DÁVID ZSOLTÁRAI

 

Dávid összefoglalja életművét

“A karmesternek, Dávidé, Isten szolgájáé, aki aznap mondta ezt az éneket az Örökkévalónak amikor az megmentette őt minden ellensége és Saul kezeiből. Ekkor ezt mondta: Szeretlek, Istenem, erősségem! Az Örökkévaló az én kősziklám, mentsváram és megmentőm. Istenem, szirtem, nála keresek oltalmat; pajzsom hatalmas szabadítóm, fellegváram. Az Örökkévalóhoz kiáltok, aki dicséretes, és megszabadulok ellenségeimtől. Körülvettek a halál kötelékei, pusztító áradat rettent engem. A sir kötelei fonódtak rám, és a halál aknái vettek körül. Nyomorúságomban az Örökkévalóhoz kiáltottam, segítségért esedeztem Istenemhez. Meghallotta hangom templomában, kiáltásom eljutott hozzá. Megrendült és rengett a föld, megremegtek a hegyek alapjai, megrendültek, mert haragra gyúlt. Füst jött ki orrából, szájából emésztő tűz, parázs izzott benne. Lehajtotta az eget és alászállott, homály volt lába alatt. Kerubon ülve repült, szelek szárnyán suhant…” (Zsoltárok 18:1 -11.)

Mivel ebben a zsoltárban a bú és baj, a córesz, múlt időben jön, úgy néz ki, hogy Dávid itt összefoglalja életművét, miután megbizonyosodott, hogy királysága szilárd és azt sem külső, sem belső ellenség meg nem ingathatja. A költő hálát ad Istennek és kifejezi reményét, hogy királysága leszármazottaira száll “örökre”. Ámosz Cháchám megjegyzi, hogy a hosszú zsoltárban nem említ Dávid konkrét eseményeket, győzelmeket, mivel ez a zsoltár is – akárcsak a többi – mind olyan nyelven lett írva, amely alkalmassá teszi azt, hogy a nép szájában ima lehessen minden nemzedékben. Azonban, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek benne utalások, az isteni jelenésre az ókorban; az egyiptomi szabadulás és a Tóra-adás korában. Ennek megfelelően alkalmazták azt a midrási mondást miszerint “mindaz, amit Dávid könyvében (a Zsoltárok) mondott, az egész Izrael népére és minden időre vonatkozik” (Sochér Tov, fejezetünk elején). Az ezáltal biztosított univerzális aktualitás szellemében értelmezték a zsoltár egyes kitételeit az egyiptomi kivonulásra, illetve a Sástenger kettéválására, valamint másokat Babilóniai és egyéb gálutokra, illetve Góg és Magóg háborújára. (Dáát Mikrá)

Saul említése első látásra fölöslegesnek tűnik, hiszen a “minden ellensége” kitételben apósa és üldözője is benne foglaltatik. Bölcseink szerint azért kell Sault külön említeni, mert ő volt a legnagyobb, legádázabb ellensége – vagy pedig pszichológiai szinten, ha valakit a saját családtagja üldöz és életére tör, az sokkal fájdalmasabb, mintha egy külső ellenség, pláne egy gój, üldözné.

Marok és kéz…

Dávidnak, aki 70 évet élt meg – ami akkoriban hosszú életkornak számított – nagy gyakorlata lehetett ellenségei ilyfajta “szortírozásában”. Ott volt fia, Ávsálom, aki koronájára és életére tört; ott volt az Adonijáhu lázadás, ami sok keserűséget okozhatott az öreg királynak, de a probléma megoldása már fiára és utódjára, Salamonra várt. Aztán ott voltak filiszteus “barátai”, akik tulajdonképpen ellenségei voltak, meg az ammoniták, meg Benjámin törzsének lázadozó tagjai, akik nem tudták és nem akarták elviselni, hogy Saul öröksége Dávidra és vele Jehudá törzsére száll (Sevá ben Bichri és társai) és aztán ott voltak vélt ellenségei, mint Joáv, hadvezére, aki hűségesen és odaadóan szolgálta, de Dávid megparancsolta Salamonnak végrendeletében, hogyan bánjon (el) vele. Dávid nagy király volt és ez ellenségei számából és sokrétűségéből is kiderül.

Nyelvi kuriózum: az Írás két kifejezést használ amikor Dávid ellenségeiről – és Saulról – beszél: káf és jád. Ellenségeivel kapcsolatban a káf (marok) kifejezést használja míg Saullal kapcsolatban a jád (kéz) kifejezést. A legtöbb, általam ismert magyar fordítás nem tesz különbséget a kettő között, hanem vagy mindkettőt kéznek fordítja, vagy egybeveszi a kettőt (ahogy mi is fordítottuk). Van azonban egy zsidó és egy nem-zsidó fordítás, amelyek érzékeltetik a különbséget a káf és a jád között. Dr. Singer Leó várpalotai rabbi zsoltárfordításában a mondat így szól: „azon a napon, hogy megmentette őt az Örökkévaló minden ellenségének markától és Saulnak kezéből”. (Miért “-tól” és “-ből” – ez a héber szöveg alapján érthetetlen). Az új magyar református bibliafordításban (1987) a vers így szól: “…amikor valamennyi ellensége hatalmából és Saul kezéből kimentette őt az Úr”. Itt a káf (marok) átvitt értelmet kap és hatalmat jelent.

“Szirt, kőszikla, mentsvár”

Innen kezdve, illetve folytatva, az ének szuperlativumok gyűjteménye, amelyben a költő Isten nagyságát állítja szembe saját nyomorúságával. A nyíl, kard és dárda korában, a kőszikla, illetve a magas hegyek rejtekeiben épített “fellegvár” volt a maximum amivel az ember magát védhette üldözőitől. Dávidnak nagy gyakorlata volt ebben, amit abban az időben szerzett, amikor Saul király fogdmegei elől menekült. Itt azt mondja, hogy mindezek a rokon értelmű fogalmak – semmibe vehetők Istennel szemben, aki az ő egyedüli segítsége és mentsvára.

A “halál aknái” alatt rendszerint csapdákat értenek, amiket a vadászok helyeznek el áldozataik elfogására (vannak, akik így fordítják; mi a héber mokés mai értelmében fordítottuk aknának és az értelme ugyanaz). Ámosz Cháchám szerint nem lehet biztosra tudni mifajta aknáról vagy csapdáról van szó; lehet, hogy kötélháló, amit kifeszítenek, hogy a menekülő lába belegabalyodjon.

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 42. szám – 2014. augusztus 18.