Elismerést kaptak a soproni zsidók a hazáért tett szolgálatukért

Az osztrák államtanács 1918. november 17-én bejelentette, hogy igényt tart a többségében németek lakta Burgenlandra és Nyugat-Magyarország egyéb területeire, ideértve Sopront is. Az antant jóváhagyta az igényt és 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben Ausztriának ítélték a területet, melyet aztán az 1920. június 4-ei, trianoni szerződés is megerősített.

A jelentős magyar – és horvát – kisebbséggel rendelkező területek visszaszerzéséért a magyar kormány is igyekezett lépéseket tenni, de próbálkozásaik nagyrészt hiábavalónak bizonyultak.

Az események sorozata hívta életre 1921. augusztus 28. és október 13. között zajló nyugat-magyarországi felkelést, amely önkéntesekből álló alakulat volt, bár a magyar kormány hivatalosan nem támogatta, de megfékezésére sem tett különösebb lépéseket.

A felkelés alig több mint egy hónapos eredménye lett a Lajtabánság kikiáltása, mely egy mások által el nem ismert – október 4-ike és november 5-ike között fennálló – önálló állam volt Magyarország nyugati határán.

Mindeközben a magyar kormány képviselőinek az október 13-án záruló velencei konferencián sikerült kiharcolni, hogy Sopron és a környékén elterülő nyolc falu népszavazás keretében dönthessen, hogy Ausztriához vagy Magyarországhoz kívánnak tartozni. A száz éve, december 14–18. között megtartott szavazáson az ottani lakosság 65,8%-a voksolt Magyarország mellett.

Ekkor született meg Sopron „a leghűségesebb” város jelzője. De mi köze ennek a zsidókhoz?

A soproni és környékbeli zsidók és a trianoni határok újraírásának pozitív kapcsolatáról először Szatmári Mór (szül.: Gottlieb, 1858–1931) újságíró, korábban Margitta megye országgyűlési képviselője írt:

„Talán majd sorra kerül a soproni zsidóság magatartásának mérlegelése, s akkor ki fog tűnni, hogy nemcsak természetes és elemi hazafias kötelességét teljesítette ezek alatt a keserves hónapok alatt, hanem az elemi kötelességeken túlmenő áldozatokat is hozott. […] Hiszen a hazafias áldozatkészség is csak akkor tudható be igazi erénynek, ha nem számít jutalmazásra, hanem a tiszta erkölcsi önzetlenség forrásából fakad. Nos, a soproni zsidóság hazafias áldozatkészségének ilyen önzetlen forrásból való fakadását semmi sem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy mikor az Ausztriához való csatlakozása sokkal valószínűbb volt még, mint Sopronnak és környékének megtartása, a soproni zsidóság nem törődött azzal, hogy az osztrák hatalom majd retorziókkal fog élni ellene, (mert hiszen elsősorban mindig a zsidót veszik elő), hanem csak a magyar hazához ragaszkodó hűség és szeretet erkölcsi követelményeire hallgatott. Oh, pedig a soproni zsidóság is fájó szívvel érezte azt a sok méltatlanságot, melyet a kurzus a magyar zsidóságon elkövetett. De túltette magát a méltatlanságok által okozott nagy keserűségeken s adta a nemzeti ügynek javára azt, amit adhatott, s amit tőle elfogadtak. […] A soproni zsidóságot sok évszázad történelme köti a hazához. A soproni zsidó temetőben még II. Lajos király korából is találhatók síremlékek. Ilyen hosszú múltnak emlékei mellett nevelődött a soproni zsidóság, s ily hosszú múltnak gyötrelmei, szenvedései közt edződött meg lelkivilágában a türelmes kitartással együtt a magyar hazafiság is.”

S bár, ahogy azt Szatmári is leírja, hogy a soproni zsidók a középkor óta kötődtek a városhoz, onnan 1526-ban „örök időkre” kiűzték őket.

De a soproni zsidók többsége nem ment messze, hanem Burgenland híres „hét községének” („Sivá kehilot”) egyikében telepedett le, és ott vártak türelmesen, hátha meggondolja magát Sopron és visszaengedi az ősök leszármazottait. Végül az 1810-es években megkezdődött a zsidók újbóli megtelepedése.

Az 1868/69-es zsidó kongresszus után a hitközség status quo ante alapon maradt, melyből 1877-ben önállósult egy orthodox hitközség is, az anyahitközség pedig 1929-ben végül neológra változtatta magát. Így aztán

Sopronban volt mindhárom zsidó irányzatból, sőt még egy kisebb haszid közösség is, de az lényegtelen szempontnak számított, hogy Sopron melyik zsinagógájában vagy imaházában dicsérték az Örökkévalót, mert a zsidók csak vallásosságban különböztek, a hazaszeretetben egyformák voltak.

A két hitközséget ikonikus rabbik vezették. Az anyahitközségben 1894-től a deportálásokig Pollák Miksa (1868–1944) volt a főrabbi, akiről úgy beszélték, hogy az egész városban ő beszéli legszebben a magyar nyelvet, melyet felvételek hiányában nem tudunk demonstrálni, de bizonyítékként állnak előttünk írásban is megjelent beszédei, illetve Arany János és a Biblia című könyve, melyet 1904-ben a Magyar Tudományos Akadémia adott ki. Fia szintén a széles körben ismert író, Pap Károly (szül.: Pollák, 1897–1945) volt.

