Estétől reggelig tartó várakozás után

Magánkihallgatáson a lubavicsi rebbénél

Nemrég, támuz 3-án (június 20-án) volt a Rebbe halálának második jahrzeitje. Ennek alkalmából közöljük az alábi, 37 éves riportot.

A riport szerzője, Naftali Kraus, nem ismeretlen lapunk olvasói előtt. Akkor, mint fiatal, magyar származású izraeli újságíró tette első lépéseit a Chábád mozgalom keretein belül. Akkor perzselődött meg az askenáz indíttatású, a magyarországi ortodox jesivákban nevelkedett és tanult fiatalember a chaszidizmus legaktívabb ágától és akkor vált a Rebbe hívévé. Az első szervezett csoporttal utazott Izraelből a rebbéhez 1959-ben és akkor vállalta magára a rebbétől kapott – a riportban nem részletezett – küldetést, ami abból állt, hogy szakmáját a zsidóság propagálása és terjesztése szolgálatába állítsa.

Azóta 37 év telt el; a Rebbe már nincs közöttünk, de a küldetés nem ért véget. Köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta az eredeti kéziratot, ami annak idején a tel-avivi Új Keletben látott napvilágot.

1959 október
 

Minden chászid legfőbb vágya, álmainak fókusza s törekvéseinek netovábbja – találkozni a rebbéjével; vele szemtől-szembe állni, vele beszélni, előtte a szívét kiönteni, az ő szavát hallani. Nincs olyan áldozat, ami túl drága, vagy olyan erőfeszítés, amely túl nagy lenne, ha a chászid a rebbéjéhez akar eljutni. S miután siker koronázta az erőfeszítéseket s ott van a rebbénél – se vége, se hossza az önfeledt, boldogságtól repeső álmélkodásnak. Lesi a rebbe minden mozdulatát; közelébe furakszik, mikor az imádkozik, odakönyökli magát az emelvényhez, mikor a Tóra elé járul s minden lépését a néma áhítat tekintetével kíséri.

Hetven Chábád chászid utazott a most lezajlott nagyünnepekre Amerikába, hogy a Félelmetes Napokat a lubavicsi rebbe udvarában töltse. A látogatás középpontjában természetesen az ún. “magánkihallgatás” (“Jöchidut”) állt — az a drámai találkozás, melynek során a chászid szemtől-szembe találja magát rebbéjével.

Két hosszú éjszaka

 

E sorok írója úgy gondolja, felesleges a Chábád chasszidizmust az újság olvasóinak bemutatni. Ki ne tudná, hogy a szó a Chochmá, Biná, Dáát (Bölcsesség, Értelem, Tudás) szavak kezdőbetűiből áll, s hogy a mozgalom manapság a Báál-sem-tovi chaszidizmus egyik legjelentősebb ágát képezi, mely arra specializálja magát, hogy a zsidóság szellemi értékeit a hagyományos életmódtól elszakadt zsidók körében is népszerűsítse, s ezáltal gyorsítsa s elősegítse a Messiás eljövetelét…

A magánkihallgatás “fogadóórái” általában az esti órák, melyek azután legtöbbször belehúzódnak a késő éjjelbe. Rendszerint vasárnap, kedden és csütörtökön fogad Menáchem M. Scheerson rabbi, este 8 órától kb. 12-ig.

Normális körülmények között bárki bemehet a rebbéhez, aki előbb a titkárságnál feliratkozott és “sorszámot” kapott. Most, hogy 70 embernek kellett bemenni, megváltozott a szokott napirend s az egyik esti fogadás másnap reggel kilencig tartott…

Hogyan lehet 70 embert úgy beosztani, vagy elosztani, hogy bizonyos “kóved” problémák fel ne merüljenek? Hmm, nehéz eset, mert bár chászidok nem-igen adnak az ilyen külsődleges “protokoll” problémákra, de mégis: bemenni a rebbéhez igen nagy megtiszteltetés, s mindenki szeretne első lenni.

