Valamikor a sötét középkor vége után, talán a tizenhatodik század negyvenes éveiben élt Musztafa, a török papság konstantinápolyi vezérembere, egyben az akkoriban szárnyra kapó zsidógyűlölet egyik apostola, aki napról-napra különféle koholt rágalmakkal állott elő a zsidók ellen, s azokkal próbálta indulatba hozni a törököket.
A konstantinápolyi zsidók persze minduntalan azon voltak, hogy Musztafa gonosz vádjait kézzelfogható érvekkel tegyék semmissé. S mert az igazság előbb utóbb mindig utat talál, az Örökkévaló segítségével a zsidóknak újból és újból sikerült elkerülniük a pogromot, mert a törökök bizony nem voltak együgyű emberek és nem hitték el zsidó szomszédaikról azt a sok aljasságot melyet főpapjuk összehordott nekik.
Musztafa látva, hogy „egyszerű” rágalmaival nem ért célt, s hogy nem tudja megvezetni Konstantinápoly népét, úgy döntött, hogy még mielőtt teljesen aláaknázná tekintélyét, magasabb szintű cselhez folyamodik, s kis fejtörés után megjelent a szultánnál. A csalfa Musztafa a becsületes emberek komolyságát öltve magára, alázatosan meghajolva adta elő újabb hazugságát:
„Felséges uram, nagybölcsességű szultánom! Az éjjel az égben voltam, ahol az egy Isten hosszan panaszkodott nekem a zsidó népre! Emlékeztetett, hogy Izrael népének bűnei már sok száz évvel ezelőtt úgy megszaporodtak, hogy kénytelen volt jeruzsálemi szentélyét is lerombolni, ezért aztán hangsúlyozta, hogy aki a zsidókat bármiféle támogatásban részesíti, az Ő ellene vét. Így bizony, aki saját maga és országa javát kívánja, az a zsidókat üldözi. Ezért aztán szerénységem azt tanácsolom végtelen tudású uramnak, hogy azonnal bocsásson ki egy rendeletet, amiben megvonja a zsidóktól az eddig nyújtott összes támogatását, s őket az országból mielőbb kergesse el. Ki tudja, vajon az ország gazdasága is nem miattuk van-e olyan helyzetben, mint amilyenben van…”
A szultán végighallgatta a főpapot, kinek állítása valódiságában egy percig sem kételkedett, ám kérését mégsem teljesítette rögtön, mert a szultánné születésnapja közelgett amely örömünnep volt az ország minden lakója számára. Így aztán úgy határozott, hogy a zsidókat sújtó rendeletet három hónappal később fogja kiadni.
A török zsidók valahogy megtudták a gonosz Musztafa kegyetlen cselszövését, megszaggatták ruháikat és nagy jajveszékelés közben hamut szórtak fejükre. Szentéletű agg rabbijukhoz siettek, hogy ő mondja meg, mi tévők legyenek most. Az idős rabbi lecsendesítette a kétségbeesett zsidókat, intette őket, hogy folytassák csak becsületes életüket s imádkozzanak továbbra is az Örökkévalóhoz, majd megsegíti őket ezúttal is. S míg a zsidók megnyugodva tértek vissza hétköznapi életükhöz, a rabbi sietve felkereste Konstantinápoly tizenhárom leggazdagabb és legtekintélyesebb zsidó családját, tőlük nagy összegű adományt könyörgött ki, majd a legközelebbi, Londonba induló hajóval elutazott.
A rabbi végigböjtölte s imádkozta a hajóutat, majd ahogy kikötött a Temzén, a híres Hirsch-féle ékszerházba sietett, ahol egy fantasztikusan csillogó briliáns fülbevalópárt vásárolt. Az ékszer megvétele után pedig rögtön indult is vissza a török fővárosba. Éppen a szultánné születésnapjának előestéjén érkezett vissza szülővárosába, ahol álruhát öltött, az egyik függőt hátsó zsebébe rejtette, majd sikerült kieszközölnie, hogy még aznap este a szultán elé járulhasson.
