Akár bevalljuk, akár nem, még ha elmúltunk negyven évesek is, mindannyiunkban, mindmáig bennünk él a „kisdobos”. 

 

Dési Péter, Kisdobos becsületszavamra című regényében tényleg nincsenek híres emberek és hatalmas hősi tettek sem, csupán és elsősorban gyerekek, kisdobosok. Könyvét annak végtelenül lendületes sodrása és kiváló humora teszi olvasmányossá. De mindemellett erényei között szerepel az is, hogy a gyermeki naivitás megfigyelő szegmensén keresztül tudósítja olvasóit.

Az önéletrajzi ihletésű írás tökéletes korrajzot ad arról a Budapestről, amikor tankok dörömböltek szerte a város utcáin. A regény a kisdobosok hat pontjának címével ellátott hat fejezetből áll. Az utolsó fejezet címe: „A kisdobos úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére.”

Dési egyik regényírói titka az le­het, hogy kifulladásig pakolja könyvének oldalait olyan vizuális le­írásokkal, amelyeket olvasva úgy érezzük, hogy a legújabb hollywoodi nagyjátékfilmet nézzük. A legapróbb és a legsúlyosabb jelenetek is ugyanazzal a túlszaturált színes ceruzával vannak megrajzolva. Gondolok itt egy egyszerű szoba bemutatására vagy a haldokló nagypapa és unokája utolsó közös perceire. A házak, ruhák, színek és illatok leírása egy szempillantás alatt visszarepít az ötvenes évek Budapestjére.

A cselekményben a történet kisdobos főszereplőjén és családján kívül megjelennek házmesterek, ószeresek, verklisek és szódáslovak, egyszóval mindenki, aki az egykori 1950-es évek legendái közé sorolható. A tízéves kisfiú, akinek mindennapjaiba csöppenünk, semmiképp nem sorolható az ijedős jó kisfiúk kö­zé. Az 1956-os eseményeket alig érti még ugyan, de annál nagyobb elszántsággal akar részt venni bennük. Kisdobosunk ezekben az években többnyire Budapesten, a Kazinczy utcában lakik nagyszüleinél – itt veszi kezdetét kisdobossága is –, majd rövid időn belül szüleivel a Pozsonyi útra költöznek.

Édesanyja látszólag a felnőttek idilli hétköznapjait éli, de nap mint nap eszébe jutnak azok a szenvedések, amiket még a fia születése előtti évben is el kellett viselnie, hiszen a nő éveken át csak egy név nélküli számként létezett, akit többedmagával Máramarosról hurcoltak el. Aki 1945 májusában Barth-tól Budapestig egy ócska rádiót cipelt a hátizsákjában, mert ez volt minden vagyona. A sokat látott, nehezen hazacipelt rádió egyetlen szépséghibája, hogy keresőgombjáról nem sikerült lesikálnia a birodalmi sast és a horogkeresztet sem. Így ez is minden rádióbekapcsolással arra em­lékezteti a felnőtteket, amit a leg­job­ban szeretnének elfelejteni.

A könyv különböző élethelyze­tek­ben ábrázolja azt a családot, amelynek tagjai között vannak zsidók és keresztények, hívők és ateisták, kommunisták és antikommunisták is. Mindenki saját útját keresi, és a közös csomópontok 1956 végén végleg megszűnnek, hiszen a család egy része itthon marad, másik része külföldre disszidál. Ahogy már említettem, főhősünk és barátai nem tartoznak az ijedős gyerekek közé. Csínytevéseiket mi, olvasók sem tudjuk számon tartani. Egy a sok közül a lőszergyűjtés a Duna-parton, majd a lőpor felrobbantása a Jászai Mari téren. A baráti társaság minden tagja más-más identitásban szocializálódik. Az ortodox zsidó és a magukat nácinak valló szülők és nagyszülők gyermekei és unokái között mély és szeretetteljes barátság alakul ki. Kisdobos becsületszavukat sosem szegik meg.

A könyv egy végtelenül kedves, melegszívű, segítőkész, de olykor hangosan élő zsidó családot mutat be, egy tízéves kisdobos szemüvegén keresztül. Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki könnyed, gyakran megmosolyogtató, mégis mély témákat feldolgozó regényre vágyik.

„Amikor kora este bejött a sabesz, el­csendesedett a ház. Nagyi a legszebb kendőjét kötötte a fejére, utána davenolt, meggyújtotta a két szál gyertyát, a szeme elé tartotta mindkét kezét, és most tényleg kisdobos be­csületszavamra mondhatom: mindennek nagyon jó illata volt.”

 

Az íróról

Dési Péter 1946-ban született Budapesten, és világ­életében kedvelte az irodalmat.

Fiatal korában egy gumigyárban kezdett el dolgozni, de amikor feltalálta az automata présgépet (ami húsz ember munkáját tette volna feleslegessé), kapott ezer forintot, és arra kérték, hogy inkább az üzemi lapnál valósítsa meg önmagát. Innen rakétasebességgel startolt át egy másik üzemi laphoz, ahol remek helyszíni tudósírásokat írt.

Karrierje a Magyar Rádiónál, a Magyar Ifjú­ság­nál, a Pajtás újságnál és az Ifjúsági Magazin­nál folytatódott. Az újságíró gyakornokból munkatárs, majd rovatvezető, főszerkesztő-helyettes és végül főszerkesztő lett.

A rendszerváltás után a Reform Rt. vezérigazgató-helyettese, később a Minerva Kiadó vezetője lett, ahol sok kezdő írót indított el pályáján.

A cikk az Egység 115. számában jelent meg. 

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 115. szám – 2019. február 3.