Végülis a titkárság úgy oldotta meg a dolgot, hogy a 70 kandidátust az erre a célra “kiutalt” két hosszú éjjelre úgy osztotta be, hogy az első este azok mennek be, akik személyes ügyben akarnak a rebbével beszélni, míg a második este a közügyekben tevékenykedőké, az ászkánoké. A meglepő csak az volt — s ezért a “csodáért” a titkárságot illeti a babér — hogy a felosztás majdnem egyenlő (38-32) arányban jött ki. E sorok íróját, nem tudni miért, a második csoportba osztották be.

Jaj annak, kit a rebbe leültet…

 

Miután már tudjuk, ki megy be az első este, s ki a másodikon, jön a sorsolás, mely a kihallgatás sorrendjét dönti el. Azok, akiket elsőknek jelöltek ki, elsietnek a mikvébe, hogy megtisztultan kerüljenek a rebbe színe elé. Utána “gártlit”(imádkozáshoz használt övet) öltenek s leülnek tilemot (zsoltárokat) mondani. Senki sem tudja pontosan, mikor kerül sorra, mert bemenni ugyan sorszámok szerint mennek be, de a kihallgatás időtartama teljesen a rebbétől függ. Van aki, csak percekig van bent, s van aki órákig. Kint a rebbe ajtaja előtt izgul teljes készenlétben a soron következő, aki már előkészítette a “zöld kártyát”, ami nem más mint egy papírlap, mire nevét s lakcímét felírta. Ez a “névjegy”, amit bemenetelekor átnyújt a rebbének, s ezzel mintegy bemutatkozik. Aki több dologról akar beszélni, feljegyzi magának azokat egy másik papírlapra.

Az első este elég gyorsan befejeződött. Este nyolctól hajnali négy óráig tartott a kihallgatás, “alig” nyolc órát.

A kint várakozók között láthattunk két orvost, több ügyvédet, egy magasrangú izraeli kormánytisztviselőt, középiskolai tanárokat, stb. S bár a kint várakozók között vannak olyanok (főleg jesiva bocherok), akik órával a kézben nézik, ki mennyi ideig van a rebbénél, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy aki sokat időzik bent, az “nagy” chószed. Vannak ugyanis olyanok, kik gyorsan végeznek, mert nem akarják a rebbe drága idejét annyira igénybe venni. Ezzel szemben vannak “nudnik”-ok, akik összebeszélnek tücsköt-bogarat, csakhogy mondhassák, hogy milyen sokáig voltak bent.

Mihelyt kijön valaki a rebbétől, rögtön bemegy az utánakövetkező. Nincs vesztegetni való idő, s a rebbe nyolc órán át nem áll fel az asztaltól, nem iszik egy pohár vizet sem.

Aki bemegy, megáll illedelmesen az asztal előtt és vár, hogy a rebbe megszólítsa. Jaj annak, akinél a rebbe feláll és kezet nyújt neki. Ez csalhatatlan jele annak, hogy nem számít valami nagy chószednek. Ha meg egyenesen hellyel kínálja a rebbe (s ezt valaki kintről, az ajtó hasadékából meglátja), akkor mindenki fogja tudni, hogy itt egy “outsider”-ről van szó…

Aki kijön – mondjon valamit!

 

Az első este az még semmi – mondták a bennfentesek – meglátjátok mi lesz itt holnap, mikor a rabbik, ászkánok, kiküldöttek, s egyéb “közéleti személyiségek” kerülnek sorra. Úgy is lett — meg is láttuk.

Másnap este csak tízkor kezdődött az audiencia, mert előbb a rebbe amerikai chászidokat fogadott. Balszerencsém a 31-es sorszámot adta nekem, vagyis az utolsóelőttit. Az egyik titkár, aki úgy látszik ismeri a foglalkozásomat, csúfondárosan mondta, hogy most legalább nem fogok úgy csinálni, mint a legtöbb újságíró, akik úgy írnak valamiről, hogy személyesen nem is látták, nem is csinálták végig azt…

Az első, aki bement, tíz perc múlva jön ki. Arca ragyog, átszellemült, s szaggatott mondatokban válaszol a hozzáintézett kérdésekre. Pár bócher egy félreeső szobába viszi, s pohárka vodkát tölt neki. “L’chájim”! Az íratlan törvény az, hogy aki bent volt a rebbénél, el kell ismételjen valamit abból, amit a rebbétől hallott. Néha szigorúan magánjellegű a beszélgetés, s akkor a delikvens bizony megizzad, míg a lelkes bócheroktól megszabadul.