„Tudom, hogy felséged a drága szultánnét minden születésnapján ajándékkal szokta meglepni. – kezdte a kalmárruhát öltött rabbi a beszédét. – Ez a tudat vezérelt engem a szultán gyönyörű márványtermébe, hogy mint Konstantinápoly leghíresebb ékszerésze, cégem hírnevének növelése érdekében felajánljam önnek boltunk legkiválóbb díszét. Épp most tértem haza külföldről ezzel a gyönyörű fülbevalóval, mely kétségtelen meg fogja nyerni az ünnepelt tetszését.”
A szultán átvette a ragyogó függőt, vizsgálgatta egy darabig, majd nem győzte dicsérni a köveket, a finom foglalatot és a láncszemeket. Ám a tiráda közben egyszer csak ijedten felocsúdott, s rémülten kérdezte: „Dehát, hol van a párja?!”
„Szent egek! – kiáltott fel az álruhás rabbi – De hiszen Londonban hagytam! Csak most jut eszembe, hogy ennek a párját melynek egyik smaragdja kissé homályos volt, visszavittem kollégámhoz, hogy csiszoljon rajta, ám a rövid idő alatt elfelejtkeztem róla, mikor a hajóra siettem vissza.”
A szultánt teljesen letaglózták a hallottak.
„Kizárt dolog, hogy a másik függő holnapra ideérjen. Az Londonig és vissza legalább hat hét. Egy függővel pedig mit sem érek!”
– bosszankodott a turbános király.
Eközben a rabbi műkönnyeket erőltetett szemeibe, melyek így fájdalomtól csillogónak látszottak, homlokát összeráncolta, s a végtelenül elkeseredett ember benyomását keltve sopánkodott, majd hirtelen felkiáltott, mosoly futott át arcán, s így szólt:
„Felség! Kitűnő ötletem támadt, amivel felséged a fülbevaló párját holnapig feltétlenül megkaphatja. A dolog egészen egyszerű, köztudott, hogy az ön főpapja, a török egyház vezérférfija másfél hónnap ezelőtt egy éjjel az égben járt, s onnan magától a Teremtőtől hozott üzenetet. Kétségtelen, hogy az említett főpap titokzatos erővel bír, aki egy éjjel alatt a föld és ég közötti utat kétszer is megtette, mi sem természetesebb hát, hogy az ahhoz képest nevetségesnek tűnő Konstantinápoly-London távolságot holnapig megtegye. A hazáját oly szerető Musztafa biztosan szívesen teljesíti felséged kívánságát.”
A szultánt újból elöntötte a lelkesedés, s azon nyomban magához hívatta a főpapot majd előadta neki kívánságát. Musztafa erre holt fehérré sápadt, s más kiutat nem látva, töredelmesen bevallotta, hogy hazudott az isteni kinyilatkoztatásról…
A vallomás után az „ékszerész” a szultán lábai elé vetette magát, s keserves zokogás közben a következőket mondta:
„Felséges uram! Látod hát, hogy hazugságokon alapszanak e gonosz embernek az ellenünk kovácsolt rágalmazásai! Viszont én sem vagyok ékszerész, hanem a város rabbija, aki azért játszottam el ezt a jelenetet, hogy felnyissa eddig megvezetett tudatod, hogy meggyőzzelek Musztafa vádjainak valótlanságáról. Fogadd el e szép ékszert a török zsidók hűségének jeléül.”
– s utóbbi szavak alatt a rabbi elővette a függő párját is.
A szultán pedig visszavonta a zsidók ellen kiadott rendeletet. A török zsidók ajándéka pedig talán még ma is ott lapul a szultánok kincstárában…
A petrozsényi Reb Müller Jenő története alapján.
Címlapkép: star photography dari Pexels