Egyelőre húsz gyerek

Mose és Uzit Schneursohn könnyedén nevel húsz gyereket. Az ötvenéves asszony reméli, hogy még szülhet. Nincs abban semmi rossz, ha a hatéves kicsi a harminckét éves nagylánytól örökli a ruhákat. A fő, hogy gyerekek jöjjenek világra s nyugalommal fogadni a nehézségeket is

 Schneursohnék Kfár Chábádban laknak, s nem érdekli őket szociológiai hovatartozásuk. Legföljebb annyit hajlandók mondani, hogy a keret, amelyben élnek, a Teremtő akaratának kifejezésre jutása. „Mindent az Úristenre bízunk” – mondják, teljességgel alávetve magukat a felsőbb akaratnak.

A húszgyerekes család lakása két szinten kilenc szobából áll. A belépő először enyhe sokkot él át. A szobák nagyok, de ridegek: sehol egy szőnyeg, egy kényelmes bútordarab, semmi dekoráció. Világos: bolondságokra nincs idő. Itt senki sem süpped a fotelba, nem huppan le egy székre: egyszerűen leül egy padkára. Valójában azonban csak apróságok okozzák a meghökkenést. A faasztalon egy zacskóban hat kenyér. Az asztal alatt egy láda, tele félbevágott zsemlékkel. Hatalmas rakás ruha a sarokban a sezlonon. Ez sosem kerül be a szekrénybe: aki fel akar öltözni, kihúzza a rakásból, amire szüksége van. A nyitott szekrényből könyvek, füzetek, harisnyák, tucatszámra cipők kandikálnak ki. Egyetlen kép van a falon: a lubavicsi rebbéé.

 Lelki nyugalom

Akár humoros oldaláról, akár kritikus szemmel nézi valaki a dolgot, nem hagyhatja figyelmen kívül a lelki nyugalmat, amely Uzit Schneursohnból árad. A látogatóval ellentétben őt abszolúte nem izgatja a nagy rakás szennyes vagy a kicsordulni készülő kenyeresláda. A karcsú, finoman kifestett és főleg nyugodt asszony teával kínál, meg egy kis mézzel. Úgy látszik, nem idegesíti a sok munka: mintha megengedhetné magának, hogy leüljön a tea mellé traccsolni egy kicsit.

A felfordult szekrény, amely azt az érzést kelti a látogatóban, hogy fel kellene pattannia, rendet raknia benne, egyáltalán nem zavarja a háziasszonyt. Mi van a tizenhárom gyerekkel, akik minden percben megjöhetnek az óvodából meg az iskolából? Mind egészséges? Melyik akar valami új játékszert? Melyik panaszkodik, hogy a mama nem szentel neki elég figyelmet? Kész az ebéd? Mi lesz a megélhetéssel? Minderre Uzit csak annyit mond:

— A legfontosabb az életben: ügyelni a sorrendre.

Egyszerű? Uzitnál a „sorrend” ott kezdődik, hogy gyerekeket hoz a világra – s ott is végződik. Születésük, úgy látszik, fontosabb, mint a felnevelésük. Az ismert dilemmával, miszerint kevesebb gyerekbe talán többet lehet befektetni, talán még sosem foglalkozott. Arról nem is beszélve, hogy nem ő és a férje, hanem a Jóisten határozza meg, hányszor és milyen időközökben szüljön. A világi családokban természetes kérdésre, vajon miért nem szül kevesebbet, az a válasza: eltökélt szándéka, hogy nem avatkozik bele a teremtés rendjébe.

Óvszer és égi jel

 Amikor nyolcadik gyermeke, Menáchem született, veszélyes trombózist kapott, és az orvosok figyelmeztették, hogy még egy szülés az életébe kerülhet.

„Ha még egyszer állapotos lesz az asszony – mondták Mose Schneursohnnak –, megveheted a sírhelyet.” A rebbe külön engedélyével Uzit elkezdett óvszert használni.

— Nagyon rosszul éreztem magam ezzel – emlékszik vissza. – Ette a szívemet, hogy erőszakos beavatkozással feltartóztatom a Mindenható akaratát.

Rossz közérzete és az óvszer ellenére állapotos lett. Ez égi jel volt számára, s egyben ígéret: „Aki gyereket adott, ad majd egészséget is.”

Egy pillanatig sem kételkedik. Hat éve, hogy – minden beavatkozás nélkül – abbamaradtak a terhességei. Ha a jövőről kérdezik őket, szégyenlős, de reményteljes mosollyal válaszolnak. Semmi sincs lezárva. Most már „csak” tizenhárom gyerek van otthon.

— A péntek esti vacsoránál szinte üres a ház – sóhajt fel Mose papa.