Nem hiányoznak kuriózumok sem. Itt van például S.R., gazdag rámát-gáni gyáros, akinek 18-as száma van és sok esélye, hogy a hajnali órákban kerüljön sorra. Ez persze nem konveniál neki, s erre odatolakszik az ajtó elé és azt mondja, hogy ő, mint kohanita, jogosult soronkívül bemenni. Az előtte lévőknek ez persze nem tetszik, s vitatkoznának is vele, de mivel úgy látszik, annakidején többet járt jesivába és így az érvei hegyesebbek, elcsendesíti a lamentálókat, és bemegy soronkívül — másfél percre. Ezzel szemben az egyik rabbi több, mint másfél óráig bent van.

Egy átható tekintet tüzében

 

Rabbi Menachem M. Schneerson, a lubavicsi rebbe, 57 éves. Ő a hetedik feje a Chábád dinasztiának. Erre a tisztségre (“tisztség” – milyen világias kifejezés…) óriási zsidó tudása predesztinálta, valamint az a tény, hogy a tíz évvel ezelőtt elhunyt rabbi Joszéf Jicháknak a veje. A kabbalisztikus irodalomban való példátlan jártassága mellett, rabbi Schneerson a világi tudományokban is otthon van, s nem egy híve kér tőle tanácsot bonyolult orvosi, pénzügyi vagy tudományos kérdésekben.

bészmedresben ülünk, akik már bent voltak, s akik még sorukra várnak. Kint nehéz léptekkel, csigalassúsággal halad az éjszaka. Már négy óra van, s hol van még a mi sorunk. Most Dávid Ch. petách-tikvai rabbit faggatják, hogy meséljen valamit, “mi volt bent”? Eleinte szabadkozik, azután azt mondja, hogy a rebbe sok és fáradságos munkát követel a chaszidizmus fényének terjesztésére. L’chájim, reb Dóved, l’chájim…

Már fél hat van. Mindjárt reggel, már szabad imádkozni, s még tízen vannak előttünk. Kint megeredt az eső. Most ment be Chánánjá, egy bucharai zsidó, ki még Szamarkandban lett “chábádnyik”, s ide úgy került, hogy a tel-avivi chábád ifjúság évi sorshúzásán ő jött ki, és így közköltségen utazhatott a rebbéhez. Állítólag a rebbe ivritül beszél vele, miután jiddisül nem tud. Sokért nem adnánk, ha hallhatnánk, mit és hogy…

Hat óra. Az első minjen, a munkásoké, akik sietnek a munkahelyekre. Most már mintha gyorsabban menne a dolog. Az emberek 5-10 percig vannak bent.Mi lesz? Mikorra kerülünk sorra?

Már nyolc óra van. A rebbe tizenkét (12!) órája ül egyhelyben, megszakítás nélkül. Egyesek azt mondják, hogy most szünet lesz, s a fogadás csak este folytatódik majd. A bennfentesek azt mondják, hogy ilyen nincs. Még ketten vannak előttünk. Most már csak egy…, aki bent van, annak kell kijönni, s én mehetek be. Hirtelen elfelejtem minden mondanivalómat, majd újra eszembe jut. Kissé száraz a szám széle. Sokan ismerőseim közül azt állítják, hogy cinikus vagyok, nem illetődöm meg semmin sem, s nem szívok mellre semmit, pláne, ha “rendben van a széna”. Igen ám, de az a nagy baj, hogy ez a “széna” csak úgy kifelé, látszólag van rendben, míg befelé, a gondolatok – – – oj váávoj…

Már bent is vagyok, már átadtam a cédulát, s a rebbe most rám emeli a tekintetét. Ez a tekintet mélyebbre hatol, mint egy röntgen készülék, ez a tekintet mindent lát…

