Nem is gondoltam volna, hogy egy harmonika nem csak idegesítő hangszer lehet” – szokta hallani sokszor a koncertjei után Móser Ádám, akinek a több különböző hagyományból összegyúrt, francia-balkáni-klezmer-tangó zenéjét sokan a karantén adott erkélykoncertjei alapján ismerték meg. A harmonika történetéről, saját, improvizatív zenéjének kialakításáról és a karantén kultúrahiányáról beszélgett a művésszel a Recorder. Móser Ádám szeptember másodikán, csütörtökön a 200 éves Óbudai Zsinagógában zenél egy különleges színdarabot kísérve.
Úgy nevezed a zenédet, hogy „francia-balkáni-klezmer-tangó”. Kik voltak ennek a megalkotásában a legfontosabb előképek, inspirációk?
Klasszikus harmonikásként kezdtem a tanulmányaimat…
Ez mit jelent, például milyen repertoár van harmonikára?
Igazából nincsen Magyarországon repertoár, csak nekem orosz tanárom volt, és Oroszországban a harmonika nemzeti hangszer, van hagyománya. Viszonylag fiatal hangszerről beszélünk, az 1800-as végén kezdett el fejlődni, azóta lehet rajta rendesen játszani. Az 1920-as, 30-as években fedezte fel magának Franciaország a szvingben, Argentína a tangóban. A zeneiskolában sok Bach orgonaminiatűrt játszottam, illetve orosz kortárs zeneszerzők direkt harmonikára írt műveit. Emellett nyilván polkákat is, de azt igyekeztem elkerülni…
Egy érdeklődő harmonikás viszonylag hamar találkozik Edith Piaffal és a harmincas évek gypsy swingjével – itt Gus Viseur nevét érdemes megemlíteni –, illetve belefut Astor Piazzollába és a tangóba, valamint a klezmerbe. Én emellett még moldvai népzenét is játszottam furulyán és dudán, és itt találkoztam a páratlan ritmusokkal, megismerkedtem a Balkán zenéjével. Ezek az zenék a harmonikát mind különbözőképpen használják. Ahhoz, hogy az ember tökéletesen megtanuljon klezmert játszani, vagy szvinget, balkáni zenét stb., mind kellene egy-egy külön élet. Ez az én egyetlen életembe nem fért bele, pláne, hogy közben az ELTE-re is jártam összehasonlító irodalomtudomány szakra – ami egyébként nagy segítség volt abban, hogy kitaláljam, hogy a saját zenémet hogyan akarom felépíteni. Arra gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha én írok olyan zenét, amiben mindez megvan egyszerre, és akkor nem kell eldöntenem, hogy melyiket akarom játszani. Ráadásul így a zeneszerzői ambíciómat is kielégíthettem.
Hosszú éveken keresztül kísérletezgettem, zenéket hallgattam, illetve leírtam és elemeztem a harmónia-skála kapcsolatokat, hogy hogyan lehet átjárni a határokat, hogyan lehet a különböző hagyományokat összetenni. Hogyan tud zsidó lenni mondjuk egy argentin tangódallam? Egyre mélyebbre ástam ebben az egészben, és végül kialakult egy olyan zenei rendszer, amiben pillanatokon belül egyik hagyományból a másikba tudok evezni. Nagyon figyelek arra, hogy ne játsszak korábban mások által megírt zenéket. Egyrészt mert engem tényleg az érdekel, hogy ezeket hogyan lehet összehozni, másrészt meg Astor Piazzollát Astor Piazzolla gyönyörűen játszott, és nem gondolom, hogy ahhoz én hozzá tudok tenni. Én úgy tudok hozzátenni Piazzollához vagy bármelyik zenei hagyományhoz, hogy önmagamat teszem bele és azt a zenei világot, amit itt Közép-Kelet-Európában képviselek. Rengeteget improvizálok, a szólókoncertjeimen vannak olyan számok, amelyek teljes egészükben ott születnek meg. Ez annak köszönhető, hogy megalkottam ezt a zenei világot, amiben nagyon otthonosan mozgok. Az első karantén alatt adott erkélykoncertjeimen két hónapon keresztül minden nap öt órakor játszottam 10-12 percet. Az első hét napban elfogyott az összes szám, amit megírtam, ismételni pedig nem akartam magam, így onnantól kezdve minden, amit játszottam, improvizáció volt, egy teljes értékű, ott született darab. Ez azért tudott létrejönni ebben a formában, mert uralom azt az anyagot, amit megteremtettem.
A teljes interjú a Recorder oldalán olvasható.