Egy rendhagyó forradalmár: Milton Friedman, a szabadság prófétája

A történelmi tapasztalatok alapján egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a forradalmi mozgalmak élére a legtöbbször  homályos célok alapján a világot felforgatni kész, hataloméhes fantaszták állnak. Ezek után nem meglepő, hogy a világ rendjének bármily jószándékú „újratervezése” csaknem mindig temérdek szenvedést, szellemi és gyakran fizikai rabságot, ekként a korábbinál jóval kevésbé élhető körülményeket eredményez a többség számára. Ezzel együtt időről időre előfordul, hogy néhányan fittyet hánynak a korszellemre, és a józan ész szavára hallgatva megpróbálják visszavezetni embertársaikat a szabadság rég nem járt ösvényeire. Milton Friedman egyike volt az egyéni szabadság rendíthetetlen és kevés számú forradalmárainak. 

 

Tervezés helyett több szabadságot!

A két egymást követő világégés elmúltával magától értetődő adottsággá vált valamennyi kormányzat számára, hogy a gazdaság csaknem teljes pusztulását egyedül erőteljes állami beavatkozás révén lehet ismét anyagi gyarapodássá változtatni. Ám a – gyakran csupán látszólagos – kompetencia érzete túlságosan csábító ahhoz, hogy a hatalmon levő politikusok ne tanulnák meg egészen rövid idő alatt, és az indokoltnál jóval több területre, illetve nagyobb mértékben kiterjeszteni fennhatóságukat. Ennek megfelelően a II. világháború lezárását következő évtizedek még a világ nyugati felén is fokozódó állami szerepvállalással, a köz- és a magánszféra egészségtelen egybeolvadásával és a gazdaság politikai tervezésének erő­södésével jártak. Ezek után nem meglepő, hogy a fősodorbeli közgazdaságtan képviselői – a nemzetek gazdaságait velük közösen alakító politikusokkal összhangban – a kiterjedt állami beavatkozást (természetesen a „társadalmi igazságosság” nevében) propagáló John Maynard Keynes tanításait követték. Egy magyar zsidó származású, ám már New Yorkban született közgazdász azonban szembeszállt az uralkodó felfogással, és már a 30-as évektől kezdve a világ korábban ismeretlen prosperitását megteremtő szabadpiaci kapitalizmushoz való visszatérést hirdette.

A tanulmányait a New Jersey államában található Rutgers Egyetemen befejező, majd a New York-i Columbián doktoráló Friedman nem hitt Keynes uralkodó nézetében, mely szerint az áremelkedések oka az áruk kínálata és kereslete közötti egyensúlytalanság. Ehelyett Friedman a pénzmennyiség változásait és azok okait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy szinte valamennyi recesszió előtt pénzszűke a jellemző, és a gazdasági válságokat minden esetben a pénzmennyiség komoly mértékű és tartós csökkenése előzi meg. Emiatt Friedman következetesen amellett érvelt, hogy az államnak egyedül a pénz mennyiségének a szabályozásával szabad beavatkoznia a gazdaság működésébe. A monetarizmusnak elnevezett iskolája ezért a pénzmennyiség mérsékelt, de folyamatos növelését irányozta elő, ugyanis véleménye szerint csak ez biztosíthatja a fenntartható, csekély inflációval kísért gazdasági növekedést.

Szabad piac nélkül nincs politikai szabadság

Ezzel azonban véget is ér az állam mozgásterülete! – intett népszerű könyveiben és gyakori tévészereplései során Friedman. A gazdaság gyarapodása ugyanis elsősorban a szabad piaci szereplők egyéni kockázatvállalásán és a körülményeken múlik, amelyeket lehetetlen teljes mértékben megváltoztatni, legfeljebb alakítani lehet rajtuk, és sokkal inkább igazodni hozzájuk. Bár a nézeteinek első, nagyobb olvasóközönséget elérő kifejtése idején, a 60-as években, a nyugati világ gazdaságai szárnyaltak: alig egy évtizedet kellett csupán várni arra, hogy az 1974-es OPEC olajembargó, illetve az 1979 tavaszán kitört iráni forradalmat kísérő kettős olajválság, valamint az aranystandard megszűnése és a kibontakozó technológiai forradalom nyomán megroggyanó gazdasági helyzet Friedman nézeteit igazolja.

A közgazdász gondolatai szellemi fellegvárából, a számára 1946-tól harminc éven keresztül tanári állást biztosító Chicagói Egyetemről valamennyi meghatározó szellemi műhelybe, sőt a PBS-en futó tévésorozata és népszerű, a laikus olvasóhoz (is) szóló könyvei nyomán az amerikai családok jó részéhez és számos meghatározó politikus környezetébe is eljutottak. Az 1976-ban Nobel-díjat kapott Friedman a klasszikus liberalizmus 18. századi óriásához, Adam Smith-hez visszatérve amellett érvelt, hogy a gazdaság csak akkor lehet hosszú távon is működőképes, mi több, a töretlen gyarapodás záloga, ha a szereplői külső kényszer nélkül, a saját belátásaik alapján mű­ködnek együtt egymással. Az adás-vétel önkéntes szerződéseken ala­puló végtelen láncolatában az összes fél a saját önérdekét követve vesz részt és ezáltal hasznot is húz a szé­les körű kooperációból. A szabadke­res­ke­delemben és az azzal együtt járó sza­bad versenyben a fogyasztók a le­hető legolcsóbb áron juthatnak hoz­zá a legjobb minőségű szolgáltatá­sok­hoz. Ezzel szemben a – legtöbb eset­ben nem is olyan gondos – szülő sze­repéhez csökönyösen ragaszkodó ál­lam a meggondolatlan és a vele szö­vetséges rétegek kegyeit kereső lé­péseivel törvényszerűen, és ami ennél is rosszabb, folyamatosan ront a helyzeten.

