Történt, hogy Ros HáSáná és Jom Kippur között egy napon Méir Lehmann, a mainzi rabbi, kora hajnalban felkelt, imádkozott, megreggelizett, majd készülődni kezdett, hogy a pályaudvarra induljon. A hitközség két másik elöljárójából álló küldöttség élén Berlinbe kellett utaznia a kultuszminiszterhez. _ volt a delegáció vezetője, és a hitközség két másik elöljárója ment vele. Úgy beszélték meg, hogy a vonat indulása előtt néhány perccel találkoznak az állomáson.Már a kabátját húzta, amikor egyszerre idegen hangot hallott az előszobából: – Azonnal látnom kell a rabbit! – Sajnos a férjemnek indul a vonata, nem fogadhat most. Gyere holnap! – mondta a felesége az ismeretlennek. – Nem, nem, azonnal beszélnem kell a rabbival! Élet-halál kérdésről van szó! – kiabált izgatottan a látogató. A rabbi a feldúlt szavak hallatára kinyitotta az ajtót, és behívta az ismeretlent. – Solem áléchem, rabbi! Emlékszel rám? – tudakolta az ismeretlen, egy töpörödött öregember, és nyújtotta a kezét. – Sajnálom, barátom, nemigen… De mondd, mi az a sürgős dolog? Siess, mert már alig van időm! – Hogy mondhatsz ilyet, amikor egy ember életéről van szó? – méltatlankodott az öreg. A rabbinak elakadt a szava, és várta, hogy az idegen megmagyarázza jövetele okát. A kis öreg ráérősen helyet foglalt, és szép nyugodtan belekezdett mondókájába. – Csodálom, hogy nem ismersz meg, rabbi! A legutóbbi sábesz süvón végighallgattam a drósédat. Micsoda prédikáció volt! A fülem csak úgy itta minden szavát! Életemben nem hallottam még ehhez fogható drósét . Ha akarod, mosz rögtön szóról szóra felmondom neked… – Nem, nem! – tiltakozott a rabbi. – Sietnem kell, különben lekésem a vonatot. Gyorsan mondd el, miért jöttél, és szorítkozz a lényegre, nincs időm! – Hát igen, így van ez, rabbi… Mindig csak futunk, sietünk, soha nincs időnk semmire. A drósét különben csak azért említettem meg, mivel ez az oka annak, hogy hozzád jöttem. Tudod, a miatt a dróse miatt bizalmam van hozzád. Micsoda dróse! Nekem kitűnő memóriám van ám: kár, hogy sietsz, rettentő szívesen felmondanám neked az elejétől a végéig… – Kedves barátom – szakította félbe a rabbi türelmetlenül –, mondom , hogy sietek a pályaudvarra! Ha nem térsz rögvest a lényegre, el kell búcsúznunk. – Hogyne, rabbi, hogyne. Hát elmondom… Jó harminc évvel ezelőtt megnősültem, és huszonöt évig éltem a feleségemmel. Olyanok voltunk, mint két galamb. A feleségem kedves, szelíd és hűséges asszony volt. Aztán öt évvel ezelőtt hirtelen meghalt… – Ha az életed történetét akarod elbeszélni – vágott közbe a rabbi –, akkor gyere el máskor, amikor több időm lesz, és nyugodtan végig tudlak hallgatni! De most, bocsáss meg, sietnem kell a pályaudvarra. Viszontlátásra! – Rabbi, nem hagyhatsz itt! – könyörgött az öregember, és megragadta a rabbi karját. – Mondtam már, hogy egy ember életéről van szó! Kérlek, hallgass meg! A rabbi bosszús lett, de maradt. – Az Örökkévaló csodálatos gyermekekkel áldott meg minket, de ők elmentek Amerikába. Amikor megözvegyültem, levelet kaptam tőlük: „Papa, minek maradnál ott egyedül? Gyere ki hozzánk, itt mindened meglesz!” No, elég az hozzá, belementem, és elutaztam Amerikába. De nem éreztem jól magam, ezért visszajöttem. Ez pontosan egy éve történt, és akkor volt szerencsém meghallgatni a drósédat. Micsoda dróse! – Nem tudsz másról beszélni, csak arról a dróséról? – idegeskedett a rabbi, és az órájára pillantott. – No jó, hagyjuk a drósét! – békítgette az öreg zsidó. – De kérlek, hallgass végig! Hol is tartottam?