Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben (Budapest: Szombat, 2018) címmel jelent meg szociológiai felmérés a magyarországi zsidóság társadalmi helyzetéről Kovács András és Barna Ildikó, a CEU és az ELTE oktatóinak szerkesztésében.
A legutóbbi alkalommal 1999-2000-ben végeztek a magyarországi zsidóságot vizsgáló átfogó kutatást, így hát ideje volt frissíteni ezeket az eredményeket. A mostani, 2016-2017-ben végzett felmérés során 1879 személyes interjú készült: ezeknek az interjúknak az eredményeit tartalmazza a kötet. Az adatfelvételt a Medián munkatársai készítették személyes interjúk során 2016 és 2017 nyara között, az adatok feldolgozása nagyjából egy évig tartott. A mostani kutatás során, az 1999-eshez hasonlóan azokat kérdezték meg, akiknek legalább egy zsidó nagyszülőjük van, illetve azok jöhettek még szóba, akik a zsidó vallás értelmében betértek a zsidóságba. Az interjúalanyok mind elmúltak 18 évesek, illetve magukat valamilyen értelemben zsidónak tartották.
A kutatás módszereiről Kovács András elmondta az Egység magazin számára, hogy az az úgynevezett „hólabda módszerrel” történt, mely során először kis magcsoportok tagjaival készülnek interjúk, majd őket megkérik, hogy adják meg további, szóba jöhető ismerőseik elérhetőségét. Ez bevett szociológiai módszer az olyan társadalmi rétegek – például etnikumok, vallási kisebbségek – esetében, melyekről nincsenek átfogó adatbázisok. Az így kapott minta ugyan szigorúan vett statisztikai értelemben nem reprezentatív, azaz nem feltétlenül tükrözi a vizsgált népesség összetételét minden dimenzióban, ám így is lehetővé teszi fontos konklúziók levonását, mivel a zsidóság valamennyi fontos alcsoportja – a szigorú hagyománykövetőktől a zsidóságra csak mint családtörténeti érdekességre tekintőkig – az elemzéshez szükséges létszámban megjelenik benne. A kutatás számos érdekfeszítő eredményre jutott, melyek közül mindössze néhányat emelünk most ki: többek között arra jutott a kutatás, hogy a zsidóság körében több a hagyományhoz visszatérő ember, összességében jobban tartják a vallási hagyományokat, illetve a zsidók kisebb arányban tartják fontosnak a holokausztot identitásukban.
A változásokról Köves Slomó rabbi, az EMIH vezetője elmondta, hogy a felmérés eredményeit helyén kell értelmezni: „Ha interjúkat vesz fel az ember kétezer budapesti zsidóval, akkor azok a zsidók fognak elsősorban interjút adni, akik az aktív zsidók, azaz az átlagnál jobban kapcsolódnak valamilyen közösséghez. Azaz ha egy eredmény szerint a megkérdezett zsidóknak nagy része hagyományőrző, az nem jelenti azt, hogy a teljes zsidóság nagy része hagyományőrző. Ugyanakkor ha a 20 évvel ezelőtti kutatással hasonlítjuk össze ezt a mostanit, akkor legalábbis a kutatás által elért metszet (amely nyilván érdemben nem változott) 20 év alatt történt változásaiból tudunk következtetéseket levonni: láthatjuk, hogy lényegesen több ember számára fontosabb a hagyomány személyes tartása, mint korábban”.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy a megkérdezettek közül hányan tartoztak a hagyományhoz szorosabban ragaszkodó irányzatok hívei közé. A kutatás szerint a válaszadók 16%-a tartozott az EMIH, 9%-a Mazsihisz ortodoxia kötelékébe, míg a maradék más, progresszívebb irányzatok hívei közé tartozott (60% Mazsihisz neológia, 6% reform, 7% egyéb, 2% adathiányos). Azonban a tény, hogy az ortodoxia arányához képest talán bizonyos mértékben nagyobb szót kapott, nem jelenti, hogy az adatok ne mutatnának valóban a hagyományhoz való visszatérésre. Kovács András úgy értékeli, hogy a vallási-kulturális hagyományhoz való kötődés erősödését főleg az az adat mutatja, miszerint a válaszadó gyerekkori családjához képest mai családjába a kérdezett tíz hagyományos vallási-kulturális gyakorlat közül szinte mindegyik nagyobb arányban van jelen.
