatkozik a megváltásra: kivezettelek, kiváltottalak, megmentettelek és elvittelek (2Mózes 6:7.), és négyféle dolgot eszünk a Széderen: a peszáchi áldozat húsát (a Szentély idején), pászkát, keserű gyökeret és chároszetet. Az ünnepnek magának négy neve van: peszách, a tavasz ünnepe a pászka ünnepe és szabadságunk évadja.
A szamár és ökör imádói
Mi maradt a vagyonból?
A premisláni reb Méirtől a következőt kérdezték: – A Széder-tálon lévő keserűgyökér (máror) a szolgaságra emlékeztet, a chároszet a téglavetésre használt agyagra, a mácá pedig a szolgaság kenyerére. Miért nem emlékeztet semmi arra a hatalmas vagyonra, mellyel elhagytuk Egyiptomot? – Nagyon is rendjénvaló, hogy az kerül a Széder-tálra, ami rákerül – válaszolta a rebbe. – A máror a szolgaságra emlékeztet, és ebben most is van részünk. A hatalmas vagyonra pedig azért nem emlékezünk, mert semmi sem maradt belőle…
„Jobb egy szégyenteljes megváltás…”
Életének utolsó évében reb Jiszráél Friedman, a neves ruzsini rebbe, a dinasztia alapítója nagy lelkesedéssel ülte meg a szédert. A jelenlevők nem tudták mire vélni, hogy a rabbi azt a passzust, hogy „…az isteni ígéret vigyázta őseinket…” (ld. fent) hatvanszor ismételte el, és közben az arca lángolt az átszellemültségtől. Befejezvén a széder szertartást, a rebbe ezt mondta: – Tudjátok meg drága zsidó testvéreim, hogy rövidesen olyan idők jönnek, amikor a világban a zsidók iránt igen nagy gyűlölet támad; erőszakkal üldöznek el bennünket, és akaratunk ellenére kergetnek Erec Jiszráélba, mivel más ország nem lesz hajlandó befogadni minket. – Nagy szégyen lesz az a zsidókra nézve, hogy megváltásuk kezdete ilyen gyalázatos módon következik be, de ennek ellenére emlékezzetek és ne feledjétek: jobb egy szégyenteljes megváltás, mint egy tiszteletteljes gálut..
.
„Nézd csak mit készült tenni…”
Szó szerinti fordításban: “Menj és tanulj”. A Hágádá azt tanítja, hogy ha az ember el kíván merülni a zsidóság tanulmányozásában, akkor “kell menni” – lépnie kell, el kell hagynia a korábbi gondolati sémákat (az előző lubavicsi Rebbe).
Mit akart Lábán?
Lábánról, aki Jákob apósa volt, azt mondja itt a Hágádá, hogy „mindent el akart veszejteni”. Mi az, hogy „mindent”? És hogy lehet ez egyáltalán? Meg akarta ölni a saját unokáit? Nem – mondja a chászid értelmezés – erről szó sincs. Lábán „mindössze” azt szerette volna, ha unokáit az ő szellemében nevelik. Ha nem kapják a hagyományos, monoteista jákobi nevelést, ami Ábrahám öröksége, hanem a pogány mezopotámiai hagyományok alapján lesznek „haladó”, Lábánvallású arámiak és ezzel követik életmódját, életvitelét. Ha ez, ne adj Isten bekövetkezik, akkor ez „tökéletes elveszejtés” lett volna (Joszéf Jichák Schneurson, a hatodik lubavicsi rebbe)
Az ábrahámi férfi-divat
„Izrael fiai ott is kitűntek”: Nem változtatták meg nevüket, nyelvüket és öltözetüket. Történt egyszer, hogy egy mászkil, egy szabadgondolkodó próbára akarta tenni a psiszchai reb Szimchá Bunimot, és megkérdezte tőle: – Vajon Ábrahám is a hagyományos chászid öltözetet, a strájmlit (prémmel szegélyezett fejfedőt) és a selyem kaftánt, kapotét viselte? – Nem tudom pontosan, hogy mit viselt – felelte a rebbe –, de egyet biztosan tudok. Körülnézett, hogy a többi nép milyen öltözetben jár, és ő maga egészen más fajta ruhát öltött…
„Nagyra növeltelek, mint a mező füvét”
A kifejezés utal Izrael növekedésének kulcsára. Mielőtt egy növény kinő, a magjának a héja teljesen szét kell bomoljon. Ez a motívum érvényesül népünkre, mint egészre és minden egyes személyre is. A durva “héj”, az én, el kell kopjon, hogy belső növekedési képességünk megnyilvánulhasson (RSZ, az Álter Rebbe).
