DÁVID ZSOLTÁRAI

 

Az élet útjának ismerete

„Dal (Michtám) Dávidtól. Őrizz engem, Istenem, mert benned kerestem menedéket. Mondtam az Örökkévalónak: te vagy az én Istenem, rajtad kívül nincs nekem semmi (jó). A szentekben, akik a földön élnek és a dicsőségesekben telik minden kedvem. Sok fájdalmuk lesz azoknak, akik máshoz csatlakoznak. Nem mutatok be véráldozatot, még nevüket sem veszem ajkamra.

   Istenem, te vagy osztályrészem és kelyhem, te tartod kezedben sorsomat. Osztályrészem jó helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem. Áldom az Örökkévalót, aki tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. Szüntelenül az Örökkévalóra tekintek, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.

   Ezért örül a szívem és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagy engem az alvilágban, nem engeded, hogy híved sírba szálljon. Megismertetted velem az élet útját, teljes az öröm nálad, örökös a gyönyörűség oldaladon”. (Zsoltárok 16:1-11.)

Nem kell meglepődni ha kiderül, hogy van akinek a zsoltár – héber – szövege ismerősnek tűnik.

   Ugyanis ezt a zsoltárt szokás temetéseken és egyéb gyászszertartásokon idézni – a szövegből kiderül, hogy miért.

   A hagyományos exegétika nem kételkedik abban, hogy ezt a zsoltárt maga Dávid írta.

   Rási idézi a Talmud bölcseket, akik a michtám szót (modern szóhasználatban epigramma) ketté választva (mách – tám) azt mondják, hogy Dávid csodálatos módon körülmetélve született – de ő maga elutasítja ezt az értelmezést, mondván, hogy a michtám egy dal-fajta, egyike azon sok ének-zsánernek, amikre a zsoltárok íródtak. Ez Kimchi véleménye is.

Szentek vagy bálványok?

A második mondattól kezdve a zsoltár olyannyira érthetetlen; annyi burkolt célzást tartalmaz és oly nagy mértékben ellentmondóan értelmezhető – hogy fordítása szinte a lehetetlennel határos. (A kezünkben lévő négy magyar fordítás homlokegyenest ellenkező szövegei – egy külön tanulmány anyagát képezhetné, de erre itt nem vállalkozhatunk.)

   Például: kik azok a „szentek” akik a földön élnek? Málbim és nyomában Dáát Mikrá, bálványokról beszélnek, vagyis a pogány világ „szent”-jeiről (és eszerint a szent szót idézőjelbe kell tenni) vagyis azokról, akikről a pogányok azt hiszik, hogy szentek.

   Eszerint a költő elhatárolja magát ezektől a „szentek”-től és azt mondja, hogy az Örökkévalón kívül senkije nincs – sem a „szentek”, sem a „dicsőségesek”, akikről mások azt mondják, hogy kedvüket lelik bennük.

   Málbim egy olyan speciális pogány hitről beszél (Cába), akik hiszik, hogy az Örökkévaló a kezdete, vagyis egyfajta „főisten”, – de tagadják, hogy Ő irányítja a teremtés minden lépését. Szerintük Isten megteremtette a világot, utána bezárkózott egeibe és a folyó ügyeket, jóra-rosszra, ilyen-olyan bálványokkal, amelyek a hegyeken székelnek és mindegyikük egy más ügynek a patrónusa, vagyis „istene”. Ettől határolja el magát itt Dávid, vagy a költő, aki a zsoltárt szerkesztette.

   A hagyományos exegetika, a Midrások nyomán, valódi szentekről beszél, az ősapákról, stb., akiknek érdemében mi vagyunk. Ibn Ezra megkontrázza ezt (ez nem a zsoltár szellemében van – mondja) és szerinte a „Szentek” – angyalok. Ezért kell a költőnek kihangsúlyozni, hogy a „Szenteknek, akik a földön élnek”, akikhez Ibn Ezra magyarázata alapján a költő hasonlítani szeretne.

Két világ között

Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) összefoglalója logikus összefüggést tételez fel a zsoltár mondatai között – csak éppen nehéz ezt a szavakba és homályos kifejezésekbe önteni. Eszerint a költő egy olyan embert jelenít meg, aki sikeresen állta ki a pogány csábításokat; hű maradt istenéhez és megköszöni neki jó sorsát és azt, hogy jó tanácsokkal irányítja sorsát, ami nem más, mint része az istenségnek, ami osztályrésze a chászidnak, Ámosz Cháchám szerint a költő mindkét világról beszél – ezen világról és a túlvilágról: a ragaszkodás Istenhez védelmet nyújt minden rossz ellen ezen a világon. Ez erősebb a halálnál is és megvédi a chászidot a pokol büntetésétől, ahogy ezt bölcseink fogalmazzák: „a túlvilágon a cádikok élvezik az isteni dicsfényt” (Bráchot 17a.).