Mi lehet az oka ennek a változásnak? Köves rabbi egyértelműen az EMIH sikerének látja például a hanuka megtartásának növekedését: mint elmondta, mikor először felállították a köztéri menórát a Nyugati téren, ijedt reakciók érkeztek a zsidó közösségből, ám mára láthatóan sikereket ért el az akció a zsidóságon belül is: „Akkoriban féltek tőle, hogy a menóra felállítása az antiszemitizmus növekedéséhez vezethet. Az igazság azonban az, hogy a zsidó hagyomány ilyen nyilvános demonstrálása éppen ellenkező eredményt ér el: a zsidók büszkék lehetnek zsidóságukra, és a többségi társadalom előtt is be lehet mutatni, miről is szól közösségünk”. Köves rabbi hasonlóan az EMIH nyitottságának sikerét látja a tényben, hogy egyre többen térnek vissza a zsidósághoz az olyan személyek közül, akik korábban teljesen elveszettnek tűnhettek a közösség számára.
Az antiszemitizmus kérdésére rátérve: a megkérdezettek személyesen – a szomszédságban, a munkahelyen, az utcán – kevesebbet találkoznak konkrét személyekre irányuló antiszemita megnyilvánulásokkal, mint 18 éve, ellenben meglepően sokan állítják, hogy találkoztak antiszemita beszéddel. Amennyiben ezt összevetjük a Tett és Védelem Alapítvány 2017-es évre vonatkozó magyarországi felmérésével, akár eltérésnek is tűnhetne a két adat: ahhoz képest, hogy kiemelkedően alacsony az antiszemita atrocitások vagy szóbeli inzultusok száma Magyarországon, a megkérdezett zsidók jelentős részbe mégis úgy vélte, hogy találkozott antiszemita szövegekkel. Kovács szerint ugyan itt nincsen szó eltérésről – mivel az első esetben konkrét személyekre irányult a megnyilvánulás, a második esetben pedig a szöveg a zsidókról általában szólt –, abban viszont bizonyos, hogy ennek oka részben az internet világa: „A megkérdezett zsidók nagy része diplomás, akinek van internete, és használja is. Az internetes fórumok világában pedig sokkal könnyebben találkozni antiszemita hozzászólásokkal, mint a személyes kommunikáció során.
Ezzel Köves Slomó is egyetért: szerinte ismert tény, hogy kisebbségek nagyobbnak tudják érzékelni a rájuk leselkedő veszélyt, mint amennyire azt az empirikus tapasztalatok valósnak mutatják. Mindazonáltal Köves rabbi nem mondaná, hogy „nagyobb a füstje, mint a lángja”, ugyanis „nem jó, ha a zsidók úgy érzik, hogy nagy az antiszemitizmus. Azon túl, hogy az antiszemitizmust kezelni kell, érdemes elgondolkodni, hogy mi az oka ennek az érzésnek, lehet-e rajta változtatni, és miért nem jó a zsidóság közérzete”. A rabbi szerint is a közösségi média „buborékvilágának” lehet köze a túlzó antiszemitizmus-érzékeléshez.