„Kemény robotra fogták”
A Talmud szerint a kemény robotmunka abból állott, hogy nőkkel végeztettek férfi munkát és férfiakkal nőit (Szotá 11b.). Bár a női munka fizikailag kevésbé megterhelő volt, mégis nehéz volt a férfiaknak, mert ellentétes volt a természetükkel. Istenszolgálatunkban vannak párhuzamok erre a koncepcióra. Vannak olyanok, akik nem veszik tekintetbe a saját természetüket és az istenszolgálat számukra nem megfelelő formáit akarják végezni. Például ha egy gazdag ember az idejét tanulásnak szenteli, ahelyett, hogy a jótékonyságra koncentrálna. Fordítva, ha egy Tóra-tudós a közösségi ügyeknek szenteli magát és elhanyagolja tanulmányait. Ezek hibák. Mindenkinek ismernie kell magát és tudni, hogy milyen jellegzetes feladatok hárulnak rá. Ezeknek kell a fő tevékenységi területnek lennie számára. Egyidejűleg, létezik pozitív eltérés a személy természetétől: Isten olyan elkötelezettséggel történő szolgálata, mely meghaladja az ember természetes korlátait. Például többet tanulni, imádkozni vagy jótékonykodni, mint amennyit a természete diktálna. A népünk által Egyiptomban elszenvedett “kemény robot” e pozitív megfelelőjének megjelenítése siettetni fogja a gálut végét (a lubavicsi rebbe). …fiúgyermeket vessetek a folyóba… …a leánygyermekeket hagyjátok életben… Mindkét utasítás értelmezhető közvetetten és kapcsolható a zsidó oktatáshoz. Töchájun lefordítva “hagyjátok életben”, úgy is érthető, “tedd élővé”, éltesd, vagyis a Fáraó arra utasította népét, hogy az egyiptomi életfelfogásra tanítsák a zsidó lányokat. Hasonlóképpen a zsidó fiúk “bevetése” a “folyóba” jelentheti azt is, hogy merítsétek őket az egyiptomi életstílusba és értékekbe, hiszen a Nílus volt az egyiptomiak istene és kultúrájuk alapja. Ez a gálut kihívása: ne csábítsanak el a nem-zsidó társadalom értékei, hanem gyermekeinket valódi zsidó ideálok és elvek szerint neveljük (a lubavicsi rebbe).
Miért „sajátkezűleg”?
Általában, az isteni Jelenlét, illetve a Gondviselés látható és érzékelhető beavatkozása a történésekbe, különböző küldöttek, eszközök által történik. Ilyenek az angyalok, szeráfok, vagy akár különböző élőlények, ahogy ezt Bölcseink találón fogalmazták: „sok küldötte van az Örökkévalónak” – Hárbe sluchim lámákom – (Bámidbár rábá 18:18.). A jelen esetben a közvetlen isteni beavatkozásnak több érthető oka van: az egyiptomi kiszabadulás közvetlen célja az volt, hogy Fáraó – aki megkérdőjelezte Isten kilétét (2Mózes 5:2.) egyértelműen „meggyőződjön” az Örökkévaló hatalmáról. Ezt csak a közvetlen beavatkozás biztosíthatta, amit nem lehetett – mint az előző kilenc csapást – természeti jelenségnek feltüntetni (Nachmanidész).
Ki az az „én”?
A csaplói reb Joél a lechovici reb Mordecháj tanítványa volt. Történt egyszer, hogy szerfelett vágyott arra, hogy láthassa mesterét. Felnyergelte lovát, és Lechovicba vágtatott. Amikor megérkezett, kikötötte lovát, a rabbi házához ment, és bekopogott ajtaján. – Ki az? – kérdezte a rebbe. – Én vagyok az – felelte Joél rabbi. A rebbe haragosan felmordult. – Ki engedheti meg magának, hogy azt mondja: „én”. Csakis az Örökkévaló mondhatja: „…Én vagyok az Örökkévaló, Én és senki más!” Csak a Szent mondhatja: „Én”. Reb Joél azonnal lóra pattant, és hazavágtatott. Úgy érezte, megkapta azt, amire szüksége volt.
Hány csapás volt Egyiptomban?
