Előszó: Zsidó élet, zsidó halál

Zsidó élet, zsidó halál

Kellemetlen erről beszélni, de tény, hogy mióta a világ világ, az emberek születnek és meghalnak, és a körforgásban az elmúlás az élet szerves része, mintegy folytatása. A zsidó felfogás e világot előszobának tekinti, amelyben az ember felkészül a „nappaliba”, a túlvilágba való belépésre, ahol a lélek — az isteni szikra — számot ad tevékenységéről, evilágbeli működéséről, arról, hogy mennyire tartotta magát a Tóra rendelkezéseihez, mennyire viselkedett zsidó módon. Ugyanakkor — hogy ne essünk más vallások paradicsom-pokol elméletének csapdájába — bölcseink kimondták: „többet ér egy óra megtérésben és jó cselekedetekben ezen a világon, mint a túlvilági üdvösség…” (Atyák 4:17.)

Túl a filozófián és túl a kérdésen, hogy hol és mikor „jobb”, a halál jelenségét kénytelenek vagyunk tényként elfogadni, és ekkor felmerül a kérdés: milyen a zsidó halál, milyen a zsidó temetés, milyenek a szokások a gyászoló házban. Egyszóval: milyen a halál zsidó módra.

* * *

A rövid kérdésre rövid a válasz, ahogyan Hillél mondta a betérni szándékozónak: a lényeg egy mondat, a többi részletkérdés, amit meg kell tanulni. A mi témánkban a megfelelő mondat úgy szól, hogy a zsidó halál olyan, mint a zsidó élet. Magábanálló, nem hasonlít senki életéhez és senki halálához. Ahogy a zsidó élet jelenségeit, szabályait, előírásait tanulmányozni kell, hogy tudjuk, mit, mikor és hogyan kell tennünk, ha teljes értékű zsidó életet akarunk élni, úgy kell ismerni az elmúlás forgatókönyvét, a gyász mikéntjét, hogy életünknek ez a szakasza is zsidó módon játszódjék le. Bileám, a pogány próféta, akinek nem adatott meg, hogy szándéka szerint elátkozza Izraelt, kínjában magának kívánja a zsidók halálát, mondván: „Bár úgy halnék meg, mint ezen igazak, s lenne végem olyan, mint az övék!” (4Mózes 23:10.)

* * *

Bileámnak nem adatott meg sem a zsidó élet, sem a zsidó halál. Mi azonban zsidók vagyunk, nem pogányok, és ezt a lapszámunkat a zsidó gyász, a zsidó temetés, a zsidó temető témájának szenteljük. Aki figyelmesen elolvassa, az tudni fog egy sor dolgot, amiről eddig nem hallott. Például, hogy a zsidóság szigorúan tiltja a halotthamvasztást, és előírja a halott mielőbbi eltemetését; hogy sokkal fontosabb a halott után Káddist mondani, mint az, hogy a sírjánál rabbi prédikáljon; hogy az előírás szerinti halottmosás előfeltétele a zsidó temetésnek, míg a rabbi jelenléte nem; hogy az előírásos gyászciklusok hét és harminc napig tartanak, és tizenegy hónapon át Káddist kell mondani az elhunyt lelkiüdvéért.

Szeretnénk, ha lapunknak ez a száma, az előzőkhöz hasonlóan, hozzájárulna a zsidóságtudat erősödéséhez.

* * *

Ez a számunk felejthetetlen Mesterünk, az áldott emlékű lubavicsi rebbe zcl első járcejtjára, támuz 3-ára jelenik meg. Elárvultságunk érzése nem csökkent az év folyamán, úgy gyászoljuk ma is, mint a vigasztalhatatlan család egyetlen gyermekét. Úgy látjuk és érezzük magunkat — a Midrás szavaival élve — „mint a fiak, akiket elűztek apjuk asztalától”.

Csak egyet tehetünk. Azt, hogy a rebbe szellemében, instrukcióinak megfelelően folytatjuk mindenütt, szerte a világon, azt a sziszifuszi és egyben háládatlan munkát, amelynek az a célja, hogy a zsidók zsidók maradjanak.

Ezt tesszük, miközben nyeljük könnyeinket mindaddig, amíg beteljesedik Ézsaiás jövendölése: „Véget vet a halálnak örökre: az Örökkévaló Isten letörli a könnyet minden arcról…” (Ésaiás 25:8.), és eljön a Messiás, akit nem győzünk várni.