Hogy ne legyen akkora az űr, örökbe fogadtak egy tízéves gyereket. Az anyja zsidó, az apja arab, és vallásos körök gondoskodtak róla, hogy helyet találjon a zsidóság kebelében. Még egy „póttag” került a lassan ürülő családi fészekbe: egy hajlott hátú öregasszony, furcsa kifejezéssel a szemében. Nem beszél. Uzit nővére, aki tizenkét éve lakik velük. Az asszony az elmegyógyintézetből hozta ki, s azóta gondoskodik róla. Mindez nem zavarja a házaspárt a vendégszeretet gyakorlásában, s egész családokat hívnak meg magukhoz hétvégére. Unokák, barátok: a szombati asztalnál vagy tizenöten szoktak ülni rajtuk kívül. Egy részük meghívott, más részük alkalmi vendég. Élvezik a családi hangulatot, a közelséget. A készülődés? Semmiség, könnyen megy. „Van gyümölcs, van zöldség, még egypár tányér az asztalra, és kész!”

A családi gyökerekben nem lelni nyomát ekkora gyermekáldásnak. Mindketten hétgyerekes családból származnak. Uzit apja Mose Szegál, az Écel egyik parancsnoka volt. Az asszony úgy véli, születésének körülményei szimbolikus magyarázatként szolgálhatnak életerejére. Apjának, aki az angolok börtönében sínylődött, éppen az ő születése napján kegyelmeztek meg. Mikor értesült az eseményről, azt mondta: „Íme, a bizonyság a Mindenható hatalmára!” Az „oz”, „hatalom” szó két betűjéhez hozzátette a „jitbárách” – „legyen áldott” – első két betűjét, s így lett az újszülött neve Uzit. Különös neve, azt mondja, előjelezte élethivatását.

— Az Örökkévaló ereje és hatalma adott nekem erőt a gyermeknevelés kemény feladatához – magyarázza.

De szimbólumokból és adomákból nem lehet enni adni a gyerekeknek. Mose, az apa, 25 évig tanítóskodott, aztán korai nyugdíjba ment. Most 55 százalékos nyugdíjat kap. A Bituách Leumitól kapnak 1 500 sékel gyerekjáradékot, a többit a kétszáz méhkaptár termeli meg. Felesleges mondani, hogy munkásokat nem tart: „Mire valók a gyerekek?”

Kiderül, hogy a házaspárnak hosszú évek alatt felgyűlt, hatalmas bankadóssága van. Jövedelmük kétharmadát az adósságok törlesztésére fordítják. Uzitnak heti ötszáz sékelből kell gazdálkodnia: ennyi jut ételre, ruhára, villanyra, vízre és így tovább. Heti ötszáz sékel egy négytagú család meglehetősen szűkös ellátására elegendő.

Uzit nem panaszkodik.

— Szűkösen élünk, de a valóban fontos dolgokról nem mondunk le.

Mik is a valóban fontos dolgok? Nem a színházjegy, nem egy jó könyv, nem az ínyencségek. Schneursohnéknál a ruhákat egymástól öröklik a gyerekek.

— Azokat a ruhákat hordom, amik a legidősebb nővéremé voltak – csiripeli a hatéves Rochele. Az a nővér most harminckét éves.

Mose az, aki néha megpróbál rendet csinálni a szekrényekben. Minden próbálkozás után rájön, hogy a ruhák egyszerűen nem jutnak el a szekrényig. A felfordulás ellen viselt háborújáról némi szeretettel vegyes panaszkodással beszél. A szekrények időnkénti megrohamozásán kívül Mose feladata a cserépkályha begyújtása, a tanulásban való segítség és a gyerekek iskolába indítása. Uzit csattanósan szövegezi meg gyerekei iránti viszonyát:

— Ha a szülők lusták, a gyerekeknek szorgalmasaknak kell lenniük.

Négy-öt mosás naponta

 Hihetetlen, hogy lusta lenne. Ha mégoly szorgalmasak is a gyerekek, mindig marad elég tennivalója. Inkább arról lehet szó, hogy jól átgondolt vezénylési módszere van. Ha összeszámoljuk a szoptatási időket, kiderül, hogy Uzit teljes tizenkét évet töltött szoptatással. Ebben aztán a lányok sem tudtak segíteni. Ő volt az igazgató és a munkaerő egy személyben.

A jó vezetőt arról lehet megismerni, hogy nélküle is jól megy a dolog, és jó ötletei vannak. Uzit mosási, vasalási, főzési titkait két szóval lehet kifejezni: hozzáállás és technika. A hozzáállás, amelyről nem lehet tudni, hogy jelleméből vagy kényszerből fakad-e, a csodálatos lelki nyugalomban fejeződik ki.

— Elsősorban: mindenki teljesen kiveszi a részét a tennivalókból. Nincs kényszer vagy felsőbb utasítás. Nincs szokványos napirend vagy kötelező munkamegosztás. S a fő: ha valamit nem végeznek el, akkor sem történt tragédia.