S most beszél a rebbe, s szavai kételyeket oszlatnak el. Beszél, és szavai mögött feltárul egy világ, ahol nincs hazugság, még “diplomáciának” álcázva sincs; nincsenek ferde gondolatok és kis piszkos önzések; nincs álnokság és “politika”. Ebben a világban csak jóság van, az ősi zsidó géniusz sugalmazta jóság, a Baál-sém-tovi “áhávát jiszráél” jósága. S most megint az a tekintet, melynek tüzét nem lehet kibírni, tekintet, amely mindent lát. Egy belső hang azt súgja: menekülj! Menekülj, mert ez a tekintet meztelenre vetkőztet, ez mindent lát, itt nincs képmutatás, itt nem olyannak látszol, mint amilyennek szeretnél látszani, hanem olyannak amilyen vagy… Egy másik hang maradásra bír, s neki fogadok szót, mert ez a hang őszintébb, legalábbis most, itt…

S a rebbe kérdez erről és arról, s felemlít régi dolgokat, amiket annakidején levélben kérdeztem tőle, s amikről már rég megfeledkeztem. Ő emlékszik mindenre. Dolgok, amik érthetetlennek tűntek előttem, most a végtelenségig leegyszerűsödnek, míg mások elvesztik magátólérthetőségüket. S újra ez a tekintet, melyet nem lehet megállni, mely azt mondja: látlak…

Húsz percig voltam bent. Húsz perc, egy óra harmadrésze – sok idő. Húsz perc. Csak húsz perc. Mi az a húsz perc?

Tizennégy óra hosszat folyt ezúttal a “félfogadás”, a “jöchidut”. 14 hosszú órán keresztül ült a rebbe könyvekkel zsúfolt asztala mellett anélkül, hogy helyéről felkelt, vagy egy pohár vizet megivott volna. Utána meghallgatta a soros titkár jelentését, átnézte a napi postát (minden levelet sajátkezűleg nyit ki!), majd bement imádkozni.

***

E sorok szerény írója, aki a fentiekben személyes élményeiből adott át egy keveset az olvasónak, keresett valami hangzatos frázist, amivel az ilyen természetű cikkeket szokás befejezni. Az igazat megvallva, nem nehéz ilyen frázist találni, viszont visszaemlékezve a rebbe átható tekintetére, úgy tűnik, hogy nincs frázisra szükség. Mert néha a szép sallangos frázis mögött a világon semmi, de semmi nincs…

1959. — A rebbe kikíséri az Izraelből érkezett chászidokat

Recenziók

Minden ember másként zsidó

A könyvről lemaradt az alcím: “Zsidó novellák”. Miért maradt le? Erről a bombatehetséges Benedek Pistának (szakmai körökben csak BIG) külön novellát kellene irnia. Lehet hogy majd egyszer megírja.

“Brooklyn” egyenes folytatása BIG előzö könyvének a Tótkomlósi Tórának. Zsidó novellák ezek a javából, autentikus történetek, autentikus zsidókról, még mielőtt azok zsidósága szintetikussá fajult, illetve “származássá” sekélyesedett volna a népidemokratának csúfolt kommunista diktatúra nagy darálójában. “Spitzer”, “Peszách”, a “Zongora” és társaik olyan zsidókról szólnak, akikről mindenki tudta hogy zsidók, esetleg még ők maguk is. A novellák bemutatják a magyarországi zsidóságvesztés fázisait, amikor “a maradék maradéka” kezdte le- és megtagadni önmagát, nehogy megtudják azt, amit mindenki tudott.

Szívbemarkoló a “Brisz” novella (gyanítom, megtörtént eset) melyben egy magasrangú szovjet “ideiglenes” megszálló tiszt felderít egy vidéki zsidó családot és segítségüket kéri hogy pár hónappal azelőtt született fiát Ábrahám szövetségébe felvegyék. Székely Tamás (nemrég kinevezett főosztályvezető elvtárs) hezitál, de felesége, Aranka, értésére adja hogy “élete végéig rongy embernek, gyáva alaknak fogja tartani, ha ezt a briszt most nem rendezik meg.” Székely elvtárs észjárása tipikus: maximum még két év a nyugdíjig, addig lehet főosztályvezető, viszont Arankájával még legalább húsz évet akar békességben leélni. Ennekfolytán megígéri az orosznak hogy összeszed egy minjent és egy zsidó orvos elvégzi a műtétet. A vége: a meghívott tíz zsidó közül egy sem jön el…

 Visszatérő motívuma a könyvnek a cím: “Minden ember másként zsidó”. Ez így igaz. Van zsidó (foglalkozására nézve rabbi) aki nem teszi ki a mezuzát ajtajára mert attól tart megtudják róla hogy zsidó, míg egy másik (jó zsidó, pozitív zsidó), akiről ezt mindenki tudja — fiókjában tartja az ajtóravalót. Miért? BIG ismeri ezt a zsidót, talán tudja a fiók titkát.