Az orthodox hitközséget pedig már annak a hivatalos megalakulása előtt, 1873-tól Grünwald Menáchem (Manó, 1845–1929) rabbi tartotta a Tóra ösvényén. Az ő fia is ismert ember, Grünwald Fülöp (1887–1964) történész, a pesti zsidó gimnázium, majd a Zsidó Múzeum igazgatója volt, aki számos könyvében rögzítette a hazai zsidók történetét.

Száz éve, november 13-án, vasárnap, az orthodox hitközség papréti nagytermében nagy tömeg gyűlt össze, de kivételesen nem vallási célzattal. Schiff Ödön hitközségi elnök üdvözölte a megjelenteket, közöttük Grünwald rabbit, Korein Dezsőt (1870–1944), a budapesti Orthodox Központi Iroda képviselőjét és dr. Thurner Mihályt (1878–1952), a város polgármesterét, majd

ismertette velük a gyülekezésük célját, hogy a népszavazás küszöbén kinyilvánítsák, hogy „a magyar hazához való hűségtől, ragaszkodástól soha el nem tántoríthatóak”, s erről a miniszterelnököt táviratban is értesítették. A polgármester köszönetét fejezte ki a soproni zsidóknak „a magyar hazáért tett szolgálatért”.

Nem mintha a zsidóság körében különösebben szükség lett volna agitációra, de a neológia Országos Irodája táviratban kérte soproni tagjait, hogy „a magyarsággal szavazzanak”. Természetesen szavaztak is a hazához való tartozásra, levél nélkül is szavaztak volna. Az osztrákok is érezték a zsidók lojalitását, és ezért akár kisstílű módon is odaszúrtak a soproni izraelitáknak, például nem adtak átutazási engedélyt Ausztriába, ha valakit oda szólított volna valamilyen ügylet.

A népszavazás előtt Korein találkozott még gróf losonci Bánffy Miklós (1873–1950) külügyminiszterrel, akit külön is biztosított a soproni zsidók hűségéről, de ez az alábbi, keserédes beszélgetés is akkor hangzott el a két ember között:

„– Kegyelmes uram, egészen természetes, hogy az összes soproni zsidók a magyarsággal fognak szavazni s ezzel eldöntik, hogy Sopron Magyarországhoz tartozzék. Külpolitikánk nagy győzelmet fog aratni. De miért nem intézik el az urak, hogy itt, végül rendes belpolitika is legyen? Mit mit szóljak én, akinek az unokaöccsét, Kerpel Ödön dr. tartalékos főhadnagyot, aki arany vitézségi érem és az összes katonai kitüntetések tulajdonosa, megsebesült, tűzpróbás hazafi, éppen soproni születésű, magyar fiú és mégis kidobták az egyetemről, úgy, hogy Bécsben kénytelen tanulni? És mit szóljanak a többiek, akiket hasonló jogfosztás, megaláztatás, sérelem és bántódás ért? Mi megint teljesíteni fogjuk a kötelességünket, amit eddig mindig teljesítettünk. De mikor fog a kormány is végre teljesíteni kötelességét velünk szemben?

– Ez a szemrehányás engem illethet legkevésbé. Én mindig liberális voltam. A zsidósághoz való viszonyomra pedig elég, ha elmondom a következőket. Kolozs megye főispánja voltam, felkerestem Glasner Mózes [Ráv G. Mose Smuél (1856–1924) kolozsvári rabbi, aki 1922-ben, 44 év működés után a Szentföldre vándorolt ki, és Jeruzsálemben hunyt el – szerk.] orthodox főrabbit és megkértem, hogy adjon valamilyen héber írást, mely megóvjon bajtól a háborúban. A főrabbi adott egy héber felírású titkos levelet. Ezt magamhoz vettem és ez velem volt az egész háború alatt. Sohasem tettem le és ez a szent, héber felírású levél óvott meg attól, hogy el ne vesszek, hogy fogságban baj ne érjen. Ebből láthatják, hogy bennem igazán nincsen felekezeti elfogultság. Különben sincs semmi okuk az elkeseredésre. Nemsokára új választások jönnek és akkor egész új platform alapján indul meg az állami élet…”

Hát sajnos Bánffy külügyminiszternek nem lett igaza, azonban abban biztosak lehetünk,

ha a trianoni szerződés a velencei konferencia álláspontjára helyezkedett volna, s a városok lakosságára bízzák, hogy hová kívánnak tartozni, akkor városok sokasága került volna vissza a nagy magyar hazához, s ebben nem kis szerepe lett volna az egyes helyeken élő zsidó közösségeknek is, akik mindenkor ízig-vérig magyarnak vallották magukat, s a trianoni elcsatolások után is a magyar nyelv és kultúra őrei maradtak.

Felhasznált források: Cseh Viktor, Zsidó Örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon. Budapest: Mazsike, 2021. 627–632. old. Szatmári Mór, „A soproni zsidóság”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 43. szám, 1–2. old. „A külügyminiszter héber ajánló levelet kapott az orthodox főrabbitól”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 51. szám, 4. old. „A soproni zsidóság lelkes tüntetése Magyarországért”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 13–14. old.