Debreceni csoda New Yorkban

A világban semmi sem történik véletlenül, minden és mindenki Isten akaratát teljesíti. Ha nem érjük el a buszt, ha másik metróra szállunk, mint szoktunk – a világon mindennek oka van. Néha nem értjük meg, miért történtek éppen úgy a dolgok, máskor – mint a mi mesénkben is – hirtelen kiderül, mi volt az események ilyen alakulásának az oka

Nem olyan régen történt, amit most elmesélek nektek. A nagyszüleitek még kicsi gyerekek voltak, amikor – a nagy háború utáni években – ez a csodálatos esemény megesett. A háborúban sok-sok zsidó veszítette el a családját, sokan maradtak a szüleik, testvéreik vagy gyerekeik nélkül. Történetünk Amerikában játszódik, azon belül is New Yorkban. A magas, fehér hajú, barna szemű, foglalkozására nézve fényképész Sternberger Marcell szokása szerint felszállt a reggel 9 óra 9 perckor induló vonatra, majd onnan át akart szállni a metróra, hogy eljusson a munkahelyére. Ezen a napon azonban, amelyiken történetünk játszódik, úgy döntött, hogy kitérőt tesz, és meglátogatja betegeskedő barátját, Viktor Lászlót. Ezért aztán átszállt egy másik metróra. A kocsi tömött volt, de Sternberger hirtelen meglátott egy helyet, és gyorsan leült.

Ahogy elhelyezkedett, észrevette, hogy egy fiatal, fájdalmas tekintetű férfi ül mellette, magyar nyelvű újsággal a kezében. Sternberger magyarul szólította meg a férfit – hiszen ő maga is Magyarországról származott – és beszélgetni kezdtek.

Kiderült, hogy szomorú tekintetű utast Paskin Bélának hívják. Elmesélte, milyen viszontagságokat élt túl a háborúban és azt is, hogy a háború után hazatért szülővárosába, Debrecenbe, ám szülei egykori otthonában idegeneket talált, és abban a lakásban, ahol ő maga élt a feleségével, szintén ismeretlenek laktak. Ahogy szomorúan elhagyni készült a házat, gyerekhang csendült mögötte: „Paskin bácsi, Paskin bácsi!” – kiabált egy fiúcska, aki felismerte a rég nem látott ismerőst. Paskin Béla meglátogatta a fiú szüleit, akik könnyes szemmel mesélték el neki, hogy az egész Paskin család odaveszett a szörnyűséges háborúban. A férfi azonnal elhatározta, hogy otthagyja Debrecent, de még Magyarországot is. Amerikába költözött, nem sokkal azt megelőzően érkezett, hogy Sternberger Marcell találkozott vele a metrón. Hogy mi hozta éppen Amerikába? „A feleségemet keresem” – mondta az ember egyszerűen.

Sternberger érdeklődve hallgatta a történetet. Fiatal korából ő is jól ismerte Debrecent, ráadásul nemrégiben találkozott egy asszonnyal, aki szintén debreceni volt és mindenkijét elveszítette a háborúban. Azt remélte, hogy Amerikában talán a férje nyomára bukkanhat. A fényképészt annyira meghatotta az asszony története, hogy még a nevét és a telefonszámát is lejegyezte, hogy időnként felhívhassa. Addig kotorászott a pénztárcájában, míg megtalálta a gyűrött kis papírt a névvel és a számmal. Közeledett a megálló, ahol le akart szállni, így, miután belenézett a papírfecnibe, gyorsan megkérdezte útitársát: „Mondja csak, véletlenül nem Máriának hívták a feleségét?”

Paskin Béla elsápadt. Lehetséges volna? Elképzelhető, hogy szépséges felesége, Mária mégis túlélte a háborút? Leszálltak a metróról és a legközelebbi telefonfülkéhez siettek. Tudjátok, akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, az emberek vagy az otthonukból tudták egymást hívni vagy utcai telefonokról. Tárcsáztak. Egy csöngés, kettő, három. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felvették a kagylót. Egy női hang szólt bele. A fényképész feltett néhány kérdést, hogy biztos legyen a dolgában, aztán a mellette toporgó férfinak adta át a kagylót: „Próbáljon nyugodt maradni és beszéljen. Csoda történt! Megtaláltuk a feleségét! Itt van a vonalban!” Ők azonban meg sem tudtak szólalni, csak zokogtak a telefonvonal két végén. Végül Sternberger taxiba ültette a síró férfit és pityergő feleségéhez küldte. „Csoda történt, csoda történt!” – ismételgették, amikor végre újra együtt voltak. Férj és feleség, akik mindketten azt hitték, hogy soha többé nem láthatják már a másikat, Isten különleges akaratának köszönhetően újra egymásra találtak és többé soha-soha el nem hagyták egymást. Találkozásukhoz nem kellett más, mint hogy egy fényképész, valahol New Yorkban másfelé menjen egy jeges januári reggelen, mint amerre rendesen szokott…