Az egyiptomi Tíz csapásról úgyszólván mindenki hallott. Sokkal kevesebben tudnak arról, hogy a Zsoltárok könyve – két helyen is – kevesebb csapást sorol fel, azokat is más sorrendben. Mielőtt ennek az okát keresnénk, lássuk miről van szó. A Zsoltárok könyve (78:44–51.) csupán hét csapást említ: vér, vadállatok, békák, sáska, jégeső, dögvész (pestis?) és az elsőszülöttek halála. Ugyancsak a Zsoltárokban (105:28–36.) találunk egy elbeszélő felsorolást, amely nyolc csapásról szól: sötétség, vér, békák, vadállatok, tetvek, jégeső, sáska és az elsőszülöttek halála. Rabbi Jehudá említett kódja tehát arra (is) jó, hogy tudjuk: Tíz csapás volt, mégpedig az említett sorrendben (Rábénu Chánánél; valamint lásd a Hágáhot Maimuniban). De miért a különbség a Tóra elbeszélése és a Zsoltárok változatai között? Kimchi, aki szerint a sorrend nem fontos, mivel „azt már rögzítette a Tórában”, abban a plusz zsoltár-versben véli felfedezni (a 78. fejezetben), a hiányzó három csapást, ami úgy szól, hogy „Rájuk bocsátotta felgerjedt haragját, a felbőszülést, a felindulást, a szorongattatást, a vészangyalok seregét” (Zsoltárok 78:49.). Ebből a versből egyébként a Hágádá is messzemenő következtetést von le (lásd rabbi Eliezer és rabbi Ákivá fejtegetéseit a továbbiakban). A modern, de hagyományhű Dáát Mikrában Ámosz Cháchám a költői stílusnak tulajdonítja a változásokat. (A három verzió összehangolásának szükségességéről és a felmerülő nehézségekről lásd Naftali Kraus, Dávid zsoltárai).
„…a mélybe néz, az égre is, a földre is”
Történt egyszer, hogy a berdicsevi reb Lévi Jichák épp úton volt valahová, amikor kocsisa egy szénabálát vett észre az út mentén. Rajtuk kívül senki sem járt arra. Leugrott a bakról, hogy felnyalábolja, mikor a rebbe hirtelen felkiáltott: – Látnak! Látnak! A kocsis kiejtette kezéből a bálát, gyorsan visszaült a bakra és a lovak közé vágott. Néhány perccel később körülnézett, de senkit sem látott. – Ki láthatott minket? – A Szent, áldott legyen Ő! – felelte a rebbe.
A Hit kenyere – az egészség kenyere
A smurá pászkát a kabbalisták két néven nevezik: A „Hit kenyere” (méchlá dömehémánutá) és az „egészség kenyere” (méchlá döászutá). A Zohárból származó mindkét elnevezés arra utal, hogy a pászka erősíti a zsidó embert szellemi téren, vagyis hitében és ez kihat nemcsak szellemi, hanem fizikai egészségére is (Zohár 2:41a., 183b.). Ezt a mezritsi Mágid, a chászid világ második nemzedékének szellemi vezetője, Mesterétől, a Báál Sém Tovtól hallotta és adta tovább Snéur Zálmán rabbinak, a Chábád mozgalom megalapítójának, aki hozzátette, hogy a pászka mint a hit erősítője, az első széderen hat, míg a másodikon az egészségre van üdvös hatással. Utódja, rabbi Dov Ber hozzátett egy értelmező magyarázatot: amikor az orvostudomány hozza az embert Isten közelségébe és teszi hívő emberré, ez úgy történik, hogy az illető beteg volt, meggyógyult és hálát ad Istennek gyógyulásáért. Ezzel szemben az a „gyógyulás”, ami a hit által jön létre, azt jelenti hogy egyáltalán nem betegedett meg, vagyis nincs szüksége fizikai gyógyulásra, mert eredendően egészséges. Így van ez a dolgok szellemi vetületében is – tette hozzá a rebbe – mivel a zsidóknál a szellemi egy az anyagival; a szellemi lét áthatja az anyagit és fordítva: az anyagi szellemivé válik (a Rebbe Hágádájában).
Az „egészség kenyere”
Az Álter Rebbe macesza az “egészség kenyere”-ként szolgált a legszorosabb értelemben. Minden évben elküldte a harmadik macesz maradékát, a márórt és a kárpászt a szédertáljáról egyik chászidjának, aki orvos volt Rigában. Az orvos összekeverte ezeket, kenőcsöt csinált belőlük, és gyógyszerként használta azt. Egyszer egy súlyos szív- és tüdőproblémákkal küszködő beteghez hívták. Mivel nem látott más megoldást, adott neki a rebbe peszáchi maradékából. A beteg csodálatos módon meggyógyult. Egy másik orvos, aki kezelte a beteget, ámult a felépülésen és megkérdezte a chászid orvostól a titkot. Igazi szerénységgel az orvos elmagyarázta, hogy a beteg gyógyulása nem az ő bölcsességének az eredménye és elmondta a kollégájának az általa beadott szer összetevőit… A másik orvos kapcsolatban állt magas rangú kormánytisztviselőkkel. Mikor a rebbét (1798-ban) a cári rendőrség bebörtönözte a chászidizmus terjesztéséért, ez az orvos önkéntes vallomást tett a rebbe javára.