… Ja, igen, igen! Szóval épp idejében értem vissza a legfiatalabb lányom fiának a briszére, és nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy szándok lehettem. Ám nagy-nagy bánatunkra a csecsemő a brisz előtti napon meghalt… A rabbi most már nagyon türelmetlen volt. – Együtt érzek veled, barátom, de áruld már el, miért kerestél fel! – Megnyugtathatlak, hogy nem a halott gyermek miatt jöttem, hanem azért, mert a lányom tegnap ismét fiúgyermeket hozott a világra… – Mázl tov! Sokáig éljen! De mit akarsz tőlem? – Nos, rabbi, a lányom megint azt akarja, hogy én legyek a szándok, de én aggódom a csecsemő egészsége miatt… – Mi itt a probléma? Legyen más a szándok! No, a viszontlátásra, már így is elkéstem! – mondta a rabbi, és kisietett az utcára, ahol várta a kocsi. A kis öreg utána szaladt, és amikor beugrott a kocsiba, könyörögve odakiáltott neki: – Egy pillanat, rabbi! Mi legyen a kisfiú neve? Ez nagyon fontos! – Mi legyen a neve? Mit tudom én, legyen Chájim, Todresz, Beris, Hirs, Lejb, Volf! Nem mindegy? – kiabálta vissza a rabbi a nekilódult kocsiból. – Dupla viteldíjat kap, ha elérem a vonatot! – lihegte oda a kocsisnak. De nem érte el. Végigrohant a peronon, de a vonatnak már csak a végét láthatta eltűnni a messzeségben. Persze éktelenül dühös volt, hogy nem lehet ott a két másik küldöttel együtt a kultuszminiszterrel megbeszélt találkozón. Csak állt és mérgelődött: hogy ő, aki mindig mindenhová hajszálpontosan érkezett, elkéssen egy bolondos öregember miatt!… Abban a pillanatban feltűnt a peronon a másik két delegátus. Elmondta nekik, mi történt, ők pedig elmagyarázták, hogy nem tartották volna illőnek nélküle beállítani a minisztériumba. Ezért úgy vélték, legjobb, ha megvárják a következő vonatot, és bíznak benne, hogy a miniszter nem neheztel meg a késésért. Meg is beszélték, hogy a két óra múlva induló vonattal mennek Berlinbe. Jócskán az indulás előtt találkoztak újra, nehogy megint közbejöjjön valami. Ámulva látták, hogy a pályaudvaron hatalmas felbolydulás van. Kérdezősködni kezdtek, hogy mi történt. Elhűlve értesültek róla, hogy az előző berlini vonat összeütközött egy másik szerelvénnyel, és az utasok közül sokan szörnyethaltak, rengeteg a sebesült is… A rabbi és társai döbbenten meredtek egymásra: elakadt a szavuk. A hideg futkározott a hátukon, hiszen ők is ott lehettek volna a szörnyű szerencsétlenség áldozatai között! A bolondos öreg zsidó már cseppet sem tűnt nevetségesnek, kellemetlenkedőnek. Sőt, kezdtek úgy gondolni rá, mint őrangyalra, akit az ég küldött a megmentésükre. A kultuszminiszter nagyon megkönnyebbült, hogy épségben látja őket. Hallott a balesetről, és tudta, hogy nekik is a szerencsétlenül járt vonaton kellett ülniük. Egyszóval nem volt szükség magyarázkodásra, a küldöttség útja mindenki megelégedésére sikerrel járt. Talán egy évvel később a rabbi egy kisvárosba látogatott. Egyszer csak kit látnak szemei? Az öregember szalad fürgén elébe, és melegen üdvözli: – Solem áléchem, rabbi, emlékszel rám? Két éve hallottam a drósédat sábesz süvón… Micsoda dróse! Nézd, itt a kisunokám! – Ezzel a rabbi karjába tett egy kisfiút. – Helyes kis gyerek, ugye? – Hogy hívják? – kérdezte a rabbi. – Nem emlékszel, rabbi? Chájim Todresz Beris Hirs Lejb Volfnak! – Ennyi neve van? – ámult el a rabbi. – Persze, hiszen te magad mondtad, amikor megkérdeztem, mi legyen a neve! Nem emlékszel? Én nem felejtettem el: úgy tűnik, nekem jobb memóriám van, mint neked… Még mindig a fülembe cseng az a csodálatos dróse, amelyet két éve sábesz süvón mondtál! Minden szavára emlékszem… A rabbi ezúttal nem türelmetlenkedett, csak könnyes szemmel megszorította az öregember kezét.
