Debreceni csoda New Yorkban

A világban semmi sem történik véletlenül, minden és mindenki Isten akaratát teljesíti. Ha nem érjük el a buszt, ha másik metróra szállunk, mint szoktunk – a világon mindennek oka van. Néha nem értjük meg, miért történtek éppen úgy a dolgok, máskor – mint a mi mesénkben is – hirtelen kiderül, mi volt az események ilyen alakulásának az oka

Nem olyan régen történt, amit most elmesélek nektek. A nagyszüleitek még kicsi gyerekek voltak, amikor – a nagy háború utáni években – ez a csodálatos esemény megesett. A háborúban sok-sok zsidó veszítette el a családját, sokan maradtak a szüleik, testvéreik vagy gyerekeik nélkül. Történetünk Amerikában játszódik, azon belül is New Yorkban. A magas, fehér hajú, barna szemű, foglalkozására nézve fényképész Sternberger Marcell szokása szerint felszállt a reggel 9 óra 9 perckor induló vonatra, majd onnan át akart szállni a metróra, hogy eljusson a munkahelyére. Ezen a napon azonban, amelyiken történetünk játszódik, úgy döntött, hogy kitérőt tesz, és meglátogatja betegeskedő barátját, Viktor Lászlót. Ezért aztán átszállt egy másik metróra. A kocsi tömött volt, de Sternberger hirtelen meglátott egy helyet, és gyorsan leült.

Ahogy elhelyezkedett, észrevette, hogy egy fiatal, fájdalmas tekintetű férfi ül mellette, magyar nyelvű újsággal a kezében. Sternberger magyarul szólította meg a férfit – hiszen ő maga is Magyarországról származott – és beszélgetni kezdtek.

Kiderült, hogy szomorú tekintetű utast Paskin Bélának hívják. Elmesélte, milyen viszontagságokat élt túl a háborúban és azt is, hogy a háború után hazatért szülővárosába, Debrecenbe, ám szülei egykori otthonában idegeneket talált, és abban a lakásban, ahol ő maga élt a feleségével, szintén ismeretlenek laktak. Ahogy szomorúan elhagyni készült a házat, gyerekhang csendült mögötte: „Paskin bácsi, Paskin bácsi!” – kiabált egy fiúcska, aki felismerte a rég nem látott ismerőst. Paskin Béla meglátogatta a fiú szüleit, akik könnyes szemmel mesélték el neki, hogy az egész Paskin család odaveszett a szörnyűséges háborúban. A férfi azonnal elhatározta, hogy otthagyja Debrecent, de még Magyarországot is. Amerikába költözött, nem sokkal azt megelőzően érkezett, hogy Sternberger Marcell találkozott vele a metrón. Hogy mi hozta éppen Amerikába? „A feleségemet keresem” – mondta az ember egyszerűen.

Sternberger érdeklődve hallgatta a történetet. Fiatal korából ő is jól ismerte Debrecent, ráadásul nemrégiben találkozott egy asszonnyal, aki szintén debreceni volt és mindenkijét elveszítette a háborúban. Azt remélte, hogy Amerikában talán a férje nyomára bukkanhat. A fényképészt annyira meghatotta az asszony története, hogy még a nevét és a telefonszámát is lejegyezte, hogy időnként felhívhassa. Addig kotorászott a pénztárcájában, míg megtalálta a gyűrött kis papírt a névvel és a számmal. Közeledett a megálló, ahol le akart szállni, így, miután belenézett a papírfecnibe, gyorsan megkérdezte útitársát: „Mondja csak, véletlenül nem Máriának hívták a feleségét?”

Paskin Béla elsápadt. Lehetséges volna? Elképzelhető, hogy szépséges felesége, Mária mégis túlélte a háborút? Leszálltak a metróról és a legközelebbi telefonfülkéhez siettek. Tudjátok, akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, az emberek vagy az otthonukból tudták egymást hívni vagy utcai telefonokról. Tárcsáztak. Egy csöngés, kettő, három. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felvették a kagylót. Egy női hang szólt bele. A fényképész feltett néhány kérdést, hogy biztos legyen a dolgában, aztán a mellette toporgó férfinak adta át a kagylót: „Próbáljon nyugodt maradni és beszéljen. Csoda történt! Megtaláltuk a feleségét! Itt van a vonalban!” Ők azonban meg sem tudtak szólalni, csak zokogtak a telefonvonal két végén. Végül Sternberger taxiba ültette a síró férfit és pityergő feleségéhez küldte. „Csoda történt, csoda történt!” – ismételgették, amikor végre újra együtt voltak. Férj és feleség, akik mindketten azt hitték, hogy soha többé nem láthatják már a másikat, Isten különleges akaratának köszönhetően újra egymásra találtak és többé soha-soha el nem hagyták egymást. Találkozásukhoz nem kellett más, mint hogy egy fényképész, valahol New Yorkban másfelé menjen egy jeges januári reggelen, mint amerre rendesen szokott…

További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.