Hogyan sikerült megszüntetni egy 1300 éves szokást? Miért kellett az európai zsidóknak évszázadokon át megalázó körülmények közt, meztelen mellkassal, fedetlen fővel és véres disznóbőrön állva megjelenniük a bíróságon? Kiderül az aish.com írásából.

Justinianus császár 532-ben hozott rendelete megtiltotta, hogy az általa megbízhatatlannak tartott zsidók keresztény bíróságon tanúskodjanak. Hamar kiderült azonban, hogy a tilalom nem betartható, ezért a zsidók megalázását és hamis tanúskodásának megakadályozását célzó rituálét alakítottak ki, ez lett a more iudaico, a „zsidó szokás”. Ennek értelmében a bíróságon megjelent zsidóknak megalázó körülmények között kellett vallomást tenniük. Ezek közé tartozott, hogy bibliai átkokat kellett maguk ellen kimondaniuk arra az esetre, ha hazudnának a bíróságon vagy hogy meztelen mellkassal és fedetlen fővel kellett egy véres disznóbőrön állniuk vallomástétel közben, egyik kezükkel egy nyitott Biblián, ezzel is elejét véve a hamis tanúzásnak. A more iudaico a XIX. században is élt még olyan, egyébként felvilágosult országokban, mint Franciaország vagy Anglia.

A kelet-franciaországi Metz jesivájában rabbidiplomát szerzett Lazare Isidor 1838-ban lépett színre. 24 éves rabbiként első állomáshelyén, Pfalzburgban találkozott először ezzel a kegyetlen középkori szokással, amikor közösségének egyik tagjától kívánták meg, hogy a more iudaicónak megfelelően tanúskodjon a bíróságon. A helyi szokásoknak megfelelően az eskütételre a zsinagógában kellett sort keríteni. Isidor rabbi úgy döntött, hogy nem engedi meg, hogy a zsinagógát arra használják, hogy zsidó testvére méltóságába gázoljanak – attól függetlenül, hogy az illető késznek mutatkozott arra, hogy alávesse magát a procedúrának.

A felvilágosult Franciaországban, a „szabadság, egyenlőség és testvériség” hazájában a rabbit bíróság elé állították döntéséért. A francia zsidóság egy emberként állt mellé és egy fiatal ügyvéd, Adolphe Crémieux vállalta az ügyet. Crémieux nem sokkal később a zsidók jogainak rettenthetetlen védőjeként szerzett magának hírnevet olyan hírhedt esetekben, mint az 1840-es damaszkuszi vérvád. Briliáns védőbeszédében a Francia Köztársaságot vádolta meg a középkori antiszemitizmus örökségének fenntartásával:

„Valóban hisznek abban, hogy a francia zsidók nem érdemlik meg, hogy egyenlőek legyenek a francia keresztényekkel? Azt mondják, a zsidók nem képesek felfogni a felemelt kézzel tett eskü fontosságát. Hány keresztény van, aki nem érti meg ezt a gondolatot? Hányan emelik fel a kezüket és mondják: »esküszöm« anélkül, hogy felmérnék e kézmozdulat és e szó szentségét?

„Mi alapján jelentik ki Önök, bírók magukról azt, hogy teológusok? Katolikusokként mi alapján akarják egy zsidó, bírákként pedig egy rabbi lelkiismeretét szabályozni?”

Isidor rabbit Crémieux beszéde alapján felmentették, a hírhedt more iudaicót pedig eltörölték. A rabbi bátor kiállása a franciaországi zsidóság történetének egy új korszakát jelezte azzal, hogy nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is megkövetelte az egyenlő bánásmódot.

„Megmutattuk, hogy érdemesek vagyunk a szabadságra és az állampolgári címre, illetve hogy lehetséges egyszerre zsidónak és franciának lenni”

– mondta az elismert, a tóratanulás fontosságát széles körben terjesztő rabbi, akit 33 évesen választottak párizsi főrabbinak, majd – a franciaországi zsidók érdekében tett erőfeszítéseinek elismeréseként – egész Franciaország főrabbijának. Ezt a pozíciót 1867-től egészen 1888-ban bekövetkezett haláláig töltötte be.