DÁVID ZSOLTÁRAI

 

Dávid hálát ad Istennek

    “A karmesternek, a fiú (lábén) halálára, Dávid zsoltára. Hálát adok az Örökkévalónak egész szívemből, elbeszélem minden csodatettedet. Örülök és vigadok neked, zengem nevedet, ó felséges! Mert meghátráltak ellenségeim, elbuktak és semmivé lettek előtted. Mivel igazságot szolgáltattál ügyemben, trónra ültél, mint igazságos bíró. Megdorgáltad a népeket, elveszejtetted a gonoszt, vége van az ellenségnek. Feldúltad városaikat, hogy örökké romokban heverjenek, még emlékük is kiveszett. De az Örökkévaló mindörökké trónján ül, felállította bírói székét. Igazságosan bíráskodik a világ fölött, részrehajlás nélkül ítéli meg a nemzeteket. Az elnyomottak menedéke az Örökkévaló, menedék a nyomorúság idején. Benned bíznak, akik ismerik nevedet, nem hagyod el azokat, akik Hozzád folyamodnak.” (Zsoltrok 9:1–11.).

    Első látásra győzelmi éneknek tűnik ez a zsoltár, amit Dávid írt egy nem azonosított győzelem, menekvés, vagy valami más örömteli esemény emlékére. Az ellenség – a népek, a gonoszok – nincsenek nevükön nevezve, csak az Örökkévaló az, akinek szerepe a mentésben egyértelmű, és ezért övé a hála és a dicsőség. Vannak, akik egy konkrét – de ismeretlen – esetre vonatkoztatják a zsoltár szavait, és van aki, mint egy általános, mindig érvényes imát ajánlja a lelki veszélyeztetettségben lévő egyénnek-népnek. A szöveg egyes számban íródott, és így mindenki a magáénak tekintheti és belegondolhatja, applikálhatja a saját buját-baját córeszát – ez egyébként a zsoltárok legtöbbjének jellemzője.

    Eredetileg ábécé rendben íródott a zsoltár, de ez nem teljesen következetes; vannak betűk amelyek többször is megjelennek, mások hiányoznak.

Ki a fiú?

    Nemcsak az ellenség ismeretlen; a zsoltár bevezetőjében említett “fiú”-ra vonatkozóan sem tudják a kommentátorok eldönteni, kiről-miről van szó. “…ál-mut láben” – szól a szöveg héberül és ez sok minden lehet. A fordító, aki megpróbál a szöveghez ragaszkodni, először arra gondol, talán itt Dávid valamelyik fia halálát siratja, talán a lázadó Ávsálomét, talán a vétekben fogant porontyét, Bát-Sévá fiáét.

    Rási nem kevesebb, mint nyolc variációt hoz, mint a láben szó lehetséges értelmezését – köztük van Ávsálom is, de ezt Rási elutasítja mondván, hogy nem illik a szövegkörnyezetbe. Esetleges magyarázat: egy ilyen nevű zeneszerszám, esetleg egy zenekompozíció, amit “a fiú halálára” énekeltek, és ami annakidején mindenki előtt ismert volt. Rási maga egy elvont, kabalisztikus hangvételű magyarázattal szolgál, miszerint ez a zsoltár a jövő zenéje, amikor nyilvánvalóvá válik – “kifehéredik” (lábén=láván=fehér) – Izrael igaza, menekvésünk elérkezik és Amálék megsemmisül.

    Rási megemlíti azonban – Donás ben Labrettre hivatkozva – azt a változatot is, ami a legközelebb látszik állni a szövegkörnyezethez. Eszerint volt Dávid ellenségei között egy Lábén nevű herceg, aki harcolt Dávid ellen, és akit Dávid Isten segítségével legyőzött.

    Ibn Ezra először Náválra gondol (a betűk LáBáN megfordítva NáBáL-t adnak), aki Dávid egyik hazai ellensége volt és akinek halála után Dávid elvette feleségét, Ávigájilt – de aztán ő is Donás magyarázatát teszi magáévá. Ámosz Cháchám (Dáát mikrá) idézi az összes említett lehetőséget, és hozzáteszi: lehet hogy Dávid ezen ellensége nem más, mint Góliát, a filiszteus óriás.

Egy ismeretlen poéta

    Ez tulajdonképpen Kimchi édesapjának véleménye. Szerinte róla írta Dávid ezt a zsoltárt – illetve íratta egy Ben nevezetű költővel, kinek nevét említi ugyan a Krónikák könyve (1, 16:18.), de aki emellett teljesen ismeretlen.

    Aki megpróbálja a zsoltár egyes verseibe a fenti lehetőségek közül ezt vagy amazt belemagyarázni, látni fogja, hogy a leglogikusabb a Góliát verzió. Ez Dávid személyes élménye, aminek az egész nép szemtanúja volt, és ami egész életére rányomhatta bélyegét gondolkodására. Ettől eltekintve azonban, az egyes versek közötti kapcsolat és logikai összefüggés – meglehetősen laza. Ennek többek között az az igyekezet is oka lehet, hogy a versek ábécé sorrendben jöjjenek – ami nem igazán sikerült itt.

    Ily módon aztán egy-két vers egyértelmű hálaadás a történtekért, mások pedig könyörgést tartalmaznak további segítségért, illetve Isten magasztalását – ami erre is arra is illik. Málbim szerint Dávid arra kéri Istent, legyen egyértelmű, hogy a menekvés nem természetes módon történt, hanem isteni csoda révén, nehogy az emberek karjuk erejében bízzanak.

    A Midrás (Jálkut) egyrészt Izraelre vonatkoztatja a “fiú” (ben) kifejezést, mivel a “fiú” vétkezik egész évben és jom kipurkor kifehérednek bűnei, vagyis megbocsátást nyer. Egy másik verzió (uo.) Dávid szerelemgyerekére érti a “fiú halálára” való célzást. És mi ebben az öröm, hogy hálaadó zsoltárt kell mondani rá? “Amíg a gyerek élt – tudta Dávid, hogy Isten haragszik rá., amint meghalt – tudta hogy már nem haragszik”.

A “örökös romok” és Jeruzsálem

    A Midrás felhasználja a zsoltár egyik versét, hogy számba vegye a népeket, akik régi városok romjait őrzik, miközben építőik emléke ködbe veszett. “Vége az ellenségnek…városaik örökké romokban hevernek” (uo. 7.). Erre mondja a Midrás:

    “Az ellenség már rég sehol, de a romjaik – azok itt vannak örökre. Íme: Konstantinus építette Konstantinápolyt––– Antónius építette Antiochiát, Romulus építette Rómát; Alexandrus építette Alexandriát… – ők elvesztek de romjaik megmaradtak. Te pedig, úgymond elhagytad Jeruzsálemet és Ciont, ami pusztává lett – – – de amazok halandó emberek voltak, akiknek még a romjai is elpusztulnak. Ezzel szemben az örök Isten örökké él és igazságosan bíráskodik a világ felett”.

    Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 20. szám – 2014. augusztus 6.