 Egy szó, mint száz: a Brooklyn kötelező olvasmány minden zsidónak, aki bele akar pillantani a tükörbe hogy megismerje önmagát. Akár folklór ez, akár BIG találta ki a történeteket — várjuk a folytatást.

Benedek István Gábor: Brooklyn. Sík kiadó, Budapest, l996

“BÉKE VELETEK” MARIENBÁDBAN

Kétséges, volt e még valaki aki annyira belülről ismerte   a lengyel zsidók Holocaust előtti életét mint Sólem Rabinovits, aki inkább írói álnevén, mint Sólem Áléchem vált világhírűvé. Nem kis szeretettel és ugyancsak sok gúnyos iróniával rajzolja meg hőseit, a mindennapok csetlő-botló, luft-gescheftekből élő hús-vér figuráit, akik egyszerre élelmesek és esendőek, ober-hóhemok és sajnálatraméltó balekok.

Annakidején, mielőtt a náci őrület megvalósította a tervezett “endlösung”ot, és Lengyelország, Galícia (és Magyarország!) a hagyományos, Tórahű zsidóság fellegvára volt, a vallásos zsidók nem voltak különösebben elragadtatva S.Á. írásaitól, mivel azokban — igen helyesen — egyfajta görbe tükröt, hitük és életmódjuk kigúnyolását látták. Ez már ahászkálá, a zsidó szellemi-vallási reform következménye volt. Azóta persze sok víz folyt le a Dunán, a Wistulán és a Dnyeperen és Sólem Rabinovits írásainak ironiáját már sokkal kevésbé érezzük élesnek, a görbe tükör mutatta kép mintha kiegyenesedett volna és a gunyoros lekezelést felváltotta a nosztalgia. Tóbiásnak, a tejesembernek, Motlnak és a többieknek ma más az optikája mint volt száz évvel ezelőtt.

A Marienbádban közölt levelezést nem kaftános, pajeszos zsidók írják, hanem a már modernebb, “felvilágosodottabb” varsói hitsorsosok (a feleség, Belcsi Kurlender, férjét Slajmét, furamódon Hitvesemnek titulálja leveleiben).

S.Á. ezen könyve meglehetősen eltérő, stílusában és tartalmában a többitől. Az Európa kiadó nagy érdeme hogy a magyar olvasóközönséggel megismertette ezt a rendhagyó könyvet, mely egy letűnt világot tár elénk.

 A fordító, Hollander György, az egyetlen író ma Magyarországon, aki jiddisből fordít. Ezt jól, gördülékenyen, zamatosan teszi és ezért bocsánatosak nála az olyan hibák mint a “lémáni gólem”, ahol az agyag szóból (jiddisül “á lájmener gojlem” = egy agyag bábu) helységnév lesz (102. oldal), vagy amikor felcseréli a bibliai Korachot az – ugyancsak bibliai – Dáriussal (113. oldal). Vagy az “Ómer” ami kéve és nem kalász (38. oldal). Lektor legyen a talpán, aki ezeket észreveszi, az olvasóról már nem is beszélve.

Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez az első S.Á. kötet ami nem németből, illetve angolból vagy oroszból hanem eredeti jiddisből van fordítva és ez H.Gy. a neves nyelvész érdeme.

Sólem Áléhem héberül szószerint Béke Veletek. Ezt mondja a zsidó ember amikor barátjával találkozik és ezt mondja S. Rabinovits, amikor a varsói Nalewkit figurázza ki, mintegy hunyorítván egyet: jidelech, ne vegyetek túl komolyan…

Sólem Aléchem: Marienbád. Európa kiadó, 1996, eredeti jiddisből fordította: Hollander György. 179 oldal.

Naftali Kraus

Megjelent: Egység Magazin 6. évfolyam 25. szám – 2014. július 29.