(Részlet Laki Ildikó: Szociális helyzetkép – intézményesítettség Magyarországon című összefoglalásából)
A hazai szociális intézményrendszert egyfelől meghatározza a fenntartói viszonyrendszer, amely ennek alapján állami, civil, magán vagy piaci fenntartást jelent, másodsorban pedig maga az intézmények szociális szerepéből adódó feladatainak köre.
A szociális ellátások között megkülönböztetjük egymástól az alapellátásokat (alapszolgáltatásokat), valamint a szakellátásokat (szakosított ellátásokat). Az alapellátások inkább az otthonhoz közeli ellátásokat foglalják magukba, feltétlen nem igényel lakóhelytől távoli szolgáltatást.
A szakellátások összetettebb, nagyobb szakértelmet igénylő, és rendszerint bentlakásos ellátást jelentő szolgáltatások.
E két ellátási forma elsődlegesen a jövedelemmel nem rendelkező vagy alacsony jövedelmű személyeket, illetve családokat célozzák meg, melyek a szociális rászorultságtól, vagy egyéb más helyzettől (életkor, hátrányos helyzet) függnek. Az ellátások keretében megkülönböztetünk rendszeres és eseti ellátásokat, melyek mindegyike lehet pénzbeli és természetbeni egyaránt.
Az 1993. évi III. törvény (Szoctv.) alapvetően két fejezetben tárgyalja a rendszer, a pénzbeli és természetbeni ellátások, illetve a személyes gondoskodást nyújtó szociális szolgáltatások körét. Ez utóbbi 3 részre válik szét, a szociális alapszolgáltatások, a szociális szakellátások mellett van egy szabadon álló tétel, a fejlesztő foglalkoztatásra. Ez utóbbi a törvénytől eltérően kerül szabályozásra, önálló kategóriát képezve az ellátások keretein belül.