   Innen Ámosz Cháchám arra a meglepő konklúzióra jut, hogy ez a zsoltár egyike azon bibliai passzusoknak, amelyek a túlvilági élet reményét csillantják fel a hívő előtt. Eszerint a „szentek” itt bálványokat jelentenek, amelyek a különböző mitológiákban, mint az alvilág – vagy a Parnasszus – lakói szerepelnek és akiknek híveik áldozatokat mutatnak be, hogy kedvezzenek nekik, haláluk után – amikor ők is alászállnak az alvilágba. A költő itt azt fejezi ki, hogy Isten szolgája nincs rászorulva ezekre a praktikákra, mivel az isteni gondviselés megmenti őket az alvilágtól (seol-pokol).

„Sok fájdalmuk lesz…”

Ha az egyszerű értelmezés (psát) nem tud mit kezdeni az összefüggés híján érthetetlen mondatokkal – az űrt betölt9 a Midrás. Erre a jelen zsoltár több kitűnő példával szolgálhat. Itt vannak a Dávid és Isten közötti dialógusok, amelyekben a zsoltár sokértelmű, homályos mondatai egészen egyedi értelmezést nyernek.

   „Mondá Dávid az Örökkévalónak: Világ Ura! Annak dacára, hogy király vagyok – magamra vállaltam uralmadat! Mondta neki az Örökkévaló: nem teszel nekem szívességet! És ki tesz az Örökkévalónak szívességet? (vagyis kinek tartozik hálával?) Azoknak akik már meghaltak, mivel az Örökkévaló nem tart senkit cádkiknak amíg él – amíg el nem temetik – mivel élete utolsó napjáig is a rossz ösztön munkálkodik benne”.

   „Sok fájdalmuk lesz… „ mondja a költő és az érthető értelmezés azokra gondol itt, akik a pogány ösvényeket tapossák. Jön a Midrás és kiterjeszti a fogalmat:

   „Mondá Dávid: sok fájdalmat okoztál az üldöztetés (smád) nemzedékének, akik meghaltak neveddel az ajkukon – hogy megszenteljék nevedet! Válaszolta neki az Örökkévaló: és mit vesztettek? Hiszen a vérüket többre értékelem, mint az áldozatok vérét!

   Mondá reb Lévi reb Idi nevében: Három részre oszlik a világra mért szenvedések mennyisége. Egy részt vállaltak az ősatyák és az egész világ. Egy részt az üldöztetés nemzedéke és egyet a Messiás.

   Miből állt a kínzás az üldöztetés nemzedékében? Vasgolyókat izzítottak tűzpirosra és a megkínzottak hónaljába tették őket és ezzel elszállt a lelkük… majd nádpálcikákat vertek körmük alá és így ölték meg őket kínszenvedések között” (Sochér Tov).

   Az üldöztetések korszaka – amit itt a Midrás szerint Dávid próféciál – nem egy bizonyos körülhatárolt periódus, hanem több ilyen is volt a zsidó történelem során. Amit általában a Talmud és a Midrás ért ez alatt, az a római üldöztetés – Dor Hásmád – a kiirtás nemzedéke, ami a Bar-Kochbá lázadás leverése után volt. Ekkor – de nem csak ekkor – próbálták a zsidókat hitük elhagyására rábírni, ami egyet jelentett mindenféle pogány praktikák elfogadásával. A zsidó mártirológia sok szép és fájdalmas példáját jegyzi fel a Midrás.

„Áldom az Örökkévalót…”

Málbim szerint azért indokolt ez az áldás – ami tulajdonképpen köszönet – mivel az ember ugyan szabad és azt tesz amit akar, de Isten nem vette le róla a kezét, hanem „tanácsot ad neki”, vagyis lelkiismerete révén van egy olyan szellemi-lelki apparátus, ami visszatartja öt a vétkezéstől.

   Ez az amire mondja, hogy „éjszaka is figyelmeztet a bensőm”, mivel az éjszaka csendjében az ember lelkiismerete próbálja fékezni az ösztön tombolását.

   „Szüntelenül az Örökkévalóra tekintek” vagyis magam elé képzelem Őt és akkor nem vétkezem. Az egyszerű példázat arról az emberről beszél, aki titokban, ha senki nem látja, képes bármilyen rosszat elkövetni, de ezt nem tenné, ha tudná, hogy egy rendőr meglátja, vagy pláne, ha az uralkodó előtt kellene ezt tennie.

   Így, ha az ember maga elé képzeli az isteni Jelenlétet – ez visszatartja őt a vétekből.

   Bevett szokás, hogy a zsinagógákban az előimádkozó előtt van egy hébernyelvű tábla, amelyre ez a vers van írva.

   Ez a Siviszi tábla emlékezteti a kántort, hogy ne csak a dallamra gondoljon, és arra hogy megnyerje a hallgatóság tetszését – hanem arra is gondoljon, ki előtt áll és kihez imádkozik…

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 38. szám – 2014. augusztus 18.