Aljanépek dermesztő hatása
„Az Örökkévalóra bízta magát – mentse hát meg őt [mondja a gúnyolódó ellenség]; szabadítsa meg, hiszen kedvelte! … Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Rám tátották szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam mint a víz, szétmállottak csontjaim… Mert ebek vettek körül engem, gonoszok csoportja kerített be, [megkötöztek] mint oroszlán(t), [illetve: átlyukasztották] kezeim és lábaim… Te pedig, Istenem, ne légy távol; erősségem, siess segítségemre. Ments meg engem a kardtól, életemet a kutyák karmaiból! Szabadíts meg az oroszlán szájából, és a bivalyok szarvai közül…!” (Zsoltárok 22:9–22.)
(Folytatás a 15. számból)
Sámson Refáel Hirsch rabbi modern, de hagyományhű magyarázatában itt a Holocaust veti előre árnyékát. Észrevéve, hogy az előzőekben még hatalmas bivalyokról, básáni ökrökről és oroszlánokról beszél a költő, míg itt az ellenség csak egyszerű kutyafalka, azt mondja Hirsch, hogy „itt már az ebek jönnek a dögszagra; kutyafuttában összeverődött banda, aljanép. Ezek vesznek körül, mintha oroszlánok lennének. A tőlük való félelem paralizálja kezemet-lábamat, úgy hogy sem védekezni, sem elmenekülni nem vagyok képes. Az a tény, hogy a csőcseléktől félek – ez jelzi szememben a halálos veszedelmet” – mondja Hirsch és ehhez nincs mit hozzászólnia, annak aki ezt megélte.
Az oroszlán és a kutya mint idióma, illetve összehasonlítási alap – több ízben előfordul a zsidó forrásokban. Salamon bölcsességében megjegyzi, hogy „jobb az élő kutyának, mint a halott oroszlánnak” (Kohelet 9:4.), de más forrásokban, mint pl. a Zohár, az érdemeitől teszik függővé, hogy oroszlánnak vagy kutyának kijáró „kezelést” kap-e.
„Ha érdemes arra – vagyis ha az áldozatot bemutató ember egy cádik – akkor az égből oroszlánra hasonlító tűz jön le és emészti el áldozatát. Ha nem – akkor a tűz egy kutyára hasonlít” – mondja a Zohár versünkre applikálva szavait (Zohár, Pinchász 224b.). Még tovább menve: az igaz ember egy lelkét egy oroszlánképű angyal veszi át halála után, míg az arra nem érdemeset, egy kutyaképű…és erre mondta Dávid „mentsd meg életemet a kutyák karmaiból” (Zohár uo.).
* * *
„Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben, kik az Örökkévalót félitek, dicsérjétek Őt; Jákob utódai, mindannyian dicsőítsétek Őt, rettegjetek Tőle Izrael utódai mind! Mivel nem veti meg és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle. Segélykiáltását meghallgatja. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt.” (Zsoltárok 22:23–26.)
Ha ez idáig imádkozott a dalnok és elmondta búját-baját részletesen – úgy tűnik, hogy innen a fejezet végéig inkább Istent dicsőíti, azt, akit mindenki köteles félni és szolgálni. Méiri kiterjeszti a „Hirdetem…testvéreimnek” az elveszett tíz törzsre is (de nem mondja hol találjuk őket), nomeg a népekre s, akik ha meghallják milyen csodákat tett Isten a zsidók megmentése érdekében, legott meg és betérnek. Ennélfogva, már most a folyamat elején „testvérek”-nek nevezi őket a költő.
Hasonlóképpen magyarázza Kimchi is, aki részletezi, hogy „testvéreink” alatt az edomitákat, az izmaelitákat és Keturá fiait(?) kell érteni, „hiszen mindannyian Ábrahám gyermekei vagyunk”. Ebben a testvéries, ökumánus hangulatban alkalmas az idő arra, hogy elfeledjük, amit velünk a népek a zsoltár első felében tettek. Szent naivitás vagy áldott feledékenység, ami nélkül az élet nem élet.
A kommentátorok összehasonlítanak egyes kifejezéseket a fejezet első és második része között, hogy kidomborítsák a pozitív ellentéteket. Az ellenség „megolvasta” (megszámolta) csontjaimat, én meg itt „hirdetem nevedet” (a héber ige azonos e két értelemben!) – mutat rá az Olám Hátánách nevű modern kommentár-gyűjtemény, de ezt már Ibn Ezra is mondja, kevésbé „modern” exegetikájában.
Ez az ellentét végigkíséri a fejezet befejező sorait. Isten nem veti meg a szegényt és nem utálja meg a szenvedőt – mint azt az ellenség teszi (lásd a fejezet 7. versében). A zsidó hagyomány szerint Isten velünk van a gálutban, és együtt szenvedi el velünk annak minden megalázását. Ha az ember ezt a gondolatot megemészti és magáévá teszi – könnyebben viseli el a szenvedést. Ezt több, Auschvitzot megjárt, idősebb zsidótól hallottam és nincs okom kételkedni szavukban.
„Nem veti meg a nyomorult nyomorúságát”
Ennek a versnek igen sok vetületét ismeri a hagyományos exegetika. Kezdve a bíróság előtt egyenlőségen – ahol a bíráknak nem szabad előnybe helyezni a gazdagot a szegénnyel szemben – folytatván azzal hogy isten a szegény imáját inkább hallgatja meg. Ebben a vonatkozásban a „szegény” alatt szerényt is lehet érteni. A Midrás elmond egy történetet: egyszer nagy szárazság volt és rabbi Hágáj böjtöt rendelt el és imádkozott, mire megeredt az eső. Mondá reb Hágáj: nem azért talált imám meghallgatásra, mivel én erre érdemes vagyok, hanem azért mert „nem veti meg a nyomorult (szegény) nyomorúságát” (Sochér Tov).
Ugyanez – szociális értelemben – vonatkozott az áldozati rend körük kialakult helyzettel. A kohaniták nagy mértékben az áldozatokból éltek, mivel azok nagy része az ő juttatásuk volt. Így elméletileg érthető hogy a kohaniták az ökröt áldozó nagygazdát jobban kedvelték, mint a galambpárt, vagy marék lisztet hozó szegényt.
Erre hozza a Midrás a következő történetet:
(Folytatása következik)
Naftali Kraus
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 17. szám – 2014. október 15.