Marianne Miller, magyar holokauszttúlélő az ENSZ Közgyűlésében mondott beszédet a nemzetközi holokauszt-emléknap alkalmából. Megható történetében családja túléléséről és a múlt emlékezetének fontosságáról szólt. Beszédében hangsúlyozta: a világ nem feledheti el a holokauszt hatmillió áldozatát.
Marianne Miller még a 2024-es Élet Menetén való részvétele során fejezte ki azt a kívánságát, hogy a világ vezetőihez szeretne szólni az ENSZ-ben, írja a Neokohn.
Revital Yakin-Krakovsky, az International March of the Living vezérigazgató-helyettese kereste meg Danny Danont, Izrael ENSZ-nagykövetét azzal, hogy tolmácsolja Miller kívánságát.
„Ma a holokauszt 6 millió áldozatát képviselem, akiket csak azért gyilkoltak meg, mert zsidók voltak. Követelem, hogy a világ emlékezzen arra, ami mindössze 80 évvel ezelőtt történt”
– mondta beszédében Miller.
A második világháború idején Budapesten született Miller átélte családja kényszerű szétszakítását és több közeli rokonának meggyilkolását. Miután túlélte a holokausztot, később annak szentelte életét, hogy a jövő generációit a holokausztról, valamint a gyűlölet és az intolerancia veszélyeiről oktassa.
Miller beszámolt az egybegyűlteknek szülei figyelemre méltó túléléséről.
A magyar holokauszt
„Alfréd és Violetta Nobel egy fiatal pár volt, akik mélyen szerették egymást. Mielőtt apámat munkatáborba vitték, anyám teherbe akart esni. Apám ellenezte ezt. ‘Nem hozol gyereket egy olyan világba, ahol mindenhol a biztos halál vár rá’ – mondta. De anyám, aki annyira szerelmes volt, azt válaszolta: ‘Talán egyikünk életben marad, és emlékezni tud a másikról’.
„Ilyen körülmények között jöttem a világba – egy olyan világba, ahol minden sarkon a halál várt rám.
Budapest, 1944. Egy fagyos decemberi éjszaka. Anyák vonulnak gyermekeikkel halálos csendben a vasútállomás felé. A célállomás: Auschwitz.
Ekkor valami példátlan dolog történt. Anyám egy hirtelen mozdulattal letépte sárga csillagát, és kirohant a sorból, engem a karjában tartva. Egy kapualjban bújt el, azt hitte, senki sem látta”. – mesélte Miller.
Talán abban az egy pillanatban megtalálta magában az emberség szikráját. Nem követte anyámat. Hagyta őt futni, és mi megmenekültünk.” – folytatta Miller.
“Apám története nem kevésbé figyelemre méltó.
A bergen-belseni táborba hurcolták, ahol heti egy szelet kenyéren élt.
Volt annyi akaratereje, hogy hét darabra ossza, és minden nap egyet evett meg. A felszabaduláskor mindössze 35 kilót nyomott – egy gyermek súlyát”
– mondta.
„De egy fiatal magyar náci üldözőbe vette, kiabált és a mellkasára szegezte a puskáját. ‘Hogy mered levenni a sárga csillagot?’ – üvöltötte. ‘Most megölöm a gyerekedet, te pedig végignézed. Aztán visszamész a sorba a gyereked nélkül.’
Nem volt értelme kegyelemért könyörögni. Anyámnak csak egy vékony arany jegygyűrűje volt. Odatartotta neki, és azt mondta: „Nézd! Nézd! Te megölöd az embereket, és elveszed az ékszereiket, de ez a gyűrű más – nem véres. Azért ragyog, mert nem öltél meg érte senkit. Vedd el. Áldás van rajta. Életet adtál egy anyának és gyermekének. Vedd el!