 

A szocializmus kísértete

Ennek ellenére a szocializmus, az állami beavatkozás ígérete – ismerte fel Friedman – rendre komoly vonzerőt gyakorol a fiatal értelmiségiekre. Az ok nyilvánvaló: az államelvű, aktivista szemléletű politikai programok egyenlőséget ígérnek és a legelesettebbek felemelését. Csakhogy az eredmény minden esetben ennek az ellenkezője lesz. Az állam az önkéntes együttműködés elvének elhagyásával a munkájukat eredményesen végzőket a tevékenységük gyümölcsének átadására kényszeríti, míg a társadalommérnöki lendület kedvezményezettjei épp azok lesznek, akik tehetség, kitartás, szerencse vagy szándék hiányában nem voltak képesek hasonló teljesítményre. Ezzel egyszerre sikerül a vállalkozókedvűek kezdeményezőkészségét letörni és a kevésbé aktívakat az állam érdekmentesnek nehezen mondható „gondoskodásához” szoktatni. A politikusok ráadásul idővel nem elégszenek meg a produktívak anyagi erőforrásainak erőszakos eltulajdonításával, aminek segítségével aztán másokkal tudnak „jót tenni”, hanem egyre korruptabbá válva a piacokat és az erőforrások elosztását is a kedvezményezetteiknek megfelelően kezdik alakítani. 

Friedman ezért az állam fokozatos leépítését, privatizációt, a szabad vállalkozást gúzsba kötő bürokratikus szabályozás egyszerűsítését vagy megszűntetését, illetve a piacok liberalizálását ajánlotta. Úgy tartotta, hogy az államnak egyedül a polgárok biztonságának garantálásában és az emberek közötti vitás ügyletek rendezésében, azaz a bíróságok működtetésében lehet szerepe. Elveiből következik, hogy a szabad versenynek a szociális juttatásokban is teret kell nyernie, hiszen ez a garanciája a jobb minőségű, testreszabott szolgáltatásokhoz való hozzáférésnek. A nem hatékony állami szegénységpolitika helyett célzott, a tényleges rászorultságon alapuló készpénzes támogatást javasolt, amit a szegénységi küszöb alá eső családok adófizetéstől való mentessége egészítene ki. Hitt abban is, hogy a versengő biztosítótársaságok jobb nyugdíj- és egészségügyi ellátást eredményeznek az állami monopóliumoknál. Hiszen, ahogy Friedman egyik nagy tisztelője, Ronald Reagan fogalmazott: „Az állam nem oldja meg a problémákat, a probléma maga az állam.”

 

„A kormányok az eszméimre esküsznek ugyan, de nincs elég bátorságuk”

Az általában meggyőződéses baloldali kritikusai persze sosem mulasztják el megjegyezni, hogy a Nobel-díjas közgazdász a túlterjeszkedő és elkényelmesedett jóléti államokat le(jjebb) építő Reagan és a szintén elkötelezett Friedman-hívő Margaret Thatcher mellett a Chi­lében véres diktatúrát kiépítő Augusto Pinochet tábornoknak is gyakorlati segítséget nyújtott. Csak­hogy az igazság az, hogy a ma­gántulajdon szentségét semmibe vevő szélsőbaloldali Allende „nép­barát” intézkedései következté­ben a szakadék szélére került chilei gazdaságot több lépésben, a korrupt dik­tatúra nehezen múló államfétise és haveri kapitalizmusa ellenére is talp­ra állító „chicagói iskola” egy pil­lanatig sem támogatta a jobbol­da­li rezsimet. Igaz, Friedman valóban adós maradt Pinocheték hangos kritikájával. Ugyanígy szá­mos szak­író szerint a mikro- és makrogaz­daságot élesen különválasztó, tehát az állami beavatkotást a piaci szereplők szabad interakcióival szemben védelmező, ám a gazdaság szabályozását a jegybankok irá­nyított pénzteremtésének kívánalmával támogató Friedman – és nyomában az általa fémjelzett monetarista iskola – maga is hozzájárult a világgazdasági válság 2008-as kitöréséhez.

A zsidóság gazdaságtana?

Akár igaz a kritika, akár túlzó, a két Beregszászon született, Brooklynba emigrált ortodox magyar zsidó szülő, Friedman Jenő és Landau Etelka negyedik gyermeke, a magyarul kevéssé, jiddisül jobban értő Milton Friedman hozzájárulása felbecsülhetetlen a gazdaságról alkotott elképzeléseink háború utáni alakulásához. Friedman amerikai hazafiként és öntudatos zsidóként egyébként következetesen kiállt Izrael mellett. Tanácsaival segítette a Begin-kormányt és rokonszenvezett a Likud párt alapításával, amely 1973-ban elsőként állította politikai cselekvése középpontjába a piac szabadságának támogatását az erősen balra tolódott zsidó államban. A zsidóságot jól ismerő Friedman írásaiban újra és újra hangsúlyozta, hogy a közhiedelemmel el­lentétben a zsidó hagyományok alapvetéseitől idegen a szocializmus. Ezzel szemben a kapitalizmus, a krea­tivitás ki­bon­takoztatásának lehetősége, az egyé­ni felelősségvállalás és az önkén­tes szolidaritás nem csupán a történelem során támogatták mindig a zsi­dóság gyarapodását minden diszkriminatív kormányzati intézkedés ellenére, hanem a zsidóság alapértékeire is figyelmeztetnek az állami gon­doskodás felsőbbrendűségét hang-

­súlyozó világban.

Réti János írása

A cikk az Egység magazin 99. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.