…és a peszáchi tehén
Rabbi Moshe Léb, a szaszovi rebbe nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy a peszáchi pászkához használt liszt „őrzött” legyen, és a legszigorúbb elvárásoknak is megfeleljen. Egyszer magához vette keservesen összespórolt pénzét, és kiment a piacra, hogy megfelelő lisztet vegyen a pászka sütéséhez. Útközben találkozott egy szegény zsidóval, aki keservesen sírt. Mi történt? Egyetlen kis tehénkéje, amiből családját eltartotta – elpusztult. Mi lesz most? Miből fog élni a család? A rebbe, meghallván a szegény zsidó keserveit, nagy örömmel odaadta neki az „őrzött lisztre” gyűjtött pénzt, vett magának egyszerű, nem „őrzött” és így jóval olcsóbb lisztet, majd könnyű szívvel hazament. „Dicsekedjenek mások az őrzött pászkával” – én majd egy szép tehénkével fogok dicsekedni… (A szerkesztő megjegyzése: ez visszatérő motívum a chászid folklórban. Egy másik, hasonló történetben reb Mordecháj, a nischizi rebbe, szép etrogra gyűjtött filléreit adja oda egy szegény zsidónak, aki döglött lovát és elveszett megélhetését siratja – ld. Naftali Kraus: Zsidó ünnepek, Budapest, 1994, 125. old.)
„Vigyázzatok magatokra!…”
Életének utolsó évében a szentéletű cánzi rebbe, reb Chájim nagyon beteg volt, és az orvosok figyelmeztették, nehogy tormát egyen a széderen, mert ez életébe kerülhet. Ő erről persze hallani sem akart, és megparancsolta háza népének, készítsék el neki a márort (keserű gyökeret, reszelt tormát) mint rendesen, minden évben. Hívei könyörögtek neki, hallgasson az orvosokra, de ő elhessegette őket. Mindenki reszketve várta, mi lesz. Amikor a széderen odáig ért ahol a tormát kell enni, kezébe vette a méregerős tormával teli tálat, levette a fedőt, beleszagolt és… elkezdte mondani: „aki megszentelt bennünket parancsolataival…”. Híveinek elállt a lélegzete, de a rebbe így folytatta: „…és meghagyta nekünk, hogy a Tóra parancsát teljesítsük és vigyázzunk magunkra” („Vönismártem möod lönáfsotéchem” – 5Mózes 4:15.) – és letette a tormával teli tálat…
Herceg a kocsmában
A mácá a szabadságra emlékeztet, míg a máror a szabadság előtti szolgaságra. Akkor miért előzi meg a mácá említése a máror említését? A psiszchai reb Szimchá Bunim ezt a következő példával világította meg: Élt egyszer egy király, akinek csak egyetlen fia volt, akit minden jóval elhalmozott. A fiú azonban hálátlan volt, és fellázadt apja ellen, mire az száműzte. Sok-sok év elteltével a király megkönyörült fián, és megbízta egyik miniszterét, hogy kutassa fel és hozza vissza az udvarba. A miniszter hosszas keresés után egy eldugott faluban talált rá a királyfira. Szánalmas rongyokba bugyolálva ült a helyi kocsmában, és ivott. A miniszter mellételepedett és megkérdezte, hogy érzi magát. – Nagyszerűen! – felelte az ifjú. – Hát ha még lenne egy jó meleg báránybőr bundám és egy pár jó csizmám, esküszöm, senki sem lenne nálam boldogabb! A miniszter könnybe lábadt szemmel nézte a herceget, aki valaha minden földi jóban dúskált. Erről beszélt Dávid király, amikor Egyiptomról és a Kivonulásról szólt: „Látta szorultságukat, midőn meghallotta fohászukat” (Zsoltárok 106:44.). A szolgaság mocsarában vergődtek, és mégis énekeltek. Hiszen a szolgaság mélypontja nem más, mint ha elfogadjuk a megaláztatást. Azért fogyasztjuk el a mácát a máror előtt, mert Izrael fiai, míg méltóvá nem váltak a mácá által jelképezett megváltásra, maguk sem voltak tisztában a máror által jelképezett szolgaság sanyarúságával. Megízlelhették a szabadságot, még mielőtt végképp belesüllyedtek volna a szolgaságba.