A „terepen” ez például naponta négy-öt mosást jelent. Uzit felteszi a mosást, a gyerekek teregetnek, leszedik a száraz ruhát, és a sezlonra dobják. Keveset vasalnak: akinek fontos, az kivasalja a holmiját.

Ami a bevásárlást illeti, Uzit húsz éve nem látott szupermarketot. Ez is a gyerekek dolga. Csak hetente egyszer, pénteken főz. Akkor feltesz négy hatalmas fazekat: hal, zöldségleves, sólet és rizs. A hét folyamán fakultatív az étkezés.

— Nem muszáj mindig főtt ételt enni. Elég a tejtermék, zöldség, gyümölcs.

Néha a 16 éves Nechámá áll oda főzni. A házi feladatokat a gyerekek ott végzik, ahol jólesik nekik, akkor, amikor akarják. Egy részük jó tanuló, a többi kevésbé. Az utazás valóban nehéz ügy. Az unoka britjére, amelyet nemrég tartottak Kirját Gáton, minibuszt kellett bérelniük.

A betegségektől nem esnek kétségbe. Orvosságot csak komoly szükség esetén használnak. Nem szednek antibiotikumokat, még komoly gyulladásra sem, viszont sok kamillateát isznak. Sosem különítik el a beteget.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, a nagyobbak fektették le a kisebbeket. Most mindenki akkor fekszik le, mikor fáradt. A problémákat a rebbétől kapott jó tanácsokkal oldják meg. A gyerekek például panaszkodtak az állandó vendégjárás miatt. A rebbétől kaptak egy pászkenolást, miszerint nincs még egy olyan micvá, mint a vendéglátás.

Rénézésre hihetetlennek tűnik, hogy Uzit ötvenéves. Megkérdezem, milyenek voltak a terhesség hónapjai, a szülés nehézségei.

— A cél erőt ad az embernek – válaszolja. Orvosi szempontból egyébként eléggé nehéz terhességei voltak.

Telefon-tanácsadó reggeltől estig

 Most, hogy a gyerekek megnőttek, Uzit napját a szokásos házimunkákon és az imádságon kívül órák hosszat tartó telefonbeszélgetések töltik ki. Reggel héttől éjfélig hívják különböző asszonyok, hogy a tanácsát kérjék abortusszal, házassági problémákkal, gyerekneveléssel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy azért keresik vele a kapcsolatot, mert jól tud mást meghallgatni, de nagy gyakorlata és önbizalma is van. Sokan kérdezik, érdemes-e gondozónőt fölvenni a gyerekek mellé. Erről határozott véleménye van: a legjobb gondozónő sem ér fel egy anyával. Vajon hány percet tudott szentelni egy-egy gyerekre egy négygyermekes anyához képest? A válasz: nem az idő mennyisége a fontos, hanem a minősége.

A gyerekek véleménye nem egyértelműen ugyanaz, mint a szüleiké. Nem mindegyiknek tetszik a dolog, de tapintatosan fejezik ki magukat. Az egyik lány, aki ötévi házasság után maga is négy gyermek anyja, diplomatikus választ ad a kérdésre, hogy volt-e elég része anyjában:

— Egy gyerek megszokja, ami van. Engem nem kérdeztek.

Kérésemre Uzit felsorolja gyermekeit. Jedidá, 32 éves: hét gyerek; Nedivá, 30 éves, jónevű ruhatervező Brooklyban: hat gyerek; Joszi, 29: tanító Kirját Máláchiban; Slomo, 28: egy kislány apja; Moti, 27: jesivátanuló; Jicchák, 26: még otthon van; Tircá, 25: négy gyerek; Menáchem, 24: nőtlen, Amerikában él; Smulik, 22: ásványvizet exportál; Sosi, 20: tanítónő, egy gyermek; Hanni, 19: Amerikában jár szemináriumba; Lévi, 18: katona; Lejele, 17: tanul még, de már varr ruhákat; Nechámá, 16: tanuló; Snéur, 15: jesiváhallgató és az izraeli Misná-verseny győztese; Jáfá, 12; Árje, 11: kiváló tanuló; Dávid, 10; Sálom, 8; Rochele 6. Öt gyereke van külföldön. Vannak köztük olyanok, akikkel a legkisebb még nem is találkozott, csak hallott róluk.

Uzit csak egyet kér cserébe az interjúért:

— Gyere el este egy női összejövetelre Nevé Monoszonba. Hallasz majd valamit az értékrendről. Akkor, remélem, elhatározod, hogy még egy gyereket hozol a világra!

Orná Ávni
Remény, Tel-Aviv

Megjelent: Egység Magazin 3. évfolyam 11. szám – 2014. július 28.

 

Megszakítás