A felmérés következő érdekes eredménye a politikai preferenciákra mutatott. Ugyan a felmérés jóval a 2018-as választások előtt készült – azaz a Momentum Mozgalom például nem is szerepelt rajta –, valamint egy éven át tartott, ami alatt bőven változhattak a megkérdezettek pártszimpátiái, mégis érdekes látni, hogy míg a Kétfarkú Kutyapárt a teljes népesség körében 0%-os támogatást élvez, addig a zsidóság körében a legnépszerűbb párt (18%), s míg a Fidesz a teljes népesség körében a legmagasabb, 30%-os támogatást élvezve, addig a zsidóságnál csak a Jobbik népszerűtlenebb az 1%-on álló Fidesznél. Kovács András és Köves Slomó is a pártokból való kiábrándultság jeleként értelmezi a Kétfarkúak vezetését, s Kovács még arra is rámutat, hogy a pártot választani nem tudók aránya 20%-os volt. „Mivel a Kétfarkú Kutyapárt is egyfajta protest-párt, a kiábrándultak aránya majdnem 40%-os”. Köves rabbi szerint mindez azt is mutatja, hogy már nem igaz az állítás, hogy a magyar zsidóság általában baloldali lenne. Ráadásul, mivel a liberális politikában való részvétel régen a zsidóság egyfajta ki nem mondott megélését is jelentette, a politikából való kiábrándultság szintúgy a zsidó identitás megélésében való újítás igényére mutathat.
Különösen sokat mondó, ha a fenti, pártválasztási eredményt összevetjük a világnézeti szimpátiákat mérő táblázattal. E szerint a zsidóság nagy része alapvetően liberális álláspontot képvisel olyan témákban, mint a bevándorlás vagy a halálbüntetés, addig 14%-a támogatná a halálbüntetés kiszabását súlyosabb esetekben, illetve szigorítana a bevándorláson. Ez a 14% azonban nem jelentkezik a jobboldali pártok választói között, azaz Kovács András szerint elmondható, hogy a jobboldali pártok nem voltak képesek megszólítani a konzervatív zsidóságot. Véleménye szerint ez azért is érdekes, mert például az Egyesült Államokban a republikánus párt számíthat egy stabil zsidó szavazói tömbre, még akkor is, ha az amerikai zsidóság többsége szintúgy a baloldali demokratákat részesíti előnyben.
Hasonlóan érdekfeszítő adatokat olvashatunk a kutatásban a zsidóság Izraelhez való viszonyáról. Egyre több magyar zsidó látogat Izraelbe, ám az a tény is kiviláglott az eredményekből, hogy a 25-34 éves zsidók között valamennyire többségben vannak az Izraellel kapcsolatban inkább kritikus vélemények. Noha első látásra meglepő lehet, hogy nem a 18-24 évesek a kritikusabbak a zsidó állammal szemben, Kovács András szerint ennek oka lehet, hogy ez a korosztály még nem annyira foglalkozik politikával, mint a következő. A fiatal, politika iránt érdeklődő zsidók Izrael-kritikus hangvételére pedig okot adhat a baloldali irányultság, illetve az univerzális értékekbe vetett hit. Hasonló értelmezését adja az adatoknak Köves Slomó is: szerinte ebben a korosztályban a baloldali értékek dominálnak, „Izrael pedig a zsidóságról szól, és nem a társadalmi igazságról”.
Eközben az is lehetséges, hogy a baloldali médiafogyasztásnak is köze van a fiatal zsidók ilyetén nézeteihez. A TEV egyik friss kutatása utalt arra, hogy a baloldali, fiatalos médiumok az utóbbi időben markánsan Izrael-ellenes hangra váltottak. Célzott kutatási eredmények nélkül ez azonban csak találgatás – véli Kovács András. Köves Slomó ehhez azt is hozzátette, hogy a kutatás eredményei szerint az Izrael-barátabb jobboldali médiumokat nagyon kevés zsidó olvassa. Így tehát míg a zsidóságra már nem áll az az állítás, hogy általában baloldaliak lennének, azt sem lehet elmondani, hogy a zsidóság immár jobboldali lenne.
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 108. szám – 2018. július 2.